24. fejezet

Sziasztok!

Sajnálom, hogy kicsit elhúzódott ez a fejezet, de most tart a "családi 2hét" - apukám nem olyan sűrűn van itthon hosszabb időre, szóval most össze vagyok zárva a szüleimmel, bár nem olyan zavaró, mint először gondoltam, sok időt töltök velük és még nem mentek az idegeimre :D
Igazából tegnap este álltam neki a fejezetnek, aláfestésként Trónok Harca soundtrack ment és olyan szélsebesen írtam, hogy csak na! Nem hiába, ez az új favorit sorozatom, és filmzene-buzi is vagyok, szóval egyszerűen magával ragadott és csak úgy jöttek a szavak :))
Remélem mindenkinek jól telik a szünete. De nem csacsogok többet, inkább hagylak benneteket olvasni :))

Puszilok mindenkit, a véleményeket várom, és szép pénteket nektek!
Dóri

24. fejezet

~Vihar~

Feldúltabb nem is lehettem volna. Tudtam, hogy örülnöm kellett volna és megkönnyebbülni, de az indulataim a tetőfokára hágtak mindennek, és előjött belőlem a régóta felgyülemlett, eltemetett feszültség.

Megtaszítottam Jacobot, aki így nekiütközött a mögötte álló Rabbitnek. Tudtam, hogy csak a meglepetés ereje volt velem, különben egy tapodtat sem tudnám elmozdítani Jacobot. Annyi volt a szerencsém, hogy ilyen reakcióra nem számított és teljesen váratlanul érte, hogy nekitámadtam. Az arcára kiült a meglepettség, majd az összezavarodás, és végül letelepedett a félelem.

Félhet is, gondoltam. Hiába tart aprónak és törékenynek, haragtartó tudok lenni.

-           Bells... - kezdte volna a mentegetőzést, de felemelt kézzel belé fojtottam a szót. A válla megrogyott, ahogy meghunyászkodott és egy pillanatra képes lettem volna megszánni, de aztán nem tettem. Tényleg, ideje volt mindent kiadnom magamból, mielőtt még több felgyűlik.

-          Arról volt szó, hogy megbízol bennem, nem? Jake, mit tegyek még, hogy ne titkolózz előlem, hm? Mit?! - Toporzékolni támadt kedvem és a mellkasát ütlegelni.

-          Figyelj, ez nem olyan nagy dolog, én csak nem akartam, hogy bajod...

-          Te figyelj ide, Jacob! Én mindenbe beavatlak téged, mindent elmondok neked, mindent megosztok veled. Olyan nagy elvárás lenne, hogy ezt viszonozd? Eltűnsz egy teljes hétre, egyetlen szó nélkül? És azokat a barátaidat kell hajkurásznom, akiket nem is ismerek! Tudod, hányszor jártam Paul és Jared nyakára? Tudod, mennyire aggódtam? El tudod te ezt képzelni?!

Miután Emily hazahozott másnap nem kerestük egymással Jacobot, de nem tartottam feltűnőnek, főleg azok után, ami a legjobb barátaival történt. Úgy véltem, biztosan tölt velük egy kis időt, hiszen elég durva dolgokon mennek keresztül manapság. Az utána való nap küldtem neki SMS-t, majd este próbáltam hívni, de nem vette fel.

Később Billyt kerestem fel, aki azt mondta, Jake Sammel van, és megadta a telefonszámukat. Senki nem vette fel. Quil által eljutottam Paulhoz és Jaredhez, akikről úgy véltem, többet tudnak már Samről, mint például Embry, aki túl friss még a falkában - és őt amúgy sem akartam zavarni. Mondjuk később kiderült, hogy ő is eltűnt. A két hátramaradt farkasfiú elég hideg volt velem, először semmit sem akartak mondani, csak azt árulták el, hogy Emily elutazott a városból az azt követő nap, hogy hazahozott engem, Sam pedig szintén nincs a környéken. Ennyit kaptam: nincs a környéken.

Végül addig zargattam őket, amíg leteremtettek, hogy ne aggódjam már halálra magam, Jake biztosan Sammel van meg Embryvel. Nem értettem, hogy akkor miért nem tudom elérni őket, és végül nagy kegyesen kinyögték. Tőlük tudtam meg hogy sok szenvedés árán, de Samnek sikerült kiprovokálnia Jacobból az átváltozást. És elmondták, hogy Jake hagyta meg, ne szóljanak nekem róla, mert majd ő szeretné nekem elmondani.

De mit képzelt, mit fogok hinni, ha eltűnik egy hétre?

Az egyik felem azért természetesen meg is könnyebbült, hogy nem esett baja Jake-nek, de ezt az oldalamat egyszerűen elfojtottam és nem engedtem a felszínre törni, mert ezt a beszélgetést meg kellett ejtenünk. És minél előbb, annál jobb. Szóval előástam minden indulatomat, kétségemet, sértettségemet, haragomat, és végre rázúdítottam Jacobra, aki most értetlenül állt hirtelen felindulásom vihara alatt és ijedten, tehetetlenül hagyta, hogy záporozzanak rá a szavaim.

-           Bella, ne haragudj...

-          De igenis haragszom és haragudni is fogok!

-          Védeni akartalak! - Most már ő is indulatos lett, láttam, hogy szikrázik a szeme és megremeg az ökölbe szorított keze, amit szorosan a combja mellett tart. - Ha elmondtam volna, mire készülök, ott akartál volna lenni. Megsérülhettél volna, Bells - lágyult el a tekintete és esdekelve pillantott rám.

-          Attól féltél, hogy megsérülök vagy, hogy ellenzem az egészet?

Lesütötte a szemét, hirtelen szörnyen érdekes lett a pocsolya a lábai előtt.

Tudtam, hogy mondtam olyasmit, miszerint nem szeretném, ha Jake átváltozna. De ez nem jelentette azt, hogy ha ő viszont szeretné, akkor én ellenzem. Sőt! Támogatni akartam volna ebben az egész folyamatban. Igaz, hogy szerettem volna ott is lenni mellette, de ha kerek perec megkért volna rá, hogy menjek haza, mert veszélyes és nem akarja, hogy akár véletlenül is megsérüljek elfogadtam volna. El, mert én bíztam benne, amennyire ember csak bízhat valakiben.

De úgy tűnt, ő nem bízik bennem, és ez nekem szörnyen rosszul esett.

-          Kérlek, hallgass végig, rendben? - nyúlt felém, hogy a kezébe vegye az arcom, de elég volt egy parányit hátrébb húzódnom és értette a célzást, hogy most távolságra van szükségem, és megtörten ejtette vissza a karjait maga mellé.

Egy darabig várt a válaszomra, a beleegyezésre vagy a heves ellenkezésre, de én csendben maradtam.

-          Nagyon nehezen sikerült átváltoznom, addigra viszont már annyira agresszív voltam, hogy nekitámadtam Samnek. Erre nem vagyok büszke, de ő nem haragudott, inkább csak hagyta, hogy kitomboljam magam. Aztán azt mondta, az a jó, ha minél több időt töltök farkasként az első alkalommal, szóval úgy gondoltam, majd vasárnap este leplek meg a hátsó udvarotokon, vagy valami. Összeszedtük még Embryt is, hogy ő is gyakoroljon, meg ilyenek, és az erdőben voltunk, futottunk északnak meg hasonló...

-          A Cullen birtokot is megnéztük. Sam azt gondolta, jó lesz, ha felismerjük később annak a három vérszopónak a szagát, ott viszont friss volt a nyom, nagyon friss. Igazából nem is gondolkodtunk, csak elkezdtük követni. Most már teljesen biztos, hogy hárman vannak, mert szétváltak, ahogy megérezték, hogy üldözzük őket. Kanadában aztán az egyik trükközött és nekitámadt Embrynek. Én is odamentem, és hát, az oldalamat kicsit megtépte, de mindegy, már kutya bajom. Embry is megsérült kicsit, de sokáig üldöztük őket, viszont Sam egy idő után megállított. Valami ismeretlen helyen voltunk több mint egy napig, amíg mind a kettőnk sebe begyógyult. Az a három vérszopó meg ott körözött körülöttük folyton, tíz mérföldes távolságban.

-          Bella, én nem akartam, hogy aggódj, de nagyon messze voltunk, nem tudtunk beszélni Jaredékkel.

Aggodalmas pillantást vetettem Jacob mindkét oldalára, a sérülés nyoma után kutatva, bár póló volt rajta, mégis ellenőrizni akartam, jól van-e. Egy pillanat múlva megacéloztam magam, és emlékeztettem, hogy ez mind még mindig nem elég egy teljes hétre való eltűnés megmagyarázására. Ezek után akár szerdán is itthon lehettek volna már!

-          Folytasd! - utasítottam és összefontam a karomat a mellkasom előtt. Kicsit megborzongtam, és felpillantva az égre már láttam a közeledő viharfelhőket.

-          Sam szinte megkattant, nagyon el akarta fogni őket, de kettőnkkel nem ment volna sokra, nem nyerhettünk ellenük. Jaredet és Pault pedig nem tudtuk hívni, túl messze voltunk. És azok meg folyton csak körbe-körbe mászkáltak. Olyan volt, mintha bármelyik percben nekünk támadhattak volna.

-          Sam egy nap után elcsalta kettejüket, mi pedig elkezdünk visszafelé futni, de az, aki ottmaradt, a vörös, valami nőstény utánunk jött, és Bella, komolyan mondom, hajszálon múlt az életünk. Az az egy szörnyen veszélyes... Viszont már elég közel voltunk, és Paul meghallott minket, az a szuka meg valahogy biztos rájött, szóval rögtön visszafordult, Sam viszont nem volt sehol. Aztán megjött végre Jared meg Paul, és egy csomó ideig kerestük Samet. Még ott ragadt a másik kettővel, a vörös viszont felszívódott. Samnek mázlija volt, hogy jöttünk, mert már sok sérülése volt; az a másik kettő férfi, egy fekete bőrű és egy szőke. A szöszi tiszta kattant, még vérszopó létére is. Amikor megjöttünk akkor törte le Sam lábát, de aztán rögtön lelépett mind a kettő, berezeltek tőlünk.

-          Meg kellett várnunk, hogy Sam tudjon járni, szóval a hazafele út sem volt könnyű, de hidd el, Bella, nem direkt csináltam. Végig gondoltam rád, hogy biztos aggódsz értem, és hidd nekem el, kérlek, hogy nem akartam én ezt.

Kifújta a maradék levegőt, kiadott mindent magából, én viszont még mindig szigorúan néztem rá, holott igazából már megbocsátottam neki. Félreértelmezte a tekintetemet, nem hagyott, időt, hogy feldolgozzam, hanem rám dörrent:

-          De ne fújd már fel ennyire a dolgokat!

Egy pillanattal ez előtt még oda akartam simulni hozzá és csókolni, most viszont a büszkeségem utamat állta és eluralkodott rajtam a sértettség, ahogy Jacobon is, aki túl türelmetlen volt, hogy kivárja a megbocsájtásom.

-          Rendben. Nem fújom fel. Szia - fordítottam neki hátat és szinte futva mentem be a házba, aztán még magamra is zártam az ajtót, nehogy a későn kapcsoló Jacob hirtelen mégis utánam jöjjön.

A homlokomat az ajtó lapjának támasztottam, és hallottam, ahogy Jake dühösen bevágta a Rabbit ajtaját, majd elhajtott előlünk. Ekkor az eddiginél is jobban szorult össze a torkom és némán sírtam. 

Tudtam, hogy apa hallgatózik a nappaliból, így nem akartam hangot kiadni. Viszont miután felrohantam a lépcsőn és magamra zártam a szobám ajtaját is, az egyik párnámba temettem az arcom és kitört belőlem a bömbölés, mint egy újszülöttből. Fájt mindenhol, az izmaim görcsösen feszültek, a szívem bénultan sikoltozott és a torkomat kitépték.

Odakint villámlott és sötétség ereszkedett a szobámra, én pedig addig sírtam, hogy nem jött ki több hang a torkomon, és zsibbadt szívvel aludtam el cipőben, ruhástól.

Másnap reggel is keserűen keltem, felduzzadt szemekkel, még mindig bedugult orral, összekócolva és egyszerűen keservesen.

Vasárnap volt és az égvilágon semmihez nem volt kedvem. Fájt minden. Azt hiszem, az ilyesmit neveznék világfájdalomnak.

Charlie délben bátorkodott kopogtatni az ajtómon.

-          Bells, engedje be! Kérlek. - A hangja bizonytalan volt, és ez kissé kibillentett az önsajnálatból. Eszembe jutott, mennyit aggódhatott értem az apám, hisz bezárkóztam a szobámba és fájdalmasan zokogtam álomba magam, ő pedig nem tudta az okát.

Úgy gondoltam, ő nem érdemli meg, hogy szenvedjen miattam, szóval pár perc múlva kikecmeregtem az ágyból és elfordítottam a kulcsot a zárban. Az ajtót nem nyitottam ki, visszarogytam a puha matracomra, a mentsváramra, a kedvenc helyemre az egész világon. De egy pillanat múlva az ágyról is Jake jutott eszembe, szóval fölpattantam és még mielőtt apa nyithatott volna be, én tártam fel hirtelen előtte az ajtót.

Próbált nem túl megrökönyödött és rémült képet vágni, de én elkaptam az első reakcióját és pontosan láttam, mennyire megijedt és elszörnyedt az állapotomon. Erre a pólóm ujjával megtöröltem az arcom és megpróbálkoztam egy félmosollyal, de az lett a vége, hogy a szám csak lefelé volt képes görbülni és megint felszakadt bennem a sírás.

Most már nem láttam semmit, de képzeltem, milyen fejet vághatott apa, mielőtt összeszedte magát és átölelt. Puszit nyomott a fejemre és buta ringatózásba kezdett jobbra-balra, mintha kisbaba lennék a karjaiban, nem pedig a majdnem felnőtt lánya, akit már biztos, hogy nem bírna felemelve ringatni. De azért nagyon jól esett a közelsége, hiába nem vagyunk az az ölelkezős apa-lánya, most mégis olyan erősen szorítottam magamhoz, amennyire csak tudtam. Ő a hajamat simogatta és próbált csitítani. Nem kérdezte, miért sírok, mi a bajom, és ez pont jó volt így. Ha megkérdezte volna, akkor eszembe jutott volna az oka, és akkor még keservesebb bömbölésre váltottam volna, azt hiszem.

Egy idő után sikerült úgy-ahogy lenyugodnom, és apró csuklások közepette kibújtam apa karjai közül.

-          Rendelek pizzát, jó?

Csak bólogatásra volt erőm, mielőtt a fürdőszobába mentem volna. Húsz percig álltam a meleg víz alatt, mire sikerült ellazulnom. Aztán melegítőt vettem fel és meleg, belebújós polárpulcsit, amit anya még akkor vett nekem, mikor elhatároztam, hogy Forksba költözök. Kék volt, anyu tudta, hogy az a kedvenc színem és elég jól is áll. És hirtelen még ettől is elérzékenyültem. 

Vastag, bolyhos zoknis lábamat felhúzva ültem a kanapén. Apa kivételesen inkább mellém telepedett le, nem a kedvenc foteljába, és megkérdezte, mit szeretnék nézni a tévében. Ráhagytam, hogy nézhetünk nyugodtan sportcsatornát, szóval valami meccsnél akadtunk le és némán falatoztunk egymás mellett, de nem éreztem kínosnak a csöndet úgy, mint sokszor máskor. Most pont erre a csöndes megnyugtatásra volt szükségem. Faltam a pizzát, pedig amikor felkeltem még úgy gondoltam, valaki összegyűrte a gyomrom, mert semmit nem lennék képes megenni. Apáé lett az utolsó szelet, de miután lerágta a szélét átnyújtotta nekem, én pedig befejeztem.

A telefonom, amit pont akkor láttam meg, hogy az asztalon pihen, hirtelen pittyegni kezdett, miszerint üzenetem érkezett.

-          Végig ezt csinálta - tájékoztatott apa, de nem próbált meg rávenni, hogy nézzem meg, amiért hálás voltam.

-          Biztos elromlott.

Végül egész álló nap a tévé előtt ültünk. Apa bizonyos időközönként hozott innivalót a konyhából, sőt, talált nekem müzli szeletet is. Este, miután rám terített egy pokrócot megköszörülte a torkát.

-          Bells, ha holnap nem akarsz, nem kell iskolába menned. Leigazolom neked. Oké? Csak... szedd össze magad, jó?

Én is megköszörültem a torkom, lévén nem igazán beszéltem sokat a mai nap folyamán.

-          Köszi, apu - mosolyogtam rá fancsaliul.

Végigsimított a hajamon és felment, hogy megfürödjön. Amikor meghallottam a folyó vizet a telefonomhoz nyúltam, de nem az üzeneteim érdekeltek, oda sem pillantottam, csak benyomtam a gyorshívót és a telefon elkezdett kicsöngeni.

-          Napsugaram! - vette fel hihetetlen gyorsasággal anya a mobilját az ország másik felén. Az pedig még hihetetlenebb volt, hogy mennyire jól esett egyszerűen csak hallani is a hangját. Nyugalmat sugárzott rám, még a telefonon keresztül is, pedig az én anyám minden volt, csak nyugodt természetű nem.

-          Szia anyu! - bágyadtan mosolyogtam és gyűrögettem a pokrócot. Heti rendszerességgel beszéltünk, általában többször is, szóval mindig tisztában volt a dolgaimmal. Legutóbb hétfőn beszéltünk, amikor már panaszkodtam neki, hogy Jake nem jelentkezik.

-          Mesélj valamit! Megkerült már a herceged? Amúgy már lassan én is hívni akartalak, pont most kértem meg Philt, hogy nézze meg, hány óra van nálatok, tudod, mindig belekavarodok ezekbe a buta időzónákba - csacsogott. A háttérből Phil beleköszönt a telefonba, én pedig szintén üdvözöltem.

-          Hát... - dünnyögtem. Anya pedig ismert, szóval rögtön rájött, hogy valami nem stimmel.

-          Tálalj ki, rögtön! Kit kell elvernünk? - kuncogott, oldva a feszültségemet.

-          Összevesztünk Jacobbal - nyögtem ki.

-          Ó... ó, drágám - sóhajtott anyu. - Pedig olyan helyes gyerek, kár lesz az arcáért, ha apád meg Phil elintézik.

Először felnevettem, de a gyenge kuncogásom egy pillanat alatt megint könnyekbe csapott át. Érthetetlen nyelven elbőgtem anyának, hogy szerintem nem bízik bennem, és hogy mennyre mérges vagyok rá, és milyen rosszul esik, mikor néhány dologba nem avat be, amihez azért van közöm és igazán tudnom lehetne.

Anyu végig megértően hümmögött a telefonba. Ha nem lett volna ilyen szörnyű az állapotom, biztos felnevetek. Furcsa és vicces volt, hogy most én beszéltem többet, máskor mindig pont fordítva volt, anyu mesélt Philről, a terveikről, a barátaikról, és úgy mindenről nagyon jól el tudott csacsogni, én pedig szeretettel hallgattam. Persze én is mindig beszéltem, de sosem volt olyan sok mondani valóm, mint neki.

Miután véget ért a kiborulásom anya még egy utolsó nagyot sóhajtott.

-          Keresett azóta?

-          Apa azt mondta, egész nap jelzett a telefonom, de igazából nem néztem rá, csak hívtalak. De biztos ő volt... - szipogtam, majd nagy szerencsémre a melegítőnadrágom zsebében találtam egy gyűrött zsepit, ami még használható volt.

-          Gondold át a dolgokat, jó? De legkésőbb holnap írj neki. Ha más nem azt, hogy időre van szükséged, vagy... vagy ha úgy döntesz azt, hogy te ezt nem szeretnéd tovább.

Gombóc nőtt a torkomba. Igen, összevesztünk, de eddig a pillanatig igazából nem fordult meg komolyan a fejemben az, hogy Jake és én szakítsunk. Pláne nem úgy, hogy én szakítsak ővele. Igaz, hogy úgy éreztem, megbánt és nem bízik bennem, mégis szívesebben viseltem ezt, mint hogy teljesen nélkülözzem a társaságát.

Beszéltünk még egy kicsit semmis dolgokról, aztán egyszer csak anyu ásított.

-           Jesszus, hány óra van nálatok? - jutott eszembe hirtelen, hogy ott későbbre jár az idő.

-          Hm, olyan éjfél körül lehet. De ne aggódj, szívecském, ma amúgy is jó későn keltünk - nyugtatott.

-          Hé, Bella, nem ruccansz le most nyáron is hozzánk? Igazán kéne egy úszótárs, anyád tudod, milyen... - szólt bele Phil.

Nagyon jól esett, hogy hív, de rögtön az jutott eszembe, hogy ha Jacobbal együtt maradunk - amit azért minden vita ellenére is reméltem -, nem szeretném itt hagyni.

-          Természetesen Jake-et is szívesen látjuk, ha úgy alakul. Okés, édesem? Vagy akár valamelyik barátnődet is magaddal hozhatod, ha akarod, jó?

-          Rendben, majd átgondolom. És köszi.

-          Nincs mit, napsugaram. Csak rendezd el azt a dolgot, jó? Én nem akarlak befolyásolni, te döntöd el, mit akarsz, de azért azt remélem tudod, hogy ő egy nagyon édes srác. Legalábbis amit meséltél róla.

-          Okés, anyu. Szeretlek.

-           Én is, drágám. Üdvözlöm apádat, add át neki.

-          Jó, én meg puszilom Philt. Mond meg neki, hogy nyáron versenyt úszunk!

-          Hallom ám! És fú, de le leszel hagyva, kislány - nevetett.

-          Majd meglátjuk - mosolyogtam. - Jó éjt, anyu.

-          Jó éjszakát, szívem. Majd hívj! Szeretlek.

Odafent apa már a fogát mosta, így visszatettem a mobilt az asztalra és begubóztam a pokróc alá. Kapcsolgattam a csatornákat és ráakadtam valami csajos vígjátékra. Itt nem tévéztem valami sokat, mióta ideköltöztem, de régen anyuval elég sok könnyed vígjátékot meg romantikus filmet néztünk, és most olyan érzésem támadt, mintha itt lenne velem.

Tetszett az ötlet, hogy nyáron megint meglátogassam őket. Hiányzott anya és Philt is nagyon kedveltem. A napsütésről meg ne is beszéljünk... Igaz, hogy megszoktam a forksi időjárást, de hiányzott a bőrömet melengető napsugár és a lenge, könnyű ruhák is, meg a tengerpart, a langyoskás víz.

Apa lejött hozzám elköszönni, neki már aludnia kellett, hogy holnap időben kelhessen. Megpuszilt és jó éjszakát kívántunk egymásnak. Azt hiszem, a mai napon több puszit kaptam tőle, mint egyébként egész héten. Kicsit különös volt, de ebben az állapotomban nagyon jól esett a kedvessége, habár láttam rajta, hogy még mindig kicsit ijedt és nem tudja, mit is kezdjen velem pontosan.

Végignéztem a filmet a tévében, de a stáblista alatt már egyre csak a telefonomat lestem, nem-e kapok újra SMS-t. Végül érte nyúltam és elhatároztam, hogy átnézem, mik jöttek eddig.

„Bells, beszéljük meg”  „Figyelj, én nem akartam durva lenni, sajnálom, de tudod, milyen könnyen felmegy az agyvizem. Sajnálom”  „Azért gondold át, te is eléggé izé voltál velem”  „Legalább válaszolhatnál valamit… hihetetlen vagy”  „Bocs, nem akartam”

Volt még üzenet, d egyszerűen nem akartam őket megnézni. Üzentem Angie-nek, hogy holnap nem leszek suliban, de ne aggódjon. Azt írta, majd beugrik a leckével, és hogy mázlista vagyok, lemaradok a biosz dogáról. Az... mázlista.

Nagyokat ásítoztam és ott nyomott el az álom, a kanapén, zsepivel a kezemben. Másnap a telefonomra keltem, Angie hívott.

-          Hm? – nyögtem bele a telefonba. Elaludtam a nyakam és kiszáradt a szám, valami borzasztóan festhettem…

-          Bella, itt van Jacob – suttogta fojtott hangon.

-          Mi? Jake? Hol? – pattant ki a szemem. Máris éberebb voltam.

-          Itt, a sulinál. Nagyon ki van akadva, mit mondjak neki?

-          Elmehet a fenébe…

-          Bella… - kezdte volna Angela, de aztán furcsa hangok jöttek csak át, mintha kézről kézre járna a telefon.

-          Te vagy az? – szólt bele a készülékbe végül Jake, én pedig nem tudtam megmozdulni, egyszerűen lemerevedtem a hangja hallatára. Arról meg kár beszélni is, hogy az agyam leblokkolt.

-          Add vissza a mobilt Angelának! – szóltam bele a létező leghűvösebb hangomon.

-          Rendben.

Megdöbbenten néztem a mobilomra, mikor a hívás megszakadt. Hát mi volt ez az egész? Ennyi? Azt hittem, Jake majd erőszakoskodik és hasonlók, hogy nekem kell rácsapni a telefont, erre ilyen könnyen végez velem? Teljesen össze voltam zavarodva.

Dühösen kikapcsoltam a telefonomat és a konyhába vánszorogtam reggeliért. Pont, mikor elkezdtem kanalazni a müzlimet kopogtattak az ajtón. Elkerekedett a szemem, mert látatlanul is éreztem, hogy Jake az.

-          Bells, beszélnünk kell! Kérlek, csak öt percet adj! – kiabált be.

Az ajtóhoz mentem és résnyire nyitottam, csak hogy egy pillantást vethessek rá. Cipő nem volt a lábán és levágott szárú farmert meg trikót viselt, pedig nem volt nagy meleg. Rögtön rájöttem, hogy farkas alakban jött.

-          Mit akarsz? – köszörültem meg a torkom.

-          Kettőnkről beszélni, és…

-          És?

-          És van még valami.

-          Mi az? - vontam össze a szemöldököm, mert Jake nagyon elkomolyodott, és úgy éreztem, tényleg fontos dologról van szó, szóval félretettem a dacomat és figyelmesen vártam.

-          Jobb, ha tőlem hallod meg, hogy Cullenék visszajönnek.

23. fejezet

Sziasztok!

Jelentem: véglegesen is visszatértem, most már tényleg. És mi nem bizonyíthatná ezt jobban, mint egy teljes, friss fejezet megjelenése?
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki még mindig olvas. Nem győzöm elmondani, milyen sokat jelent ez számomra, nagyon köszönöm nektek, hogy... hát, hogy egyszerűen vagytok nekem :)
Remélem mindenki élvezi a nyarat és kellemesen tölti az idejét - vagy ha dolgoztok, akkor legalább hátha ezzel a fejezettel kikapcsoltok kicsit.
Jó olvasást kívánok, várom a véleményeket - nagyon remélem, nem zökkentem ki ilyen hatalmas szünet után a történetből, ettől függetlenül ömleszthettek rám hideget-meleget.

Puszilok mindenkit, imádlak titeket :))
  Dóri

23. fejezet

~Ösztön~

A napok egyszerre folytak össze és voltak mégis kontúrosak.  Nem tudom pontosan, ez hogy volt lehetséges, de így éreztem. Néha hirtelen felélénkültem, máskor viszont leginkább egy zombi viselkedéséhez hasonlíthattam volna a magamét. Elgondolkodtam, vajon ilyen-e a nők hirtelen hangulatváltozása is. És senki ne kérdezze meg, hogy jutottak ilyenek eszembe. Fogalmam sincs.

Az ott alvásomat követő napon, vasárnap délután nagy kelletlenül hazamentem. Bella rábeszélt, hogy tanulnom kellene – ahogy neki is -, így végül csak hazajöttem. De megbeszéltük, hogy ha bármi baj lenne, egyszerűen átmegyek hozzájuk, és akár ott is töltöm az éjszakát. Ezzel Charlie is megbékélt, nagyjából, miután elmondtam neki, hogy otthon apa és köztem elég sok dolog nincs rendben. Vicceskedve megjegyezte, hogy azért „ideköltözni még nem kéne”, de láttam rajta, hogy aggódik kicsit miattam.

Köszönés nélkül léptem be a házunkba, és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Magamra is csuktam volna az ajtót, ha nem hallom meg apát. Összeszorított fogakkal megfordultam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül néztem el felette.

-          Hazajöttél?

Lekezelően pufogtam egyet, de nem szólta semmit. Idefelé Bella próbált megnyugtatni, de ahogy kihajtott az utcánkból újra elkezdett fölforrni az agyvizem. És pontosan nem is tudnám megmondani, miért lettem hirtelen annyira ideges. De nem akartam mást, mint bemenni a szobámba, elterülni az ágyon, és aludni. Ennyit.

-          Belláéknál töltötted az éjszakát? – hangzott az újabb értelmetlen kérdés, hisz jól tudta a választ.

Aprót bólintottam, válaszként. Bellára gondoltam, a tegnap estére, és arra, hogy milyen puha a bőre, hátha ettől lenyugszom. Vagy legalább elmulasztja a hirtelen feltörő dühömet.

Az elmém peremén ott táncolt a tudat, hogy ebben az állapotomban veszélyes vagyok – magamra és a környezetemre egyaránt. De annyira, de annyira dühös lettem apámra, és az egész istenverte rezervátumra, amiért ilyeneket titkoltak.

Becsaptam az ajtót apa orra előtt, és egyszerűen az ágyra zuhantam. Próbáltam lenyugtatni magam, kontrollálni a zakatoló és össze-vissza szívdobogásomat, lassítani a légzésemet. Már épp még jobban feldühödtem volna, amiért nem sikerül, mikor kaptam egy SMS-t:

„Máris hiányzol… Pláne a tegnap éjszaka után ;)”

Kezdtem azt hinni, Bella mentalista vagy jósnő vagy valami hasonló, mert pontosan erre volt szükségem. Hamarosan rendbejöttem és hozzáfogtam a tanuláshoz. Megírtam a leckémet és jó ideje először tényleg meg is tanultam az anyagot.

Már sötétedett, mire végeztem, és fáradt is voltam, de alvás előtt még felhívtam Bellst. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, miközben körülöttem kezdett széthullani és megkérdőjeleződni minden.

Eltelt egy hónap. Egy teljes hónap a nélkül, hogy bármi is történt volna.

Viszont mikor pont kezdtem elhinni, hogy megszűnhet ez az őrület… hát, pont akkor kezdődött meg úgy igazán.

Bellsel a hétvégén beautózunk Port Angelesbe; ő könyvesboltba kívánkozott, nekem meg feltétlenül szükségem volt pár ruhára, aztán úgy gondoltuk, beülünk valami kajáldába enni és jövünk is haza. Már a ruhaboltban voltunk, és a harmadik farmert próbáltam fel – Bella nagyon élvezte a nyűglődésemet, én kevésbé -, mikor megcsörrent a mobilom.

-          Igen? - szóltam bele unottan, mikor láttam, hogy Sam hív. Annyiszor csörgetett már meg az elmúlt időben, hogy hiába nem mentettem el a számát, felismertem.

-          Jacob, baj van. - A hangja komoly volt, szóval félretettem a dacomat és az egész nyűglődő, kelletlen viselkedést, amit Sam felé tanúsítottam és figyelni kezdtem.

-          Mi történt?

-          Embry átváltozott.

-          Tessék? - Az agyam leblokkolt, a szemem elkerekedett és nem akartam elhinni, hogy ez is megtörtént. Sam figyelmeztetett, hogy valószínűleg nem csak én vagyok kitéve az átváltozás veszélyének, hanem mások is, de azt egy szóval sem említette, hogy az egyik legjobb barátom lesz a következő.

A "falka" eddig Samből és másik két idősebb fiúból, Paulból és Jaredből állt. Őket ez előtt csak látásból ismertem, és megvolt róluk a magam elég negatív véleménye. Miután beavattak a dolgokba, az után is úgy gondoltam, csak a számomra unszimpatikus, goromba emberek változhatnak szörnyeteggé - nem pedig a legjobb barátom. Ki lesz a következő? Quil?

Ekkor még inkább ledöbbentem, hisz elfelejtkeztem egy fontos dologról.

-          Quil és Embry együtt mentek ma el valahová. Quil jól van? És Embry? Egyáltalán hogy történhetett ez? - Fel-alá járkáltam a kis próbafülkében, az öklömet hol összeszorítottam, hogy elernyedtek az ujjaim és éreztem, hogy csak egy minimális erőkifejtést venne igénybe az, hogy széttörjem a mobilomat.

Bella összezavarodott tekintettel dugta be a fejét és már szóra nyitotta volna a száját, de a mutatóujjamat az ajkaira téve elhallgattattam. Sam egyetlen pisszenését sem akartam elmulasztani.

-          Embry és Quil Seattle felé mentek, és Embry anyjának kocsija lerobbant. Quil szerint nagyon ideges lett, szóval úgy gondolom, ez válhatta ki az átváltozást, legalábbis remélem, hogy nem azok.  Embry farkassá változott, és közben megsebezte Quil karját, aztán befutott az erdőbe. Mi megkeressük Embryt, te pedig menj Quil után, a mentő úton van hozzá, a Seattle-i kórházba viszik be. Nem tudom, a telefonhívása után elájult-e, de úgy beszéltük meg, hogy medve támadta meg. Nagyon össze lesz zavarodva, szüksége lesz rád, Jacob.

Sam elmondta, hogy az eset Sequim után történt, az öböl mentén a 101-es útnak azon a szakaszán, ahol áthalad a Sequiam Bay Állami Parkon. Ez még mondhatni szerencsés is, hisz lehet, hogy nem őshonos ott bármiféle medve, de mégis hihetőbb, mintha például Sequim belvárosában történt volna ez. Onnan nehezebben magyaráznánk ki magunkat, ráadásul többen is megsebesülhettek volna - pedig Quil sérülése is bőven elég.

Bellának gyorsan elhadartam a helyzetet, mire minden farmert a próbafülkében hagyva futólépésben siettük a kocsihoz és bepattanva, ahogy becsaptuk az ajtót már adtam is a gázt.

Nem is tudtam, melyik barátomat sajnáltam jobban - egyikük sem tudta, mi történik. Embry egy állat testében ragadt egyedül, míg a segítség meg nem érkezik, Quil pedig nem hinném, hogy valaha is belegondolt volna, hogy egyszer csak a haverja a szeme láttára farkassá vedlik át, és még ha véletlenül is, de megsebesíti. A karmolásról csak annyit tudott mondani Sam, hogy nem az arcán érte és hogy túl fogja élni mindenképp, de attól függetlenül még kerülhet életveszélyes vagy sokkos állapotba is.

Bella látta, mennyire ideges vagyok, és apró kezét az enyémre tette. Voltaképpen nem segített sokat, de értékeltem a gesztusát, viszont most tényleg szörnyen aggódtam a barátaimért.

Komolyan, miért pont velünk, miért pont ebben a rezervátumban kell megtörténniük ezeknek a szörnyűségeknek?

Régen mind azt hittük, mikor még taknyos korunkban a tengerparton, tábortűz körül üldögélve először hallottuk a népünk ősi legendáit, hogy ez mind mese, amivel az idősebb nemzedék rendre ijesztgetni akarja a fiatalokat. Nem hinném, hogy bárki fejében is komolyan megfordult volna, hogy valaha is megtörténhetnek az elbeszélt dolgok a valóságban, a való életben.

A Seattle-be vezető úton végig feszült voltam - főképp mikor megláttuk az út szélén álló, lerobbant kocsit -, de akkor sem engedtem fel, mikor végre megtaláltuk a kórházat és a recepción kérdezősködni kezdtünk. Quil bátyjának adtam ki magam, ami szerintem elég hihető volt, mivel magasabb voltam nála és voltak a törzsünkre jellemző, hasonló vonásaink. Bár bíztam benne, hogy senki sem akarja ellenőrizni a hitelességét a személyazonosságomnak, és úgy tűnt, mázlim van, hisz elég nagy rohanás volt szerte a kórházban, a recepciós is alig figyelt ránk.

Az ügyeletes nővér gyorsan megnyugtatott minket, hogy Quil rendben van, a biztonság kedvéért kapott egy tetanuszt és ellátták a sérülést a jobb felkarján.

Végig fogtam Bella kezét, úgy éreztem, el sem tudnám engedni - ha ő nem tartott volna a földön felrobbantam volna.

Egy másik nővér útbaigazított minket, és hamarosan megtaláltuk Quilt, aki élettelen szemekkel nézett maga elé egy műanyag székből a folyosón. Jobb karja többszörösen bekötözve, azt dajkálta, miközben bambult. Egy pillanatig fel sem ismert minket, hiába guggoltunk elé és húztuk el a tenyerünket az arca előtt, hogy "hahó". Úgy tűnt, teljesen lesokkolódott.

-          Quil, hol van az a pimasz mosolyod, amivel elcsábítanál Jake mellől? - próbálkozott Bella vicceskedni, hátha az egy pillanatra kizökkenti a gondolatmenetéből - már ha egyáltalán gondolkodott és nem kapcsolta le az agyát teljesen.

Quil értetlenül felkapta a fejét és lagymatagul Bellára mosolygott, majd rám nézett és elkomolyodott. Láttam a szemében a félelmet, a hitetlenséget, egy kis felismerést majd a felháborodást is. Quil nem volt hülye, csak tettette magát, szóval úgy gondoltam, lehetséges, hogy összerakta ezt a hihetetlen kirakóst és rájött, mi történt valójában a legjobb barátunkkal.

-          Haver, amúgy nem kéne valami ágyon feküdnöd és pihenni? Mit keresel a folyosón?

-          Öhm... - nyelt egy nagyot és kicsit megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Tiszta őrültek háza van itt. Tele van a sürgő, meg minden, kész csoda hogy engem bekötöztek - nevetett erőltetetten, de a szemében még mindig ott ült a zavarodottság.

-          És elengedtek? Mármint hazavihetünk, vagy még itt kell maradnod valameddig? - kérdezte Bella. Még jó, hogy ott volt nekem, hisz az én fejemben ilyenek meg sem fordultak - vagy azon agyaltam, megtalálták-e már Embryt vagy pedig azon, hogy miképp mondunk el mindent Quilnek és hogyan fogja kezelni a helyzetet.

Quil már nyitotta volna a száját a válaszra, mikor egy nővér lépett hozzánk és papírt nyomott a kezünkbe.

-          Ez a jelentése. Sajnáljuk, de most nem tudunk semmilyen helyet biztosítani az ön számára, nagyon sok súlyos esetünk van. Viszont betelefonáltam a Forksi Kórházba, és a holnapi nap folyamán várják ellenőrzésre. Oda vigye el ezt a papírt is magával és a kötését lehetőleg ne érje ma víz.

Megköszöntük a segítséget és a tanácsokat, aztán kitámogattuk Quilt a kórházból a kocsihoz. Amíg el nem értük a helyet, ahol Embry anyukájának lerobbant kocsija parkolt az út mentén nem nagyon beszélgettünk. Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan kínos a csend, mert nem tudtam, hogy kezdhetnék hozzá. Azt sem tudtam, ez egyáltalán az én feladatom-e, vagy nem kéne mondanom semmit, mert majd inkább Sam szeretné "felvilágosítani" Quilt, hisz elvégre Sam az alfa. Viszont nem akartam azt sem, hogy Quil összezavarodott maradjon, és ne tudjon semmiről.

Mikor elérkeztünk a lerobbant járgányhoz leálltam az út szélére és kiszálltam a kocsimból. Bella is rögtön kipattant, Quil viszont továbbra is maga elé bámulva ült a Rabbitben.

-          Mit akarsz mondani neki? - biccentett hátra a fejével Bells.

-          Fogalmam sincs - ráztam a fejem kétségbeesetten. - Biztos összerakott valamit, de azt sem tudom, hogy kezdjek neki.

Bella odabújt hozzám és megsimogatta a hátamat, aztán pipiskedve puszit nyomott az arcomra.

-          Meg akarod nézni a kocsit?

-          Igen, arra gondoltam, ha sikerülne, gyorsan kezdene vele valamit később nem kéne érte visszajönnünk, hanem te mennél a Rabbittel, és nem ezzel, vagy fordítva.

-          Rendben – simított végig a kézfejével az arcomon.

Mióta beavattam Bellst is a farkasos dolgokba még közelebb kerültünk egymáshoz. Elég volt váltanunk egy pillantást vagy épphogy megérintenünk egymást, és már az is heves reakciót váltott ki mindkettőnkből – ez alatt azt is értem, hogy Bella megnyugtatott. Ő volt az egyetlen, aki képes volt rá.

Visszaszállt az autóba Quilhez míg én Embryék autóján ügyködtem. Szerencsére találtam az ülések alatt egy szedett-vedett szerszámos ládát és hamar megbütyköltem a járgányt. A szerelés volt a másik dolog, ami még le tudott csitítani, így most is sikerült összeszednem a gondolataimat és fejben felkészültem rá, mit fogok mondani Quilnek.

Ekkor a zsebemben csörögni kezdett a mobilom; gyorsan kikaptam és fogadtam a hívást.

-          Megtaláltátok? – Sam hívott, nem kerteltem, leszartam az olyan formaságokat, mint a köszönés, és hogy kivárjam, mit akar mondani. A legjobb haverom érdekelt csak.

-          Meg, Jacob. – A hangja olyan nyugodj volt, hogy kedvem lett volna kitépni a hangszálait. Hogy lehet nyugodt?! Benyugtatózták, be van szívva?

-          Na, és? Megsérült? Mi van vele? Az istenért, Sam, ne cseszd fel az agyam, beszélj! – mennydörögtem a telefonba.

Bella kiszállt az autóból, de nem jött közelebb hozzám, csak figyelte az arcom és valamit hátramagyarázott Quilnek.

Sam közben megköszörülte a torkát, valaki valamit beszélt még a közelében, de azt nem értettem és azt sem tudtam, ki volt az.

-          Semmi baja, Jake, csak rémült volt. Nagyjából lenyugtattuk, de teljesen kimerült, elaludt, még be sem tudtuk avatni.

-          Mi most vagyunk a „balesetnél”. Mit akarsz, mit mondjak Quilnek?

-          Ne mondj semmit. Siessetek vissza, és akkor megejtjük az egészet egybe, ha ideértek fölkeltjük Embryt. Azt azért áruld el neki, hogy jól van a srác, de ne szólj többet, összezavarnád csak. Majd én.

-          Persze – szakítottam meg a hívást gúnyosan.

Majd ő! Mintha én olyan hasznavehetetlen lennék! És hogy csak összezavarnám? Baromság!

Észre sem vettem Bellát, csak amikor kicsavarta a telefont a kezemből. Szinte összeroppantottam a készüléket, Bells az utolsó pillanatban mentette meg. Hálásan lemosolyogtam rá és magamhoz húztam egy ölelésre.

-          Embry rendben van? Mármint a körülményekhez képest…

-          Azt mondta az a… Sam, hogy semmi baja, csak kimerült. Most alszik.

-          És Quillel mit csináljunk? – lesett hátra a válla fölött a Rabbitre, amiben Quil ült mereven, lehajtott fejjel az ülésen.

-          Az a parancs – kezdtem gúnyosan, idézőjeleket épp nem rajzoltam a levegőbe -, hogy ne mondjunk neki semmit. De én nem bírom ki! A helyében beleőrülnék, mi a franc történik körülöttem!

Mindketten az autóban ülő Quil felé néztünk.

-          Jake, ha Sam ezt mondta… szerintem jobb, ha most bízol benne. – Mikor látta, hogy épp felháborodni készülők, lepisszegett és folytatta: - És te meg Quil nem vagytok ugyanolyanok. Nézz rá! Szerinted felfogna bármit is abból, amit mondunk neki? Még le van sokkolva, jobb, ha békén hagyjuk.

Ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam, mert beláttam, hogy Bellának igaza lehet.

-          Én megyek a Rabbittel, te pedig viszed Embryék kocsiját, hátha megint lerobbanna – utasított határozottan; nem lehetett semmiféle ellenvetésem.

-          Ha lerobbanok akkor meg hátrahagysz majd az út mentén, mi? – mosolyogtam rá pimaszul és a derekánál becsúsztattam pár ujjam a pólója alá. A hangulat máris oldottabb lett.

-          Persze – vágta rá. Úgy nézett rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne és soha senki fejében még csak meg sem fordulhatott volna az ellenkezője. – Most Quil a fontos. De neked meg jobb lesz, ha nem utazol vele egy kocsiban.

-          Értettem, főnökasszony – szalutáltam neki

Mindketten beszálltunk a kocsiba, Bella Quil mellé én pedig a frissen megszerelt járgányba és elindultunk vissza, amilyen gyorsan csak tudtunk.

Bekapcsoltam a rádiót, hogy elvonja a figyelmemet, de az egyik monoton ütemű zene annyira idegesített, hogy inkább kikapcsoltam és csendben vezettem. Port Angeles után, mikor már közel voltunk Forkshoz elhaladtunk egy baleset mellett. Egy kisteherautó az árokba borult, és ha ez még nem lenne elég nagy tragédia, felfigyeltem valamire. A teherautó fehér oldalát pirosság színezte, és kétségem sem volt a felől, hogy ez vér. És a felől sem, hogy azok a vérszopók művelték ezt, akiket a falka már egy ideje hasztalanul hajkurász. Megfordult a fejemben, hogy ha ez tényleg így van, talán Embry átváltozását nem csak az idézte elő, hogy ideges lett a kocsi miatt – lehet, hogy a közelében voltak azok.

Bedühödtem. Eddig cseppet sem vágytam rá, hogy farkassá váljak, most viszont alig bírtam magammal. Át akartam változni. Meg akartam ölni azokat a mocsadékokat, akik ilyet műveltek. Ezt nem csak a balesetre és a többi gyilkosságra értettem. Sam elmagyarázta, hogy a törzsünk farkas génjei akkor lépnek életbe, mikor vámpírok tanyáznak a környékünkön és fenyegetéssel vannak ránk nézve. Mikor ezt mondta, rögtön Cullenék jutottak eszembe, de aztán elmagyarázta, hogy nekik ehhez nincs közük. Még régen az egyik ősapámmal egyezséget kötött a Cullen család, miszerint békében elélnek egymás mellett, felhúztak egy határt. Ezt sosem szegte meg egyik fél sem.

Ráadásul Cullenék egy ideje már leléptek, szóval innen jött a következtetés, hogy új, veszélyes vámpírok járják a környéket, és elég könnyű volt megtalálni az összefüggést a különös halálesetekkel.

Az idegenek macska-egér játékot játszanak velünk. Kidugják az orrukat és megmutatják magukat nekünk, aztán visszaiszkolnak az egérlyukba, ahová már nem ér el a kezünk. Állandóan visszatáncolnak a fennhatóságunk peremére, arra pedig nincs lehetősége a falkának, hogy itthon is hagyjon védelmezőket és közben üldözőbe is vegye a betolakodókat. Így marad az a verzió, hogy amikor a területünkre jönnek, elkezdődik a hajsza, aztán ha felszívódnak jön a feszült várakozás a következő csapásra.

Sam elmondta, hogy először a déli határon bukkantak fel, majd körülbelül egy hónapja úgy tűnt, elmentek északra és bíztunk benne, hogy nem is akarnak visszatérni. Most viszont mégis bekövetkezett ez a dolog.

Gondolkodás közben fel sem tűnt, csak utána, hogy végig többes szám első személyben emlegettem magamban a falkát – mintha már a részük lennék, és oda illőnek érezném magam. Valószínűleg már így is volt. Elfogadtam, hogy alakváltó vagyok, sőt, izgatottan néztem a dolgok elébe.

Mire beértünk La Pushba teljesen felspannoltam magam. Sam háza előtt kipattantam a kocsiból, de aztán hirtelen eszembe jutott Bella és Quil, akiket Forks határán lehagytam, viszont most ők is bekanyarodtak az utcára.

Bella leállította a Rabbitet és mellém lépve összekulcsoltuk az ujjainkat. Quil sokkal komótosabban mozgott és vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak rá, csipkedje már egy kicsit magát. Megértőnek kellett vele lennem, pedig ki akartam ugrani a bőrömből – valamilyen szinten szó szerint.

-          Gyertek be! – Emily állt az ajtóban mosolyogva, és kedvesen invitált.

Quil magunk elé engedtük, ahogy beléptünk a falka úgynevezett főhadiszállására. Az első, akit megláttam Embry volt. Egy kopott fotelban ült és két kézzel tömte magába Emily híres óriási muffinjait.

Lehetünk bármilyen stresszhelyzetben, akár életveszélyben is, a la pushi fiúknak biztos, hogy mindig van étvágya. Ezt bizonyította az a hirtelen csillanás is Quil szemében, ami akkor tűnt fel, mikor az asztalra nézett, ami tele volt süteménnyel és üdítővel.

Embry felállt a helyéről, ahogy az utolsó hatalmas falatot is betömte a szájába és odajött, hogy megöleljen. Nem voltunk nagy ölelkezősök, maximum, ha cukkolni akartuk a másikat, de most erősen magamhoz szorítottam a legjobb barátomat hogy tudja, szavak nélkül is, aggódtam érte, csak nem vagyok hajlandó ilyen nyálas dolgokat kimondani.

Mikor a következő pillanatban elléptünk egymásról, láttam, hogy Embry szeme már nem engem figyel; a hátam mögé nézett, és mikor én is arra lestem láttam, hogy egymásra néznek Quillel.

A szobában csend volt, csak egy morajló dörrenés hallatszott odakintről, ahogy az egyre pöffeszkedő vihar elérte a rezervátumot. Mikor a két legjobb haverom egymásra mosolygott, ömleni kezdett az eső.

A srácok beavatása csöndesen telt – Sam beszélt, kint esett az eső, mi, többiek pedig majszoltuk a süteményt. Paul és Jared a nagy kanapén ültek, kettejük között Emily, aki szeretettel nézte a párját, amint magyaráz. Quil beült az Embry melletti fotelba, míg mi Bellával egy konyhából hozott széken ültünk, ő az ölemben.

Bella egyre lassabban evett, őt is nagyon lekötötte Sam mondókája, hisz még nem hallott minden részletet, volt pár dolog, amit nem mondtam el neki, persze nem direktből, csak nem tartottam fontosnak vagy elfeledkeztem róla.

Mire végeztünk, Quil és Embry arcán egyszerre látszott az összezavarodottság és a megértés, bár az elfogadás még nem igazán. Mindketten kimerültek voltak, így Sam hazavitte őket a saját autójával. Jared és Paul is elmentek, őket nem érdekelte a szakadó eső, fűtötte őket a farkas vérük, egy szál rövid ujjúban és farmerban elflangáltak volna bárhol.

Bella szeme ide-oda cikázott a lakásban, ő cseppet sem volt fáradt és úgy tűnt, tetszik neki a hely, még sosem járt itt korábban.

Emily, miután a használt tányérokat elvitte a konyhába beült az egyik fotelba és mosolyogva figyelt minket. Bella épp további részletekről faggatózott, tisztára felpörgött, nagyon benne volt a dolgokban és mindent tudni akart.

Jól esett, hogy ennyire érdeklődik, hisz tudtam, mindezt miattam csinálja. A lehető leg szervesebb módon akart részese lenni az életemnek, és ehhez most elég sok új dolgot kellett feldolgoznia. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig belepuszilt a hajamba.

Voltaképp csak ezután tudatosult bennünk, hogy Emily is egy légtérben tartózkodik velünk, mert mosolyogva mélyet sóhajtott.

Ahogy a két lány szóba elegyedett sütikről és valami dísztárgyakról én visszasodródtam azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a hazafelé tartó utamat szegélyezték. Most már én is részese akartam lenni a falkának, komolyan. Ki akartam venni a részem belőle, kerül, amibe kerül.

Nem tudom, hogy csak Embry esete miatt jött-e az elhatározásom, vagy netán fellobbant bennem az alfa-vér és az ösztön, de mindenképp megszilárdult. Át akartam változni, amilyen hamar csak lehet.

Sam hamar visszaért és kissé meglepett arcot vágott, mikor észrevette, hogy még mindig vannak vendégeik.

-          Mindjárt jövök, Bells – álltam fel alóla, mire csak hanyagul bólintott nekem és odatelepedett Emilyhez. Nagyon elmerültek a beszélgetésben.

Samnek a hátsó terasz felé intettem, utalva rá, hogy négyszemközt szeretnék vele beszélni.

Úgy láttam, nem tudja mire vélni a helyzetet, de követett.

-          A barátaid rendben lesznek, Jacob, ne aggódj miattuk – mosolygott rám apáskodóan. Ezzel el is kezdhettem a tervemet.

Kiéleztem magam, és az apáskodó hangnemétől és viselkedésétől már kezdtem hergelni az idegeimet.

-          Változtass át – közöltem egyszerűen. A kezem ütemesen ökölbe szorult és elernyedt. Ezt észrevéve Sam bólintott.

-          Megpróbálhatjuk megint, de előbb Bellát biztonságba kell helyezni. Emily hazaviszi.

Visszamentünk a nappaliba, Sam megkérte Emilyt, én pedig elbúcsúztam Bellától. Nem mondtam el neki, mi a tervem, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy vagy ellenezné vagy maradni akarna. Jobbnak láttam, hogyha majd akkor szólok neki, mikor sikerül is valami eredményt elérnünk Sammel.

Az ablakban álltunk, amíg a fényszórók el nem vesztek a kanyarban. Sam levetette velem a cipőm, pólóm és a farmerom, majd mindössze egy alsónadrágban igyekeztünk be a fák közé, ahol kevésbé vert minket a heves esőzés.

-          Ha azt mondod, próbáljuk meg, én támogatom – bólintott Sam, majd egy hatalmasat behúzott nekem.

Ezzel kezdődhetett a móka.