9. fejezet

Sziasztok kedves olvasók!

Először is, megjegyezném, hogy kutyafuttában írom ezeket a sorokat, ugyanis szűk fél óra múlva már Debrecenbe indulunk, hogy megnézzük a Breaking Dawnt :DD A szüleim visznek el (ők mást néznek :P), és jön velem két nagyon jó barátnőm is, szóval tuti klassz lesz.

Elnézést szeretnék kérni, amiért ma még nem csatolok a fejezethez képeket, (KÉPEK CSATOLVA) de elcsúsztam az idővel (hála a kilencedik órámnak), és nem akartam összecsapni, viszont ettől a fejezetet még nem akarom megvonni tőletek. Lehet, hogy egy-két képet még ma ráfrissítek, de holnap mindenképpen berakom mindet, szóval hogyha ellátogattok megint, már fent lesz (remélhetőleg).

Nekem ez az eddigi kedvenc fejezetem, szóval így olvassátok ;)

Képek holnap, tényleg bocsi érte!

Szeretlek titeket,

Dóri

xoxo

9. fejezet

~„Várlak”~ 

 

Egyszer történt meg az, hogy elegem lett. Az emlékeimet összeszedtem; mindet. Kimentem a hátsókertbe, és csak álltam. Nem szólt a fülemben zene. Nem volt semmi. Csak a szél, a falevelek susogása és a saját szívdobogásom.

Úgy gondoltam: készen állok.

A kezemben eddig görcsösen szorongatott emlékeket egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Be, a fák közé, mesze tőlem, hogy soha ne térhessenek már vissza.

De abban a pillanatban, ahogy az ujjaim már csak a levegőt markolták, föllobbant bennem a félelem, a kétségbeesés, a harag önmagam iránt. Majdnem megszakadt a szívem.

Szaladtam, hogy minden emléket összeszedhessek. Kapkodtam utánuk, ugráltam, és ziháltam.

Szerencsémre mind megvolt. Vagy talán pont ez volt a balszerencse.

Magamhoz szorítottam őket, besiettem a házba, és a visító fal mögé bújtam, ami a fülemben szólt. Próbáltam levegőt kapni… lehet, hogy túl erősen szorítottam?

-          Vagy segítesz, vagy el lehet takarodni! – morogtam rá Quilre.

Épp a Rabbitet próbáltuk meg arrább cipelni, hogy Bella autója majd beférjen a garázsomba. Persze sem ő, sem Embry nem akartak békén hagyni, és már kezdett belőlük elegem lenni. Úgy gondoltam, akkor inkább elvonszolom egyedül a félkész járgányt, csak fogják már be!

-          Komolyan mondom, Embry, ennek valami baja van! – szólt Quil, mintha én ott sem lennék. – Egyre elviselhetetlenebb.

-          Ti vagytok egyre elviselhetetlenebbek! – morogtam.

-          Amúgy fogadtunk rátok, tudtad? – kacagta Embry. Hogy tud ez röhögni autócipelés közben? Ha majd ráesik a lábára, nem röhög.

-          Mi?!

-          Fogadtunk – ismételte el Quil azt, amit már eddig is felfogtam.

-          Jó, de mégis mire? Miben? – akadékoskodtam tovább, amikor végre a helyére került a Rabbit. Fájt a karom, amiért megerőltettem, de nem bántam. Ha arrább kell cipelnem ahhoz a Rabbitet, hogy Bella autója beférjen ide, és Bellát idecsalogathassam, akkor oké, gondoltam.

Lerogytunk a földre. Megtöröltem a pólómba a homlokom, mert fojt róla a víz. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz arrább tenni azt a fránya kocsit. Sajnos tolni nem tudtuk, kerekek híján, emelni kellett. Bárcsak vettem volna kerekeket!

-          Ha? – kérdeztem megint, mert egyikőjük sem válaszolt, csak kajánul összevigyorogtak.

-          Hogy mikor szúrod el – bökte ki Quil.

-          Elszúrom? – ráncoltam a homlokom.

-          Hát… ja. Hogy mikor lesz elege Bellának. Érted. Ha nem csíp téged, egy idő után biztos betelik majd a pohara a kis szorgos személyeddel, és akkor kerek perec a képedbe olvassa, hogy kapard le magad róla – magyarázta Quil.

-          Szorgos? Mi van? – Vontam össze a szemöldököm, és próbáltam nem belegondolni abba, hogy ez is egy lehetőség. Lehet, hogy Bellának tényleg elege lesz belőlem… de ugye nem?

-          Ó, haver, a fene is látja, hogy csorog a nyálad a csaj után! SMS-eket írogatsz neki, megszereled a kocsiját, ugrasz minden piti megjegyzésünkre.

-          Tök amatőr vagy – helyeselt Quil.

-          Hason csúszol utána.

-          És közben csorog a nyálad.

-          Meg virág és gyűrű van a kezedben.

-          Állj, állj, állj! – kiáltottam. – Mi bajotok van nektek? Én csak megszerelem a kocsiját! A szülinapjára! És már nem is SMS-ezünk! – szúrtam oda Embrynek.

-          Nagy bánatodra – kotyogta közbe Quil.

-          És nem csorog a nyálam! – elleneztem tovább. – Mégis milyen virágról hadoválsz itt? – intettem Embry felé hevesen.

-          Na, persze. Megszereled a kocsiját. Aztán majd beágyazol neki, meg segítesz levenni a bugyiját is.

Biztos vagyok benne, hogy rákvörös volt az egész képem.

Embry szerencsére észrevette, hogy baromi kellemetlenül érzem magam, és próbált kicsit javítani a helyzeten.

-          Figyelj, Jake. Mi csak azt mondjuk, hogy ahelyett, hogy itt vergődsz a lába előtt, inkább hívd el egy randira. Az sokkal férfiasabb. Nem kell itt behódolnod neki. És ha elhívod, akkor kiderül, hogy kedvel-e egyáltalán, vagy csak a büdös fenéért töröd itt magad, és ő meg magasról tesz rád.

Tudtam, hogy igaza van, de már csak azért sem akartam hagyni magam.

-          Akkor beszéljetek, ha lesz tapasztalatotok! – morogtam.

-          Okés – nevetett rám Embry, majd vállba taszított, mire mindketten felszisszentünk. – Asszem meghúztam valamim.

-          Én is… - bólogattam, és a karomat simogattam.

-          Puhányok! – legyintett ránk Quil, és gyorsnak szánt mozdulattal fel akart állni, e helyett viszont amikor a karjára támaszkodott, inkább visszahanyatlott a padlóra. – Visszavonom.

És együtt röhögtünk. Mint régen, amikor még egyikünket sem érdekelték különösen a lányok, amikor nem „csorgattam a nyálam” Bella után, és Quil meg Embry sem voltak ennyire idegesítőek.

~*.*~

Miután pár nappal később meghozták Bella furgonját, még késő délután is a garázsban tébláboltam, és a mobilomat forgattam a kezemben. Nem tudtam eldönteni, hogy felhívjam-e Bellát.

Aztán végül mégiscsak megnyomtam a zöld gombot. Kicsöngött. És megint. És megint…

Mi lesz, ha nem hallja meg, pánikoltam, de egy pillanat múlva egy ismerős hang szólt a telefonba.

-          Igen?

-          Szia, Bella. – Kifújtam a bent tartott levegőt. Most már nem csinálhattam vissza az egészet.

-          Jacob. Mi újság?

Magamban mondogattam, hogy nem gáz, ha tájékoztatásképp felhívom. És ha esetleg még jól el is beszélgetnénk… de csak ha rászánom magam…

-          Az előbb hozták meg a járgányod, és tudod, ígértem hogy szólok.

-          Ó! Na, és milyen állapotban van? Menthető?

-          Simán. Nincs sok baja különösképp, hisz…

-          Hisz egy tank – nevetett Bella.

-          Igen – mosolyogtam én is magamban.

És akkor rászántam magam.

-          Figyelj… Ha lenne kedved, eljöhetnél, megnézni, vagy valami… érted… ha van kedved – makogtam. Franc!

-          Hát, most kismillió házi feladatom van…

Biztos voltam benne, hogy itt nekem annyi, elbuktam, Bella sosem fog velem eljönni sehová, és magában biztosan jól kinevet.

-          ... de mit szólnál a péntekhez?

Lefagytam. Ezek szerint mégis eljön?!

-          Vagy a péntek neked nem jó?

Valószínűleg túl sokáig hallgattam, és emésztgettem az infót, és Bellának valami gyanús lett. Ezért most gyorsan kapcsoltam.

-          A péntek jó lesz. Klassz… Izé, érted menjek?

-          Azt megköszönném. Gyalog kicsit messze laktok… és egyébként is, fogalmam sincs, merre van a házatok! Meg kell jegyeznem az útvonalat – csacsogta. Rá sem ismertem.

-          Akkor délután háromra ott leszek, jó?

-          Oké. Szia!

Atya ég. Bella Swan pénteken átjön hozzám. Hozzám!

Ki kell takarítanom, határoztam el.

*~.~*

A kis dobozból kivettem az utolsó mentolos cukorkát (a többit mind az úton, és még otthon tűntettem el), majd még egyszer, utoljára belenéztem a visszapillantó tükörbe, és elindultam a lépcső felé.

Az ajtó előtt még vettem két mély levegőt, aztán megnyomtam a csengőt.

Bella alig pár másodpercre rá széles mozdulattal kitárta, és egy féloldalas mosollyal köszöntött.

-          Szia Jacob!

-          Szia! – vigyorogtam vissza.

Bella bezárta az ajtót, majd visszafordult felém. A haját össze volt fogva, farmert és pulcsit viselt. A kulcsot a zsebébe mélyesztette.

-          Pontos vagy – mondta, miközben elindultunk az autó felé. Örültem, hogy megszólalt, mert eddig görcsben voltam, hogy nem jut eszembe, mit mondjak.

-          Nem akartalak megvárakoztatni – vallottam be.

-          Alig várom, hogy újra lássam a járgányt – mondta, miközben kinyitottam neki az anyósülés felöli ajtót. – Kösz – mosolygott, és beült.

Gyorsan megkerültem a kocsit, és én is beszálltam, majd beindítottam a motort.

-          Na, és milyen heted volt? – kérdeztem. Ráhajtottam az útra, és hazafelé vettem az irányt.

-          Egész jó – ingatta a fejét. Aranyosan nézett ki, ahogy a copfja jobbra-balra csapódott. – Bár kocsi nélkül kínszenvedés iskolába menni.

-          Szerdán eláztál? Jó nagy zuhi volt reggel – emlékeztem vissza.

Aznap apa megengedte, hogy elvigyem a kocsit, és Quilt meg Embryt is fölvettem. Nagyon jól éreztem magam, miközben leparkoltam az iskola előtt. Kevés diák járt nálunk kocsival.

-          Nem, szerencsére. A barátnőm, Angela, és a barátja értem jöttek.

-          Biztos jófejek. – Örültem, hogy van, aki gondoskodik Belláról. Én is szívesen vittem volna suliba…

-          Igen.

Ezután inkább az útra próbáltam koncentrálni, nehogy lebőgjek a sofőri képességeimmel. Bella sem nagyon erőltette a beszélgetést, megelégedtünk a motor zúgásával. Ez nem a kellemetlen-fajtája volt a csendnek.

-          Mindjárt itt is vagyunk – szólaltam meg, amikor befordultunk az utcánkra.

-          Nem is olyan bonyolult idejutni – mosolygott halványan Bella, majd a nemsokára felbukkanó házunkat kezdte pásztázni. Biztos emlékezett még rá, valamikor régebbről.

Miután leparkoltam kiszálltunk. Megvártam Bellát, és együtt indultunk a bejárat felé.

-          Nem változott sokat… ha jól emlékszem.

-          Hát, igen – helyeseltem, és kinyitottam előtte az ajtót.

Miután én is beléptem, láttam, hogy apa már letette a könyvét – amit nálam sosem szokott -, és kíváncsi szemekkel nézett Bellára. Megemlítettem neki, hogy majd el fog jönni, de lehet, hogy nem hitt volna nekem?

-          Bella! Mi újság felétek? Jöttél megnézni a furgonod?

-          Igen – bólogatott. – Minden rendben. Apa még dolgozik.

Láttam rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát, ezért inkább hívtam magammal, és gyorsan körbevezettem a házban. A szobám előtt próbáltam a lehető leggyorsabban elsurranni, de Bella csak mosolygott, és jól megnézte magának. Még szerencse, hogy rendet raktam!

-          Hátra megyünk, oké? – szóltam oda apának, miközben már a kilincsen volt a kezem.

-          Rendben. De aztán nehogy halálra untasd szegény lányt! – jegyezte meg viccesen, de én csak grimaszolni tudtam rá.

-          Nem fog – vett a védelmébe Bella. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, elpirultam. Remélhetőleg senkinek sem tűnt fel.

Miközben elindultunk hátra a garázs felé, direkt lassan haladtam, mert tudtam, hogy Bella nem nagyon bírja a gyors tempómat. És még véletlenül sem szerettem volna megkockáztatni, hogy én magam essek hasra.

-          Igazából még nem dolgoztam rajta… - vallottam be. – A hétvégére terveztem, hogy nekilátok.

-          Ó, oké. Így legalább meglátom, mekkora kárt tettem benne.

Beértünk a garázsba (amit tegnap nagyjából másfél órán keresztül takarítottam és rendezgettem, csak hogy ne úgy nézzen ki, mint valami szeméttelep). Bella szét sem nézett, rögtön a furgonjára tapadt a tekintete.

-          Mondtam, hogy egész jó passzban van.

-          Ha te mondod. – A hangja kicsit kételkedő volt, miközben a horpadást nézegette.

-          Hidd el, pikk-pakk kipofozom neked – biztosítottam, és megveregettem a furgon oldalát. Emiatt egy kis rozsda hullott a padlóra.

Mindketten felnevettünk.

Kicsit furcsa volt Bellát ilyen… élettel telinek látni. Mintha megint kezdene visszazökkenni, gondoltam, és nagyon örültem neki. Egy icipici részem meg is volt róla győződve, hogy ez az én érdemem is.

Aztán beszélgettünk. Elmeséltem neki, mennyit bénáztunk, amikor a Rabbitet raktuk arrább a srácokkal, mire ő is elmesélte, hogy meglepték a születésnapján reggel a barátai. Közben Bella szétnézett, méregette a Rabbitet (amit ő késznek látott, bár azt elismerte, hogy azért kerekek még kellenének). Meséltünk egymásnak a tanárainkról, mindkettőnknek akadt valami sztorija mindenkiről.

A beszélgetés alatt többször is eszembe jutott, mennyire más most Bella, de nem problémáztam rajta, mert örültem neki, és rá sem akartam kérdezni, mert tartottam tőle, hogy talán annyira nem vagyunk még jóban, hogy ezt is elárulja nekem.

-          Komolyan, totál olyan, mintha már egy éve tartana a suli, pedig még csak október van! – sóhajtott.

-          Nekem mondod! Egy hét után kikészültem – nevettem fel, mire Bella is jót mosolygott.

Pár percig csendben voltunk, aztán valami furcsa zajt hallottam. Először nem tudtam azonosítani, aztán leesett. Bella hasa korgott.

Megdermedten ült tovább a sámlin, és nem szólt semmit, csak egyre kúszott fel az arcára a vigyor. Belőlem viszont hamarabb robbant ki a nevetés. Nem akartam volna én annyira kiröhögni őt, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a hahotázást. A végén már Bella is velem nevetett, miután feladta, hogy csúnyán néz rám, és ezzel megpróbál elhallgattatni.

Amikor végre csillapodott a nevetésem, és már csak kicsit rázkódtam, megpróbáltam bocsánatot kérni, de csak dadogni tudtam. Bella a tenyerébe temette az arcát.

-          Tényleg… - csillapodtam le. – Nem volt szándékos. Bocs. Én nem akartam. Gyere, csináljunk szendvicset!

Felálltam, és egy pillanatnyi habozás után felé nyújtottam a kezem. Egy másodpercig azt hittem, nem fogadja el, de aztán megfogta, és engedte, hogy segítsek neki felállni. A keze nagyon aprónak, törékenynek tűnt, és az ujjvégei hidegek voltak.

-          Komolyan sajnálom – mondtam még egyszer, amikor már a házhoz vezető út felénél jártunk.

-          Semmi baj – rázta a fejét. Aztán még egyszer megkordult a hasa, és belőlem megint kipukkant a nevetés. – Na, de most már! – Fenyegetően megrázta az ujját előttem, és mivel nem hatott, a vállamba bokszolt egyet.

Én nem számítottam erre, és valószínűleg meg is csúsztam, vagy botlottam valamiben, nem tudom. De a következő pillanatban már a földön terültem szét.

És most Bellán volt a nevetés sora. Kétrét görnyedve kacagott rajtam, de aztán kinyújtotta felém mindkét kezét. Nagy nehezen sikerült föltápászkodnom.

-          Nagyon sajnálom, ezt tényleg nem akartam – mondta őszintén.

-          Na, persze – tettettem a durcást, de Bella valószínűleg észrevette azt a kis mosolyt a szám sarkában, amit nem tudtam visszafogni.

-          Így legalább kvittek vagyunk!

-          Úgy hiszed? – néztem rá felvont szemöldökkel. Ő csak mosolyogva ingatta a fejét.

Bent apa telefonált valakivel, így nyugodtan bevetettük magunkat a konyhába, és elkezdtünk összedobni valami szenyát. Találtunk felvágottat és paradicsomot meg paprikát, így már megvolt minden. Épp, amikor én is elkészültem a szendvicsemmel apa gurult oda hozzánk.

-          Ne egyetek sokat. Áthívtam Charlie-t vacsorára. A múltkori úgyis elmaradt, most bepótoljuk.

-          Milyen múltkori? – kíváncsiskodott Bella, miközben harapott egyet.

-          A… baleseted napján. Aznap estére hívtunk volna meg benneteket, és még pár barátot – felelt apa.

Bella szájában egy pillanatra megállt a falat, de aztán összeszedte magát, és tovább rágott.

-          Segítsünk valamit? – kérdezte, amint lenyelte.

-          Dehogy! Boldogulok, nyugodtan csináljátok, amit akartok – mosolygott ránk apa, és máris kezdte rámolni a hozzávalókat.

Bellával beültünk a nappaliba, és csendben ettünk. Éreztem rajta, hogy nem tett jót neki a balesete megemlítése, és tudtam, hogy jogtalanul, de azért kicsit haragudtam apára.

Miután befejeztük az evést, jobb tevékenység híján ülve maradtunk, majd Bellának – szerintem ritka mazochista – ötlete támadt:

-          Van házid? Megcsinálhatnánk – rántotta meg a vállát.

Hiába nem volt semmi kedvem a tanuláshoz, mégis beleegyeztem. Bellával nem lehet olyan rossz lecót írni sem, gondoltam.

Kis keresgélés után – komolyan nem tudom, hogy kerül a táskám állandóan az ágyam alá – megtaláltuk a cuccaimat, és kiköltöztünk velük a nappaliba. Bella javaslatára az angol házival kezdtük. Elég hamar végeztünk is vele, nem volt valami nehéz – pláne hogy Bella diktálta nekem a megfejtést, mert ők már csináltak ilyen feladatot. Aztán úgy gondoltunk, ugrunk egy fejest a mélyvízbe, és magunk elé vettük a matekot. Jót szórakoztunk rajta, hogy egyikünk sem igazán értette, mit is kéne csinálni. De aztán szerencsére valahogy csak rájöttünk a megoldásra.

Ez után egy kis pihenőt iktattunk, és Bella ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen apának leszűrni a tésztát, én meg addig töltöttem magunknak üdítőt. Amikor vissza akartam tenni a dobozt, elkaptam apa tekintetét, aki sunyin mosolygott, és rám kacsintott. Én csak forgattam a szemem.

Amikor visszaültünk a kanapára eleredt odakint az eső, és őrült módjára kezdtek dobolni az esőcseppek a tetőn és az ablakon.

-          Mi lenne Washington állammal eső nélkül? – tette fel Bella a költői kérdést, mikor újra visszaültünk a kanapára.

-          Elképzelni sem tudom – ráztam a fejem mosolyogva. – Ha jellemeznem kéne egy szóval, azt mondanám: esős.

-          Ha két szóval, akkor pedig hogy: nagyon esős.

Magunk elé vettük a latin felszerelésem, és megkerestük a házit. Nem is tudtam, hogy latinból volt házim… És azt sem, hogy mennyire helytelen a kiejtésem.

Nagyjából húsz perc múlva egy autó állt meg a ház előtt, és nemsoká Charlie iszkolt be az ajtón. Hiába csak a kocsitól a házig érte az eső, így is csurom víz lett. Tényleg nagyon esett.

-          Sziasztok, kölykök – mosolygott ránk.

-          Szia – köszöntünk egyszerre Bellával.

-          Á, farkaséhes vagyok! Billy, kész van már? – indult a konyhába.

-          Öt perc- válaszolt apa.

Mi erre Bellával elrámoltuk az iskolai cuccomat, hogy majd elférjünk vacsoránál. Nemsokára már mind a négyen tányérral a kezünkben ültünk a nappaliban, és ettük a spagettit. Eszembe jutott, hogy a múltkori, elhalasztott vacsorán is ez lett volna a menü.

Charlie és apa egy ideig ketten beszélgettek, aztán Charlie felénk fordult:

-          Mit csináltatok eddig?

-          Hát… - kezdte Bella, a szemembe nézve. – Jacob megmutatta a házat, aztán a garázsban voltunk. Az előbb meg a házit csináltuk…

-          Péntek este? – nevetett fel Charlie. – Betegek vagytok, gyerekek?

Mindketten elmosolyodtunk.

Vacsora után még nagyjából fél óráig maradtak Belláék, aztán Charlie felállt a kanapéról, és készültek elindulni. Nem akartak tovább maradni, mert már így is kicsit késő volt, és a vihar épp enyhült valamennyire.

-          Holnap meg kezdhetünk rámolni – veregette meg Bella hátát Charlie.

-          Rámolni? – vontam össze a szemöldököm.

-          Tudod, szobafelújítás… - magyarázta Bella. Beszívta az alsó ajkát, aztán határozott tekintettel rám nézett. – Van programod?

-          Nincs.

-          Akkor szavadon foghatlak? – mosolygott. Ekkor jutott eszembe, hogy fölajánlottam neki a segítségemet. Nagyon megörültem, hogy Bellának magától is eszébe jutott.

-          Persze. Szívesen – mosolyogtam.

Charlie és apa még pár percig beszélgettek valakiről, aztán elindultak az autóhoz. Hiába szakadt az eső, én azért kikísértem őket az autóig. Hunyorítottam az esőben, és a karomat összefontam a mellkasom előtt.

Bella az eső ellenére is visszafordult hozzám, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

-          Akkor holnap. Várlak. – Sután intett egyet, majd sebesen beszállt az autóba.

Már a fényszórókat sem láttam, de még mindig kint álltam a sötétben, és nem érdekelt, hogy bőrig ázom.

„Várlak.”

Nem azt mondta, hogy „várunk”, vagy egyszerűen semmit, nem! Bella azt mondta: „Várlak.”

Vár engem…

-          Jacob! Mi a fenét csinálsz még odakint?! – kiáltott ki apa.

Miközben visszafordulta a ház felé is csak ez zakatolt a fejemben, és közben egyre nagyobb vigyor úszott fel a képemre.

Bella vár engem.

8. fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért kicsit később jött a feji, de bevallom őszintén: teljesen elveszettem az időérzékem, eszembe sem jutott, hogy ma fejezetet kell raknom.

Az egyik barátnőm eljött délután, és az érkezése előtt fél órával kaptam észbe, hogy: basszus, fejezet! De aztán úgy döntöttem, nem csapom össze a képeket, a tagolást és az átbogarászást,  inkább kicsit később rakom fel :)

Remélem jól telik az őszi szünetetek, mert az enyém nagyon klassz, olvasok, és barátnőzök, és finomságokat eszek ;) Kell több?
És szeretném megköszönni Elenának a jókívánságokat, remélem neked is jó Halloweened volt :)) A csatolt képet viszont sajnos nem sikerült megjelenítenem :(

Most már jó olvasást nektek, ééés(!!):

Ezt a fejezetet "küldöm" Andinak, akinek mindjárt itt a szülinapja :)

Puszi mindenkinek,

Dóri

8. fejezet

~Megmentők~

 

Nagyon késő volt már, koromsötét, az égen nem látszottak sem a csillagok, sem a Hold. Idétlennek éreztem magam, fél lábbal az első lépcsőfokon állva. Próbáltam nem állandóan Edwardot bámulni, de mesésen festett abban a szmokingban.

-          Mi az? – A szája félmosolyra húzódott, huncutul. Lesütöttem a szemem.

-          Semmi.

Halnak nevetett, majd közelebb lépett hozzám, egyik kezével az állam alá nyúlt, és fölemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

-          Gyönyörű vagy – suttogta. A hangja nagyon komoly volt, és a szemében sem csillant semmi, ami arra utalt volna, hogy tréfál velem.

-          K… Köszönöm – hebegtem a közelségétől megrészegülten. Elgondolkodtam, vajon valaha tudnék-e teljesen normálisan viselkedni mellette. Az illata, a szépsége, a hangja… mind úgy hatott rám, mint valami kábítószer.

Az ajkai az enyémekhez közeledtek, s én behunytam a szemem, hogy át tudjam magam adni a pillanatnak. Persze a csókunk nem tartott olyan sokáig, mint szerettem volna, de én a szokásosaknál is rövidebbnek éreztem.

Nem engedett el, hűs karjait közém fonta, mélyet szippantott az illatomból. Ajkai a homlokomra tapadtak, majd egy pillanat múlva elváltak onnan. Én is átkaroltam.

-          Bella?

-          Igen? – leheltem szorosan a mellkasához bújva.

-          Szeretlek.

-          Én is szeretlek, Edward – mondtam.

Aztán minden mintha egy kicsit túl gyorsan történt volna. Elengedett, és mire felnéztem, már az autóban ült. A műszerfal kijelzői megvilágították az arcát. A száját összeszorította, egy egyenes vonallá, és úgy éreztem, még véletlenül sem szeretne a szemembe nézni.

Nem intett, nem mosolygott, csak elhajtott. Én pedig továbbra is ott álltam a lépcsőfokon az egyik lábammal, félig kábultan. Edward máris hiányzott.

Reggel egy levelet találtam az ágyon, magam mellett.

Csengettek. Sóhajtottam még egyet utoljára, majd szélesre tártam az ajtót.

-          Sziasztok! – mosolyogtam Blackékre.

Billy nagy mosollyal az arcán üdvözölt. Ölében egy papírdoboz volt. Jacob viszont csak halkan elmotyogott valamit, úgy tűnt, idegesebb, mint én. Kicsit megkönnyebbültem.

Elég feszülten éreztem magam egész délelőtt a születésnapi köszöntésem miatt, hisz kicsit sem vágytam rá, hogy ilyen „sokan” megünnepeljenek. Az ajándékoktól pedig még inkább tartottam.

Bementünk a nappaliba, ahol Charlie a kedvenc karosszékében trónolt. Üdvözölte Billyéket, aztán letette a dobozos sörét maga mellé a földre. Egy pillanatig néma csönd volt. Én idegesen egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom.

Billy törte meg a kellemetlen csöndet.

-          Hát, Bella… - Szélesen rám mosolygott, majd közelebb gurult hozzám, és felém nyújtotta a papírdobozt. – Remélem olyan finom, mint amilyen szép.

Átvettem a dobozt, majd lerakva a nappali asztalkájára kibontottam. Egy meseszép csokoládétortát rejtett, rajta tizenhét szál zöld színű gyertyával.

Charlie előkapott valahonnan egy doboz gyufát, és a kezembe nyomta, hogy gyújtsam meg a gyertyáim.

Egy gyufaszállal sajnos csak hármat tudtam lángra lobbantani, de Jacob készségesen fölállt, és odajött segíteni nekem. Nem néztem fel rá, még akkor sem, amikor majdnem megégettem szegényt.

-          Bocsánat – hadartam, és elkaptam a kezem az övétől. Ezzel a gyufám is kialudt.

-          Á, semmi gáz – legyintett, és meggyújtotta az utolsó két gyertyát is.

Tizenhét kis lobogó, narancsszínű láng.

-          Kívánj valamit – bíztatott Billy.

Behunytam a szemem.

Mit kívánjak?

A kis hangocskák a fejemben életre keltek, és akaratosan hajtogatták az ötleteiket.

Kívánd, hogy visszajöjjön! – Kívánd, hogy felejtsd el! – Hogy legyen minden olyan, mint régen. – Hogy soha eszedbe ne jusson, milyen volt vele! – Légy olyan, mint ő! – Ne is tudd, mi ő!

Úgy tettem, mint pénteken. Nem figyeltem rájuk, azt kívántam, ami először eszembe jutott.

Nagy levegőt vettem, majd vakon fújtam el a gyertyákat. Amikor kinyitottam a szemem, egy láng sem táncolt a zöld viaszpálcikákon.

Charlie fölpattant a karosszékéből, mire én is fölálltam. Odajött hozzám, és szorosan átölelt.

-          Boldog szülinapot, Bells – motyogta a fülembe. Én is átkaroltam.

Mint egy normális születésnapon.

-          Kösz, apa.

Elengedett, és hátrább lépett, miközben egyik kezével mintha letörölt volna valamit a szeme sarkából.

-          Vágd fel a tortát!

Halványan rámosolyogtam, majd gyorsan hoztam egy kést a konyhából, addigra pedig Jacob lekapkodta a gyertyákat. Úgy éreztem, nem is olyan szörnyű ez a születésnapozós dolog.

Az első szeletet Jacobnak akartam nyújtani, de ő megrázta a fejét.

-          Az első a születésnaposé – mondta, és rám vigyorgott.

-          Oké – egyeztem bele, és letettem a tányérom az asztalra.

Miután mindenki kapott tortát, Charlie még felém fordult.

-          Arra gondoltam, hogy ha te is szeretnéd – biccentett -, akkor még tél előtt fölújíthatnánk a szobádat. Festés, pár új bútor, meg ilyenek.

A villám megállt a levegőben. Erre végképp nem számítottam. Tippem sem volt igazából, hogy mit is fogok Charlie-tól kapni. Azt hittem, majd anyu mondja meg neki, hogy mit vegyen nekem. De ez a felújítós dolog nem olyan volt, amit anya javasolt volna. Ez tényleg Charlie saját ötlete lehetett.

-          Az… klassz lenne – mosolyodtam el.

Új szoba. Az a továbblépés egyik eleme, nem? Megváltoztatjuk a környezetem, úgy könnyebb felejteni. Vagy ez csak badarság?

-          Khm… ha már itt tartunk, akkor… - Jacob jobban kihúzta magát mellettem, amikor felé fordultam. – Én meg arra gondoltam, hogy megjavítanám a furgonod. Ha szeretnéd – tette hozzá ő is.

A szemem elkerekedett, és önkéntelenül is egy vigyor kezdett el felkúszni az arcomra.

Végre visszakaphatnám a járgányom?

-          Komolyan? – ámuldoztam.

Jacob láthatóan megkönnyebbült, amiért ilyen jól reagáltam. Biztos nagyon izgult, mit fogok szólni az ötletéhez.

-          Az lenne a… - Kerestem a szavakat, de a fejem csak azzal volt tele, hogy milyen jó lesz újra a saját autómmal járni. –… legszuperebb ajándék – nyögtem ki.

Jacob szélesen vigyorgott rám, és halvány pír öntötte el rézszínű arcát.

-          Örülök – mosolygott, és lesütötte a szemét, de aztán újra belenézett az enyémbe.

Egy pillanatra elkaptam Billy vigyorát Jacob mögött. Nem tudtam mire vélni, de nem is nagyon gondolkoztam rajta, az egész fejem a furgonom visszakapásának örömével volt tele.

Gyorsan megettük a szeletünket, sőt, Jacob és én még vágtunk magunknak.

Amikor összeszedtem a tányérokat, Charlie hirtelen föltartotta a mutató ujját, aztán felszaladt a lépcsőn. Homlokráncolva néztem utána. Egy pillanat múlva valami színes dobozzal tért vissza.

-          Majdnem elfelejtettem. Anyádék küldik neked – magyarázta, miközben átadta a dobozt. Letettem a tányérokat, és átvettem tőle.

Visszaültem Jacob mellé a kanapéra, és bontani kezdtem a csomagolópapírt, majd fölemeltem a doboz tetejét. Egy kártya pihent valamiféle anyagon.

„ Remélem egyszer lesz hová fölvenned. Renée”

A kártyát kitettem az asztalra, és megfogtam az anyagot a dobozban, majd kiemeltem belőle.

Ruha volt.

Pont kellőképp dekoltált, nem veszélyesen rövid, és kellemes anyagú. A válla fekete csipkéből volt, és egy ugyanilyen szalag volt a derék részen is.

Szépen visszahajtottam a ruhát a dobozba.

-          Nem veszed fel? – kérdezte meg Charlie.

Megmerevedtek az izmaim. Mikor volt legutoljára rajtam ilyen gyönyörű ruha? Pontosan tudtam a dátumot.

A tavaszi bál.

-          Öhm… nem, most nem. – ráztam meg a fejem.

-          Pedig biztosan jól állna – szólalt meg mellettem Jacob. Amikor rálestem a szemem sarkából, mintha kővé vált volna, levegőt sem vett.

Mély levegőt vettem, miközben a megfelelő válaszon gondolkodtam.

-          Biztos – bólintottam, majd felálltam, letettem a dobozt a helyemre, és a tányérokkal a konyhába vonultam.

A mosogatnivalókat a pultra tettem, majd leültem az egyik székre. Az asztalra könyököltem, és egyszerűen próbáltam megnyugodni. Visszatért belém az üresség érzete.

Hirtelen a tortám termett előttem. Jacob kihúzta a széket mellettem, majd felém tartott egy villát. Rámosolyogtam, és elvettem, majd falatozni kezdtem a tortából. Jacob is így tett.

-          Minden okés?

Éreztem a hangján, hogy őszintén érdekli, és nem csak azért kérdezi meg, hogy ne legyen csend.

-          Aha, persze – dünnyögtem. – Csak nem igazán tudok mit kezdeni a ruhákkal.

Meghallottam, hogy a nappaliban bekapcsolódott a tévé; Billy és Charlie beszélgetni kezdtek.

Annyira ízlett a torta, hogy szinte habzsolni kezdtem, hiába ettem már így is elég sokat belőle. A gyomrom mintha nem tudott volna megtelni vele. Jacob megmosolyogta a mohóságom, és jobban felém tolta a finomságot.

-          Ízlik? – nevetett.

-          Isteni! – vallottam be. És tényleg az volt. Életemben nem ettem még ilyen finom tortát. Mindig úgy gondoltam, hogy egy torta vagy szép, vagy finom. Hát, pedig ez a darab mindkettő volt egyszerre.

Egy ideig megint csak a nappaliból átszűrődő zajok voltak, aztán letettem a villám, és Jacobra néztem.

-          Tényleg meg tudnád csinálni a furgonom?

-          Hát… még nem tudom, milyen állapotban van, de amilyen masszív az a kocsi, szerintem alig van rajta egy-két horpadás.

-          Ja, egy igazi tank – mosolyogtam.

Pár másodpercig csak némán néztük egymást, és én kezdtem kellemetlenül érezni magam.

-          Tényleg nagyon örülnék neki, ha sikerülne megjavítanod – vallottam be halkan. – Ezért… tiéd lehet az utolsó három falat a tortából! – jelentettem ki ünnepélyesen.

-          Ó, köszönöm – vigyorgott rám, majd egy falással eltűntette a tortámat.

Mosogatni kezdtem, Jacob pedig nekidőlt a pultnak mellettem.

-          Na, és mi újság a rezervátumban? Történt valami érdekes? – kérdeztem csacsogósan. Minél inkább el akartam terelni a gondolataimat arról a bizonyos bálról.

-          Hát, pénteken megkaptam a jogosítványom – mondta.

-           Hű, gratulálok!

Még emlékeztem, én mennyire örültem a jogsimnak.

Olyan volt, mint egy kis darabka szabadság.

-          Amúgy… ha majd tényleg ki akarjátok pofozni a szobád, szívesen segítenék – mondta Jacob, én pedig fölnéztem a mosogatóból.

-          Kösz. Majd észben tartom – biccentettem.

Jacob tényleg nagyon kedves és segítőkész fiú volt. Ahhoz képest, amilyeneknek a „mai fiatalokat” tartják, Billynek nagy mázlija van vele. Amennyit kihámoztam a történeteiből – és most tényleg, igazán figyeltem rá -, nem járt rossz társaságba, a jegyei is tűrhetőek voltak, és próbált mindenben az apja segítségére lenni.

A konyhában ülve beszélgettünk miután elmosogattam. Dumáltunk a suliról – arról a tömérdek házi feladatról, amit mind a ketten kaptunk -, a furgonomról, meg Jacob készülő kocsijáról. Úgy éreztem, bármilyen téma jönne fel, Jacob mindenhez tudna hozzászólni. Nagyon jó volt beszélgetni vele, ha csak ilyen felszínes dolgokról is.

-          Jacob, indulhatunk? – szólt be Billy a konyhába, félbeszakítva Jacob kiselőadását a rettenetes irodalomtanárukról.

-          Ja, aha – kapta fel a fejét. Tudtam, hogy érez, engem is váratlanul ért, hogy így elszaladt az idő.

Charlie már épp Billyt segítette le a lépcsőn, miközben valamit nagyban nevettek.

Jacobbal kicsit feszélyezve álltunk egymással szemben az előszobában, a búcsú előtt. Izzadt a tenyerem, de nem tudtam az okát. Talán ennyire nem akartam volna, hogy véget érjen ez a kellemes délután?

-          Khm… - kezdtem volna, de nem igazán tudtam, hogy köszönjem meg. Talán Jacob nem is értette volna, mennyi mindent tesz értem. – Kösz. Mindent… tényleg – makogtam. Mi ütött belém? Miért akadt össze a nyelvem?

-          Nagyon szívesen – mosolygott. – És boldog szülinapot, még egyszer… bár csak holnap lesz, ugye?

-          Ja… aha – dünnyögtem.

-          Akkor majd – mutatott a háta mögé, én meg hevesen bólogattam a… a semmire?

-          Igen, majd… beszélünk – ráztam a fejem helyeslőn tovább.

Jacob hirtelen felém hajolt, és puszit nyomott mindkét arcomra.

Aztán rögtön megfordult, és indult kifelé, de még gyorsan visszakanyarodott.

-          Majd felhívlak, ha megérkezik a furgonod, jó? – hadarta.

-          Oké, persze, kösz… Szia!

-          Szia…

Nem mentem ki elköszönni, ahhoz úgy éreztem, túlságosan remegnek a térdeim. Csak álltam az előszobában, és néztem a csukott bejárati ajtót. Aztán Charlie bejött, én pedig összerezzentem. Gyorsan összeszedtem magam, és rámosolyogtam.

-          Jó srác ez a Jacob, nem? – kérdezte, miközben sután háton veregetett.

-          Ühüm…

Teljesen elveszítettem az időérzékemet másnap reggel. Túl későn keltem, így semmire sem volt időm. A hajam kócos maradt, a gyomrom korgott a reggelim hiányában, és nem tudtam, mit vettem fel. Ráadásul Charlie már elment munkába, így gyalogolnom kellett.

Épp, amikor kiléptem volna az ajtón, megcsörrent a vonalas telefonunk. Nem tudtam ki lehet az ilyenkor, de gyorsan odapattantam és fölvettem. Ki akarja ennyire, hogy elkéssek az iskolából?!

-          Igen?

-          Szia Bella, Angela vagyok!

-          Ó, szia… hogyhogy ilyenkor hívsz? – szaladt ki a számon a kérdés. – Mármint nem baj, csak… beteg lettél?

-          Semmi, ezek szerint otthon vagy. Maradj ott! – Ezzel letette a telefont, én pedig értetlenül meredtem a készülékre.

Végül arra jutottam, hogy ha nem lenne fontos, Angela nem kérné, hogy maradjak, és késsem le a sulit – mert ha most nem indulok el, gyalog nem érek be időben. Így aztán magamhoz vettem egy müzli szeletet, és kimentem a ház elé várakozni. Talán Angela erre jön, és futhatunk együtt az első óránkra?

Egy perc múlva Ben kocsija fékezett be elém, az anyósülésen Angelával.

Bepattantam hátra, és a két ülés között előrehajoltam hozzájuk.

-          Hű, köszi – hebegtem, miközben elindultunk.

-          A szülinapos nem gyalogolhat! És nem is késhet el… - nevetett Ben, hátrafordulva hozzám.

-          Boldog szülinapot, Bella! – mosolygott rám Angela. Teljesen hátrafordult, és egy kis színes valamit nyújtott a kezembe.

-          Ó, nem kellett volna – ráztam a fejem, de nagyon örültem neki, hogy gondolt rám. – De köszönöm!

-          Na, nyisd ki! – bíztatott Angela vigyorogva. Nagyon izgatott lehetett, hogy mit szólok az ajándékához.

Ügyetlenkedve letéptem a csomagolópapírt, fölfedve egy CD-t. The Beatles, olvastam.

-          Ismered őket? – kíváncsiskodott Angela.

-          Annyira nem. De majd most megismerem őket! Köszi – mosolyogtam, majd hátradőltem az ülésen. A müzli szeletemet majszoltam, és az új cédém borítóját nézegettem.

Ők az én megmentőim, gondoltam, Angela és Ben.

Ők, és Jacob.