15. fejezet

Sziasztok!
Mint ígértem, jövök! :)) Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam feltenni a fejezetet, de négy előtt pár perccel estem haza a suliból, és fél ötkor már a barátaimmal találkoztam - ami nagyon jól kikapcsolt a pénteki 9 órám után. Negyed tizenegy után értem haza, egy Baricz Gergő "Az első X" 500 Ft-ra leértékelt CD-vel a Tescoból (már csak ezért megérte a 7 km gyaloglás oda és vissza). Kókuszgolyót ettünk, sírtunk, perverzkedtünk, kijött a macska-allergiám, vettünk ivós joghurtot, gumicukrot és borzasztó ízű túró rudit. Mindent, ami csak kell :)
Na, de belőlem elég is ennyi, hagylak benneteket olvasni. Remélem tetszeni fog a fejezet! ;)

Puszilok mindenkit!
Dóri

15. fejezet

~Hivatalosan~

-          Be… be kell mennem – szuszogta Bella.

Viszont mindketten tudtuk, hogy nem akar bemenni.

Még szorosabban fogtam át, ő pedig nem próbálta kitépni magát a karjaimból. Imádtam, hogy ennyire közel van hozzám. Sosem kerültem még ennyire közel egy lányhoz sem.

-          Charlie ki fog nyírni… - sóhajtotta, de továbbra is a mellkasomhoz bújt, és a dzsekim cipzárjával játszott.

-          És akkor muszáj leszünk titokban találkozgatni, az éj leple alatt, meg ilyen gagyi közhelyek, ugye? – nevettem, és a hajával kezdtem el játszani.

Már több mint tíz perce parkoltunk a házuk előtt, de képes lettem volna itt maradni egész éjszaka.

-          Lenne kedved máskor is találkozni? – kérdezte félénken.

-          Hülyéskedsz? – tartottam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

Elpirult, de nem sütötte a le a szemét. Megnyalta és beharapta az alsó ajkát, amit én konkrét célzásnak vettem, így felé hajoltam és újra megcsókoltam. Automatikusan erősen átfogtam a derekát, ő pedig a mellkasomon nyugtatta a kezét.

Bella előtt mindösszesen egy lánnyal csókolóztam, még általánosban, és azt inkább nevezhetnénk szájra puszinak. Sőt, a végén úgy sípcsonton rúgott, hogy szívesen visszacsináltam volna az egészet.

Végül magamhoz öleltem, és beszívtam a haja illatát.

-          Annyit fogok veled lógni, hogy megunod a pofám – motyogtam a fülébe.

-          Vagy te az enyémet.

-          Majd meglátjuk – mosolyogtam. – Mit csinálsz jövő hét szombaton?

-          Azt hiszem, épp most hívnak el valahová…

Kicsit eltávolodtunk egymástól, ahogy hátradőltünk az ülésen, de az arcunkat még így is csak pár centi választotta el egymástól.

-          Ha van kedved, bemutatnálak a srácoknak. Meg ez lesz az utolsó hétvége a nagy fagy előtt, ilyenkor még lehet sütögetni a tengerparton. Csak adj egy hetet, hogy kicsit… megneveljem őket.

-          Szóval jól megfenyegeted szegényeket, hogyha elmesélik a kiskori sztorijaidat, lapossá lesznek verve? – nevetett.

-          Hát… valami hasonlóra gondoltam – vigyorodtam el.

Bella felsóhajtott, és a felkapcsolódó kinti lámpájukra nézett. Úgy gondoltam, ez Charlie-tól egy végső jelzés, hogy ha Bella nem megy be, ő jön ki, és annak nem lesz jó vége.

-          Akkor szombat? – kérdeztem.

-          Persze – mosolyodott el. – Alig várom a kiskori sztorijaidat – ugratott, mire én megcsikiztem az oldalát, és ő vihogni kezdett. Az egész újra csókolózásba torkollott. – De most már tényleg mennem kell. Charlie így is ki lesz akadva.

-          Charlie kedvel engem – bizonygattam, és próbáltam maradásra bírni.

-          Ezek után – mutatott kettőnkre – számíts egy kis változásra.

-          Hát, akkor jó éjt!

-          Neked is – mosolygott rám.

Pár pillanatig csak egymás szemébe néztünk; Bella keze már a kilincsen volt, de még odahajolt hozzám egy csókra, mielőtt kipattant volna a kocsiból. Az ajtóból visszaintegetett; csak ez után indultam el, és addig néztem hátra, amíg teljesen el nem tűnt a ház a látóteremből.

Hangosra kapcsoltam a rádiót, és egész hazafelé úton a randink egyes pontjait pörgettem végig a fejemben. Frenetikusan jó estém volt, és ezt az egész világgal képes lettem volna megosztani. De nem nagyon szerettem volna azért elkiabálni a dolgokat, így csak felhívtam Embryt, hogy ő meg hívja fel Quilt, és találkozzunk a tengerpart északi részénél.

Mikor odaértem már körülbelül kismilliószor játszottam le a fejemben a csókjainkat. És ez még mindig nem tűnt elégnek. Kicsit már betegesnek éreztem magam, de ki ne kattanna meg, ha alkalma nyílna csókolózni – és nagy valószínűséggel járni is – azzal a csajjal, akiért több tucat megtermett amerikai focistán is képes lenne átverekedni magát. Biztos vannak kivételek, de az ebben az esetben nem én vagyok.

Leállítottam a kocsit a tengerpart parkolójában, és sétálva mentem tovább arra a helyre, ahol kiskorunkban elég sokat lógtunk a fiúkkal, ha éppen rossz jegyet kaptunk, és egy ideig nem szándékoztunk hazamenni.

Már vaksötét volt, csak a tenger csillogott a hold halvány fényétől, én viszont elég jól eligazodtam, és hipp-hopp megtaláltam a törzshelyünket, a nagy rönkfával, mögötte pedig egy tucat furcsa színű és formájú kővel meg kagylóval – ilyeneket keresgéltünk régebben, hogy elüssük az időt, mert volt olyan időszak, amikor még nem a tévé előtt rohadtunk,vagy a moziban. Hihetetlen, ugye?

Öt percen belül a tenger morajlásán kívül mondatfoszlányokat csíptem el, ahogy a fiúk közeledtek. Álmos kinézetük volt, mint akik egy ideje félig aludva bámulták a tévét. Le mertem volna fogadni, hogy így is volt, mivel amikor Embry felvette a telefont, először csak annyit szólt, hogy „Ha nem dögös csaj vagy, amint felébredek, meghalsz”.

-          Mi a francért kellett idejönnünk, ember? – dörmögött Quil, és ásítva ledobta magát a homokba.

-          Tizenegy sincs. Ne rinyálj már! – Hiába voltam kicsit mérges rájuk – mint mindig -, a hangom végig vidám volt.

-          Tesó, ma volt matek, biosz, fizika, angol, latin, és… szóval sok, dögunalmas órám. Én már reggel fél tízkor álmos voltam! – zuttyant le Embry is.

Fél percig csak a hullámok morajlása hallatszott, miközben én magamban próbáltam megfogalmazni a mondandómat.

-          Milyen volt a randid Bellával? – csapott a közepébe Quil.

-          Ugye nem szúrtad el, haver? Ha ennyi epekedés után neked nem jön össze, én beállok valami papnak – dünnyögte Embry.

-          Hát, azt még nem mondom, hogy járunk, de… - Önkéntelenül és egyre szélesebben kezdtem el vigyorogni. – Már szinte majdnem. Mármint, a nélkül is járhatunk, hogy kimondanánk, nem? Nem kell mindent felcímkézni.

-          Szóval egész este smároltatok és tapiztad – vonta le a számára egyértelmű következtetést Quil.

-          Figyelj, lehet, hogy te rögtön letámadnád a fenekét, vagy…

-          Jake úriember, Quil. Mi, barbár tapasztalatlan visszamaradottak ezt nem érthetjük.

Elvörösödtem. Igaz, hogy tényleg „le akartam tapizni” Bellát, de még korántsem éreztem azt, hogy itt van az ideje. Biztos voltam benne, hogy nem igazán tetszene neki, és rögtön faképnél hagyna – akár egy pofon keretében. És egyébként is, ha a csókolózás ilyen nagy hatással volt rám, bele sem mertem gondolni a reakciómba, ha nem csak Bella derekát vagy csípőjét fognám.

-          Szóval csak locsi-fecsi, smárolás és mellnézés volt.

-          Annyira primitív vagy.

-          Na, hagyjuk már, mi van még? Be akar mutatni az apjának? Na, nem mintha nem találkoztál volna még Charlie-val. Hisz végignézte, hogy habarodsz bele az egy szem lányába – magyarázott elvont kézmozdulatokkal Embry, mint aki be van állva, pedig valószínűleg csak álmos volt. – Én a helyedben azért vennék egy jó kis ágyékvédőt.

-          És mégis mit védenél vele? A fejedre húznád, faszfej? – morgott még mindig Quil. Úgy tűnt, nagyon rossz állapotban van. Ő valószínűleg már aludt.

-          Be akarom mutatni nektek – tértem vissza a tárgyra.

-          Most?! – ült fel Quil.

-          Jövő szombaton. De addig szeretném, ha kicsit… összekapnátok magatokat. Mintha normálisak lennétek, oké? Tudjátok, a forksi gimiben biztos vannak jó csajok; ha Bellánál bevágódtok nem lesz nehéz a tengerpartra szervezni valami összejövetelt – dobtam be az ötletet. Reménykedtem, hogy kimondatlanul sikerül meggyőznöm őket, hogy ne égessenek le teljesen Bells előtt.

Quil végre teljesen éber lett, és oldalba bökte Embryt, majd különös, összeesküvő pillantást váltottak. Ki ellen? Hát persze, hogy ellenem!

-          Ugye még véletlenül sem, semmiképp nem arra gondoltok, amire én?

-          Hát, nem tudom, mire gondolsz haver, de ha arra, hogy szarrá fogunk cikizni, akkor… á, nem dehogy! Nem akarunk porba tiporni életed első barátnője előtt.

-          Már az első találkozáskor.

-          Nem.

-          Majd utána, ha már ideszokik, és állandóan együtt lógtok, akkor adagoljuk majd szépen azt a rengeteg kellemes kis történetet a tökéletesen úriember Mr. Blackről.

-          De persze még az előtt, hogy megdönthetnéd.

-          Nehogy neked legyen meg bárki is először hármunk közül.

-          Majd nekem! – vigyorgott öntelten Quil.

-          Álmodozz csak – bökte oldalba Embry, mire kisebb verekedésbe fogtak a homokban.

Az én agyam ott lefagyott, hogy Bella plusz egy ágy plusz én.

Nem tudom, mennyi ideig fantáziálgattam agyban, miközben bambán meredtem magam elé, de a fiúk abbahagyták a birkózást.

-          Fejben pornót forgat. Fix! – vágott vállon Embry.

-          Szóval felébredtetek? – próbáltam elterelni a témát az igazságról, és föltápászkodtam, kinyújtóztattam a lábam, meg a kezemet lóbáltam. Sokszor csináltam azt idegességemben, hogy állandóan mocorogtam.

A srácok csak a fejüket rázták, mert tudták, mire megy ki a terelő kérdésem.

Dumáltunk még kicsit, majd hazavittem őket kocsival, aztán végre én is hazaestem. Apa már nem volt fent, ezért csak csöndesen a szobámba osontam és bedőltem az ágyba. Hiába éreztem magam fáradtnak, az agyam folyamatosan kattogott – Bella körül. Nem tudtam kiverni a fejemből, bár nem is akartam. Újra jeleneteket játszottam vissza, és följegyeztem fejben, hogy a következő randinkon mindenképp mondanom kell neki, hogy milyen csinos. Ezt eddig miért nem mondtam?

Csak forgolódtam és gondolkodtam, amíg annyira álmos nem lettem, hogy az agyam is felmondta végre a szolgálatot.

Szombat délelőtt elég nyugtalan voltam, mert miután apának beszámoltam úgy nagyjából a történtekről, a fejembe költözött az az ösztön, hogy fel kéne hívnom Bellát. De attól féltem, hogy túl tapadós vagy tolakodó leszek, esetleg még alszik, vagy Charlie a tegnap este után elvette a telefonját – bár olyan sokat nem késtünk, de bármi lehetséges.

-          Hívd már fel azt a lányt vagy én fogom! – pirított rám apa. Úgy tűnt, megunta, hogy fel alá járkálok, és furcsa keresztkérdéseket teszek fel, amiknek semmi értelme.

Sóhajtottam, és magamra csuktam a szobám ajtaját; elővettem a mobilom a zsebemből. Aztán túl szűknek éreztem a szobát, és inkább vettem a cipőm meg a dzsekim és elindultam sétálni a kihalt utcákon, miközben zöld gombot nyomtam, és vártam, hogy Bella felvegye.

A második csengésre meg is tette.

-          Szia! – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ettől nekem is mosolyognom kellett.

-          Hogy vagy?

-          Remekül, köszi. – Úgy éreztem, van benne valami utalás, hogy a hangulata nekem is köszönhető, de nem akartam elbízni magam.

-          Charlie? Ki volt akadva?

-          Nem igazán. Kicsit ideges volt, hogy már vagy háromnegyed órája voltunk a ház előtt, és még mindig nem jöttem be, de… szerintem még kedvel téged.

-          Reméljük.

-          És Billy? Későn értél haza?

-          Ó, ő már húzta a lóbőrt – nevettem. – Előtte még a srácokkal lementünk a tengerpartra, szóval… jóval éjfél után kerültem haza. De tőle ne tarts, imád téged, meg a tévéteket.

-          Ó, igen, az a fránya meccs!

-          Jók azok a meccsek, hidd el – piszkálódtam vicceskedve.

-          Szóval most már nekem is néznem kell? Mindet?

-          Úgy bizony!

-          És ha nekem lenne jobb ötletem helyette? – kacérkodott.

-          Mire gondolsz?

-          Természetesen kérdezz-felelekre és sakkra.

-          Meg kell tanítanod sakkozni.

-          Azt hittem, majd te megtanítasz.

-          Van más ötletem is sakk helyett – dobtam be magam.

-          Mégpedig?

-          Ha itt lennél megmutatnám.

Kicsit vihogósan felnevetett, aranyos volt. Mint aki zavarban van, de tetszik neki.

-          Apa megölne, ha máris odamennék. Tegnap azt kérdezte, hogy „ Ugye azért nem fogtok minden álló nap egymásnál lógni? Tudod, hogy vannak kötelességeitek, ugye?” – próbálta meg Charlie dörmögős hangját utánozni, amin pedig nekem kellett nevetnem.

-          Add át neki, hogy kötelességem kényeztetni a lányát.

Bella megint nevetni kezdett.

Több mint fél órát beszélgettünk, aztán neki el kellett mennie ebédet csinálni Charlie-nak – a kedvencét, hogy ne érezze elhanyagolva magát.

-          Mikor hívhatlak fel? – kérdeztem.

-          Hmm… öt perc múlva?

-          És Charlie nem kap ebédet?

-          Tud pizzát rendelni – érvelt.

-          Kegyetlen vagy vele.

-          Nem. A te pénztárcáddal vagyok kegyetlen, mert csődbe fogsz menni, ha ennyit fogunk beszélgetni.

-          Vagy többet. Ne aggódj, eladom apát egy cirkusznak, és abból a pénzből telefonálgathatunk.

-          Most te vagy kegyetlen! – vádolt meg.

-          Kezdem átvenni a szokásaidat…

-          Ó, igen? – nevetett. – Majd meglátjuk.

-          Szóval hívlak…

-          …este – fejezte be a mondatomat.

Annyira boldog voltam, hogy ilyen fesztelenül tudunk beszélgetni. És már egymás mondatait is befejeztük. Körül tudtam volna repülni az egész Földet vagy egy tucatszor. De mégsem akartam, mert akkor távol kerültem volna Bellától, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Legszívesebben minden pillanatban magamhoz szorítottam volna, nehogy valami baja essen, vagy hasonlók. De igazából csak mérhetetlen örömöt okozott, amikor összesimultunk.

Miután elköszöntünk egymástól még sétáltam kicsit, mire kilyukadtam a kisboltnál. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy látásból ismerős srác jött ki rajta fújtatva. Rám sem hederített.

Bementem a boltba a biztonság kedvéért, megnézni, mi történt, de csak a tulajdonos nő volt bent, és konokul számolgatta a pénzt a kasszában.

-          Elnézést, öö…  - hátramutattam az ajtóra, a srácra utalva – tudok valamiben segíteni?

-          Billy fia vagy, ugye? – mosolygott rám erőltetetten.

-          Igen.

-          Most mondott fel a rész-munkaidős alkalmazottam.  – Felcsillant a szeme. – Nincs szükséged egy kis kiegészítő zsebpénzre…

-          Jake –segítettem ki.

-          Jake. Igen, Jake, nincs kedved dolgozni? Egy kis raktárban pakolás, és kettő-három délután te vinnéd a boltot. Ki tudnánk egyezni – győzködött.

-          Végül is… - Rögtön Bella és az autóm jutott eszembe. Miért ne dolgozhatnék? Úgyis kell a pénz. – Rendben.

-          Ó, remek! – csapta össze a két tenyerét. – Hétfőn be tudnál jönni, hogy megbeszéljük a részleteket?

-          Persze.

-          Akkor olyan négy órakor. Örültem, Jake.

-          Én is – mosolyogtam, majd kimentem a boltból, és hazafelé vettem az irányt.

-           

Megjegyeztem magamban, hogy az első fizetésemből Bellának fogok majd venni valami szépet. Azt még nem tudtam, hogy mit, de volt pár ötletem.

Ezentúl Bellával ha nem is minden nap, de minden második nap mindenképpen beszéltünk. Volt, amikor ő hívott engem, mert azt mondta, „már annyira hiányolta a hangom”. Telefonon nagyon megnyíltunk egymásnak, és reméltem, hogy ezt élőben is fent tudjuk majd tartani, szemtől szemben.

Bella örült, hogy kaptam munkát, és bíztatott, hogy gyűjtögessek a kocsimra. Azt persze nem tudta, hogy miatta a kocsimat is képes vagyok magasról leszarni.

A fiúk és apa egész héten cukkoltak, hogy „becsajoztam”. Ez a legkevésbé sem zavart, nagyon boldog voltam, és büszke magamra, hogy végül is sikerült meghódítanom Bellát. Végre elértem valamit.

Csütörtökön tudtam, hogy Bellának kevesebb órája van, mint nekem, úgyhogy előre megbeszélés nélkül meglepetésszerűen reggel jó korán felkeltem, és érte mentem kocsival.

-          Hát te? – lepődött meg, miután megcsörgettem, hogy nézzen ki az ablakon. Lecsapta a telefont, és pár másodperc múlva már nyílt a bejárati ajtó. – Szia!

Nagy lendülettel jött felém, de mikor már csak alig fél méter volt közöttünk tétován megtorpant.

Igen, telefonon azért nagyon más volt, mint így, élőben állni szemtől szemben. De én azért nem akartam visszafogni magam.

-          Szia – mosolyogtam, és a derekát átfogva lehajoltam megcsókolni. Nemsokára a nyakam köré fonta a karjait, és teljesen hozzám simult. Mikor éreztem, hogy a csókunknak így is-úgy is mindjárt vége lesz, megcsikiztem, mire ő megpróbálta visítva kitépni magát a karjaimból, én viszont nem hagytam. – Hiányoztam?

Ő csak tovább vergődött és vadul bólogatott, hogy hagyjam békén.

-          Hm? Hiányoztam neked? – vigyorogtam.

-          Nagyooon! – visította, mire abbahagytam a kínzását.

Az egyik kezemmel a derekát fogtam át, a másik kezem ujjait pedig összefontam az övéivel.

Miután csillapodott a szívdobogása, újra kérdőn nézett rám, hogy mit keresek itt.

-          Gondoltam, ma elviszlek a suliba. Meg délután érted is tudok jönni, mert kevesebb órám van, mint neked.

-          Ó! – pirult el.

-          Vagy nem akarsz velem mutatkozni? – cukkoltam.

-          Hát, nem is tudom… - ment bele a játékba.

Most ő pipiskedett, hogy megcsókoljon.

-          Hozom a cuccom, aztán mehetünk – mosolygott rám, miközben kicsusszant a karjaim közül, és besietett a házba.

Két perc sem telt el, mikor újra kijött; bezárta az ajtót, majd beültünk a kocsiba. Úgy éreztem, befújta magát parfümmel, mert megint mindent elárasztott az a tipikus Bella-illat.

Az iskolába úton elmesélte, milyen hülyeséget álmodott, én meg elmondtam, hogy apa és a fiúk velünk vannak megáldva. Ezen csak elpirult és mosolygott.

A parkolóban már voltak páran, mikor odaértünk. Be akartam kísérni az első órájára, vagy legalább a barátaihoz, szóval leállítottam a kocsit. Mikor kiszálltunk álmentem Bella oldalára, és kézen fogtam.

Hirtelen egy alacsony, barna hajú lány lépett oda hozzánk, ezer wattos mosollyal.

-          Bella! Ki ez a fiú? – csapott a közepébe. Próbáltam barátságosan nézni, de elég fura lány volt. Úgy gondoltam, amolyan felhúzhatós nyuszi lehet, aki addig pörög, amíg csak van energiája.

-          Szia Jess – köszönt Bella. Az ő hangjából is kihallottam egy kis ellenszenvet, vagy valami hasonlót. – Jess, ő Jacob, a… - rám pillantott, majd határozottan azt mondta: - a barátom. Jake, ő itt Jess.

-          Ó. Óó! – kerekedett el Jess szeme, és még szélesebben mosolygott. – Nos, nagyon örülök nektek.

Ekkor egy szőkés hajú srác jött oda hozzánk. Tipikus kotnyeles képe volt, és nagyon nem tetszett, ahogy Bellára, majd róla rám nézett.

-          Sziasztok. Minek örülünk? – Ekkor megakadt a szeme az összekulcsolt kezünkön, és erre közelebb lépett a Jesshez.

-          Jacob vagyok – nyújtottam felé a kezem.

-          Mike.

Tudom, hogy nagyon hülyeség ez az egész, de muszáj volt jól megszorongatnom a kezét.

-          Jake Bella új barátja! – újságolta Jess csicseregve.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam, és úgy tűnt, Bella is.

-          Nekünk mennünk kell – kezdett el az egyik melléképület felé húzni. – Majd órán találkozunk!

Nem vártuk meg a válaszukat, csak gyorsan faképnél hagytuk őket.

-          Jajj, bocsi…

-          Semmi gáz – szorítottam meg a kezét. – Bár ez a Mike gyerek nagyon nem tetszik nekem.

-          Hát, nekem sem – biztosított.

-          Pedig szerintem beléd van esve – cukkoltam, pedig belül kezdett forrni bennem a düh. Nagyon szívesen bemostam volna ennek a kis taknyosnak.

-          Akkor nincs szerencséje, mert én ám foglalt vagyok – mosolygott rám, majd apró csókot nyomott az ajkaimra.

Csak akkor esett le, hogy Bella a barátjaként mutatott be engem – nem mint „haver”-féle barátot, hanem mint a fiúját. Elszállt a haragom, és mérhetetlen örömet, büszkeséget éreztem.

-          El fogsz késni a suliból – figyelmeztetett.

-          Nagyon nem érdekel – vallottam be.

-          Billy nem fog sokáig kedvelni, ha miattam lógsz – makacskodott. – Várlak délután – mosolygott rám.

Lehajoltam megcsókolni, de Bella nemsoká eltolt magától, erősen utalva, hogy ha most nem indulok el vissza, nem érek be az első órámra.

-          Oké, felfogtam. Meguntad a képem…

-          Ne butáskodj!

-          Na, persze! Eleged van belőlem, értem én – vonogattam játékosan a szemöldököm.

-          Hát, igen, igen…

Újra megcsókoltam, félbeszakítva. Gyorsan elbúcsúztunk, és én Mike és Jess furcsa pillantásaival kísérve sétáltam a kocsimhoz. Bella még intett egyet, mikor kifordultam a parkolóból, majd bement az épületbe, én pedig La Push felé vettem az irányt.

Szóval most már hivatalosan is a barátja vagyok, mosolyogtam magamban.

14. fejezet

 Sziasztok!

Remélem mind jól vagytok, és vártátok már ezt a fejezetet, amivel belecsapunk a történet "Második Könyv" részébe. Itt kezdenek el inkább történni a dolgok, mind Jacob és Bella, mind egyéb más dolgok helyzetét nézve.

Ez a fejezett kicsit szórakozott lett, tükrözve Bella érzelmi állapotát; nézzétek el neki, hogy kicsit megőrült. De ki ne tenné Jacob mellett, őszintén?

 Puszilok mindenki, jó olvasást! :)

Dóri

14. fejezet

~„…te mondtad…”~

 

 

-          Szóval…

A plafonomat kezdtem szuggerálni, mintha annyira érdekes lenne. Olyan nehezemre esett kimondani azt az árva szót, hogy az már képtelenség. Pedig tudtam, hogy Angelában megbízhatok, és amikor hazaértem legszívesebben még apának is elcsacsogtam volna, mi történt. Most viszont, pár órával később már meg akartam tartani magamnak az élményt, hogy csak a kettőnké legyen.

Jacobé és az enyém.

Az agyamban újra lejátszódott a jelenet: az ajkai, ahogy az enyémre simulnak, és az az összeránduló, görcsös érzés a gyomromban (a pillangóim valószínűleg szívrohamban haltak meg). Nem volt erőszakos és tolakodó. Elsőre… Miután eltávolodtunk annyira egymástól, hogy lássam az arcát, hirtelen hibának éreztem az egészet. Persze nem a csókot, hanem azt, hogy akár egy centiméter is elválaszt minket egymástól.

Lehet, hogy Jacob is ezt érezte, mert amikor másodszor csókolt meg sokkal szenvedélyesebben tette. Nem kellett erőlködnie; az ajkaim maguktól szétnyíltak utat adva a nyelvének, és hirtelen azt éreztem, minek nekem levegő, ha itt van Jacob. Forró volt és tüzes. Sosem csókoltak még így.

Teljesen új élmény volt, és beszippantott, mintha egy másik univerzumba zuhantam volna.

Az agyam tudta, hogy Jacob közben a derekamat öleli, és egy kitörni készülő vihar előtt állunk a semmi közepén, de én csak azt éreztem, hogy a nyelve az enyémet érinti, az bőrünk pedig izzik, ahol összeér. A fejemben nagyobb volt a vihar, mint felettünk a felhőkben.

-          …megcsókolt – hadartam.

Miután Angela úgy tűnt, nem reagál rá sandítottam. Úgy vigyorgott a régi hintaszékemben, mint a vadalma.

-          Tudtam! – Inkább csak magának motyogta félhangosan, még mindig töretlen mosollyal. Annyira vágytam rá abban a pillanatban, hogy kíváncsiskodjon, érdeklődjön, ő pedig úgy tűnt olvas a gondolataimban: - Jó érzés volt?

-          Igen – somolyogtam. – De… teljesen más, mint Edwarddal. Mintha nem is ugyanaz a dolog lenne, érted? – próbáltam elmagyarázni neki. – Jake sokkal, khm… vadabb – vigyorogtam.

-          De Jacobbal jobb? – kérdezte.

Elgondolkodtam.

Most már gond nélkül visszaemlékeztem arra az időre, amikor Edwarddal voltam együtt. Azokra a félénk, szinte semmis csókokra, amiket egymástól loptunk. Hogy mennyire utáltam, amiért annyira nem merte magát elengedni velem.

-          Sokkal – forgattam a szememet zavaromban.

Nem voltam hozzászokva, hogy ennyire megnyíljak valakinek. Mielőtt visszaköltöztem volna apához anya volt a legnagyobb bizalmasom, de még vele sem jöttem ki igazán jól. Még Edward volt az, aki előtt rengeteg dolgot felfedtem. És most Angela.

Rögtön eszembe jutott Jacob, és hogy talán hozzá közelebb kerülhetek majd, mint bárki máshoz egész életemben.

-          Tetszik neked, ugye?

-          Sőt… túlságosan is – temettem az arcom a tenyerembe.

Angela elnyújtózott mellettem az ágyon, éreztem, ahogy a matrac benyomódik a súlya alatt, és én kicsit felé dőlök.

Csengettek, mire lent Charlie ajtót nyitott. Én még mindig arra koncentráltam, hogy ne legyek rákvörös, amikor megnyikordult az egyik lépcsőfok, és apa megkopogtatta az ajtófélfámat.

-          Kértek pizzát, lányok?

Miután megköszöntük és átvettük a vékony tésztás családi méretű pizzát (aminek óriási kerülete volt) Charlie újra egyedül hagyott minket.

Miközben az első szeletet ettük törökülésben ülve az ágyamon, Angela tovább faggatózott. Hálás voltam, mert az evésről valahogy megint tele lett a fejem Jacobbal, és ki kellett magamból beszélnem.

Elmeséltem neki, hogy tegnap este még elhívott moziba, sőt, még éjfél után telefonálgattunk. Angela jót kuncogott rajtunk.

-          Rögtön láttam, hogy az a srác oda van érted. Higgy nekem! – bizonygatta. – Jess ugyanúgy néz Mike-ra, mint Jacob rád.

-          És Mike meg én miért nem veszünk észre ebből semmit? – tettem fel a költői kérdést. – Te tudtad, hogy tetszel Bennek?

-          Hát… - gondolkodott el. – Elég nyíltan közeledett felém. Szóval bíztam benne, hogy nem csak átverni akar vagy hasonlók. De már tudom, hogy ő cseppet sem olyan srác!

-          Tényleg nagyon jól néztek ki együtt – mondtam. Tudtam, hogy Angelát feszélyezi a magassága – tényleg nagyon magas volt, mint valami szupermodell -, pláne, hogy Ben körülbelül tizenöt centivel alacsonyabb is volt nála. De sugárzott róluk, hogy imádják egymást, és ez minden külsőségbeli malőrt eltüntetett.

-          Ti is nagyon jól fogtok kinézni együtt.

Mosolyognom kellett, hogy úgy beszélt rólunk, mint akik hamarosan összejönnek. Már csak idő kérdése, tervbe van véve. De őszintén bíztam benne, hogy így lesz, ha egy kicsit tartottam is az új helyzettől. Attól féltem, hogy Jake egyszer csak rájön, hogy egy roncs vagyok, akivel kár foglalkozni, és akkor újra összetörök.

De bízni akartam Jacobban. Annyira szerettem volna, hogy újra szeressenek és én is szerethessek valakit!

Angie-ért hétkor jött érte Ben, így azután egyedül ültem a szobám homályában, és csak Jacob és a vele való csókolózás töltötte ki a fejem. Egy idő után már elzsibbadt az agyam, ahogy egyre többször játszottam le a jelenetet a fejemben. Állandóan érezni akartam azt a különleges érzést, amit csak ő tudott kiváltani belőlem. Azt hittem beleőrülök.

A hetem csigalassúsággal vándorolt, és a telefonom lett az állandó kellékem. Mindenhová magammal vittem, hogy el ne szalasszam Jake hívását. Én nem mertem felhívni, persze. Csak vártam, és vártam.

Charlie kicsit furcsán nézett rám, amikor az étkezéseknél is kiraktam a mobilomat az asztalra, és evés közben végig azt fixíroztam, ösztönözve, hogy csörrenjen meg.

Szerdán felhívott anya, és úgy tessék-lássék beavattam a dolgokba. Ő persze nagyon izgatott lett, így én azt füllentettem, hogy már késő van, aludnom kell, pedig csak kora délután volt, de tudtam, hogy anya hinni fog nekem, és ha rá is jön, hogy becsaptam, meg fogja érteni.

Annyira igazából nem tudott foglalkoztatni, mert a beszélgetésünk alatt attól féltem, hogy Jacob épp akkor hívna, én meg foglalt leszek. Kezdtem megszállott lenni.

Pénteken aztán már minden reményem elhalt, és az is megfordult a fejemben, hogy Jacob teljesen elfelejtette a randinkat. A mi randinkat… Belefeledkeztem a szóba, és újra a csókolózás járt a fejemben. Szörnyű!

A biztonság kedvéért miután hazaértem a suliból egy müzli szelet után alaposan fogat mostam, és elővettem a szegényes sminkcuccomat. Csak egy szempillaspirált, egy kékes szemceruzát és egy cseresznye árnyalatú szájfényt tartalmazott, meg az anyától elcsent púdert.

Nem akartam túlzásokba esni, így egy alapos arcmosás után csak nagyon halványan áthúztam a szemem a ceruzával és kispiráloztam a pilláimat. Mikor épp a szákfényért nyúltam volna hirtelen csörögni kezdett a mobilom a zsebemben.

-          Szia Jake – szóltam bele izgatottan.

-          Szia. Ugye áll a mozink? Bocsi, hogy nem hívtalak, csak elfogyott a pénzem… vonalas telefonon meg nem mertelek hívni…

-          Charlie miatt – kuncogtam. – Igen, még áll.

-          Mikor menjek érted, mikor leszel kész?

-          Hát úgy… fél óra múlva.

-          Pontos leszek – ígérte.

-          Mint mindig – bólintottam magamban, aztán elköszöntünk egymástól.

A hasam görcsbe rándult, és tíz percig vacilláltam, hogy kell-e az a szájfény, ha reményeim szerint úgyis csókolózni fogunk. De aztán mégis felkentem, majd ellenőriztem magam a tükörben. A hajam rendben volt, tegnap mostam meg. A sminkem leheletnyi, a szájfény mégis sokat dobott az egészen – kicsit féltem is, nem-e túl kihívó, vagy valami. A kedvenc farmerem és egy tört fehér blúz volt rajtam, amin jól mutatott a hajam gesztenyebarnája.

Ha nem izgultam volna annyira talán még elégedett is lettem volna a kinézetemmel – talán.

A kezemet a kilincsen tartva vártam a dudaszót, de mikor Jake megérkezett kiszállt az autóból és bekopogott. Vártam három másodpercet, hogy ne nézzen teljesen megszállottnak, amiért rögtön feltépem az ajtót, és nyugodtnak szánt mozdulattal léptem ki a házból.

-          Szia – hebegtem. Alig találtam meg a kulcslyukat, rögtön elöntött a pír, és automatikusan Jacob száját kezdtem szuggerálni.

-          Szia Bells – vigyorgott rám Jake, teljesen magabiztosan.

Végtelenül boldognak tűnt, már csak azért, hogy lát, és bennem is szétáradt az öröm és egy kis nyugalom.

A tekintetem a szemei és a szája között cikázott, az agyam pedig azt üvöltötte, hogy csókoljon meg. Miért nem csókolt még meg? Mire vár? Minek megyünk egyáltalán moziba, és fizetünk egy olyan filmért, amiből semmire sem fogok emlékezni, mert csak Jacob fog az eszemben járni?

Talán ő nem vágyik rám ennyire? Lehet, hogy a szombati dolgokat nem is gondolta komolyan, és csak azért csókolt meg, mert éppen olyan kedve szottyant? Vagy rosszul csókolok? Mi van, ha igen, és soha többé nem akar megcsókolni?

Ezernyi kérdés száguldott keresztül az agyamon egy másodperc alatt, mielőtt mindet elnémítottam volna. Megfogtam Jacob vállát, pipiskedtem és arcon pusziltam.

-          Hiányoztál – szaladt ki a számon, és fülig elvörösödtem.

-           

Jacob fölkuncogott és hirtelen az jutott eszembe, mi van, ha az ő boldogságához tényleg elég csak az, hogy láthat, és az ő agyát nem csak a csókolózás tölti ki. Vihogós csitrinek éreztem magam, és megpróbáltam visszafogni a vágyat, hogy többször a szájára nézzek.

-          Te is nekem – felelte, majd kézen fogott, mire az agyamon hurrikán söpört végig, és majdnem elfelejtettem, hogy kell járni.

Miután beültünk a jó meleg kocsiba – kint már fagyos idő volt – és elindultunk kezdett feloldódni az eleinte döcögős hangulat.

-          Milyen heted volt? – kérdezte Jake az út helyett engem figyelve, ami aranyos volt, csak balesetveszélyes.

-          Lapos. Unalmas. Hosszú… - soroltam grimaszolva.

-          Pont mint az enyém – mosolygott rám. Megköszörülte a torkát, és úgy tűnt, hirtelen kicsit zavarban érzi magát. – Bár a srácok már rágják a fülem, hogy mikor láthatnak végre, ha már én is találkoztam a te barátaiddal – vallotta be. A visszautasítás lehetőségétől félve nézett rám immár csak a szeme sarkából. – De ha te nem akarsz…

-          Embry és Quil, ugye? – mosolyogtam félbeszakítva Jacobot.

-          Idegesítő és Idegesítőbb – helyesbített, mire én felnevettem.

Ekkor elérkeztünk a forksi apró kis mozihoz. Mindketten kiszálltunk, majd én összeborzongtam a hidegtől. Már kezdett sötétedni, de nyugat felől még kikukucskált a nap egy szürke felhő mellől.

Jake újra, szinte magától értetődő módon megfogta a kezem, az én arcomról pedig nem lehetett levakarni a mosolyt. Olyan volt, mintha mindig is kézen fogva jártunk volna, és ez lenne a legtermészetesebb dolog a földön. Pedig nem volt az.

Annyira különleges és bizsergető érzés volt az a meleg kéz az enyémre kulcsolva, hogy már a hideget sem éreztem. A testem lángolt, élén az arcommal.

-          Te ugye tudod, mit játszanak mostanság?

-          Hát… öö… három film van, de úgy gondoltam, te majd eldöntöd, mit nézzünk – felelte kinyitva előttem az ajtót.

-          Rendben.

Bent fűtöttek, és egy kis parafatáblán kint volt az aktuális filmek rövid ismertetője. A büfénél két ismeretlen lány flörtölt épp az eladófiúval, de rajtuk kívül nem volt ott senki.

A három film közül kettő dráma volt, és hiába érdekelt volna az egyik, inkább a harmadik akcióvígjáték mellett döntöttem, hogy kedvezzek kicsit Jacobnak, és talán még vagánynak is tartson a választásom miatt.

-          Ó, ez klassz! A múltkor Embryékkel láttuk a bemutatóját, és elég ütősnek tűnik… - lelkendezett.

-          Akkor tuti jó lesz – bólintottam.

Megnéztük, mikor lesz kezdés, de mint kiderült, volt negyven szabad percünk. Vettünk egy csomag csokis mazsolát és egy szénsavas vizet – pontosabban Jake vette, mert én valahogy sikeresen otthon felejtettem a pénztárcám.

-          Ígérem, kifizetem majd! – biztosítottam, nehogy azt higgye, hogy ezentúl neki kell engem eltartania. Leültünk a szőnyeggel borított lépcsőre, és felbontottuk a csemegénket.

-          Ne hülyéskedj!  - legyintett Jake, majd felém tartotta a zacskót, mire én kivettem pár szem csokis finomságot.

Egy ideig csak csendben ettünk, és a nem messze lévő italautomata zúgását hallgattuk. A két lány gyorsan beszaladt arra a drámára, mi engem is érdekelt volna – valószínűleg késve jöttek, de azért a büfés sráccal még volt idejük cseverészni. Nem irigykedtem rájuk, hogy ők azt a filmet nézik, amit igazán akarnak is, mert Jacobbal lenni simán túlszárnyalt mindent.

És a párkapcsolatok alapja eleve egy csomó kompromisszum és áldozat. Jake fizet, én pedig beülök vele arra a filmre, ami őt érdekli. Cserébe egymással lehetünk.

-          Hallgatag vagy – vonta össze a szemöldökét.

-          Hát… sosem voltam az a nagy dumás – ráztam a fejem. Igazából annyira izgatott voltam, hogy féltem, a hangom is remeg.

Jake csak pár centire ült mellettem, és ha kicsit máshogy helyezkedtem volna el, összeért volna a combunk vagy a könyökünk. Szóval addig mocorogtam, amíg így nem lett. Jacob csak mosolygott rám.

-          De máskor ennyi idő után már jobban megnyílsz. – Összevont szemöldökkel néztem rá, nem pontosan értettem, mire gondol. – Tudod! Az elején csak kukán ülünk, aztán felületes cuccokról kezdünk dumálni, és utána végre tényleg beszélgetünk.

Visszamosolyogtam rá. Nem gondoltam volna, hogy ennyire figyel rám. Ez olyan aranyos dolog volt tőle, hogy kivettem egy szem csokis mazsolát, és a szájához tartottam. Ő erre úgy tett, mint aki az egész kezemet be akarja kapni, én pedig ijedten kuncogva húztam vissza a kezem, és kaptam be gyorsan a mazsolát.

-          Ha megharapsz, nem etetlek! – fenyegettem, és újabb szemet vettem ki a zacskóból.

-          A rendőrfőnök lánya bekeményít – csipkelődött, és nyitott szájjal várta, hogy felé nyújtsam a mazsolát, de én az utolsó pillanatban inkább újból magam kaptam be a finomságot, mire Jacob felhördült.

Már készült, hogy ő maga egyen, egyes egyedül, de én kikaptam a kezéből a zacskót és a hátam mögé rejtettem vigyorogva.

-          Ellopjam a szádból azt, ami nekem járt volna? – kérdezte, mire én fülig vörösödtem. A szívem őrülten kalapált, és egy olyan választ kerestem, ami nem túl egyenesen, de mégis azt mondja, hogy igen, csókolj meg.

-          Ahogy te akarod… - motyogtam végül.

Jacob nem hajolt rögtön felém, mint ahogy vártam, így kezdtem kétségbeesni, hogy nem volt elég egyértelmű az utalásom, és talán a pasik tényleg nem fogják az ilyeneket. De Jake természetesen fogta.

 Szinte észrevétlenül még közelebb került hozzám.

-          Hát… te mondtad…

Majd közelebb hajolt, és már csak azt láttam, hogy lehunyja a szemét, mielőtt én is így tettem volna.

Most egyből a „lényegre” tért, nem teketóriázott. A vérem pillanatok alatt felforrt, és akkor is csak alig bírtam magammal, amikor levegő hiányában elváltunk egymástól. Nem tudtam, Jake is ennyire élvezi-e a dolgot, de a heves szívdobogásából, amit akkor éreztem, amikor csókolózás után átölelt, arra következtettem, hogy igen. A fejem a vállára hajtottam, és egyszerűen beszívtam az illatát. Mennyei volt… Igazi Jacob-illat. Olyan, amit órákig az orrodban érzel, és nem akarod elfelejteni, milyen.

Figyelmetlen voltam, és nem vettem észre, hogy Jacob elcsente mögülem a kis zacsit, csak amikor eltartott magától és egy szem mazsolát nyomott a számhoz. Eszembe jutottak azok a tévéreklámok, ahol a lányok olyan felháborítóan erotikusan képesek egyszerűen csak enni, és megpróbáltam utánozni őket. Lassan nyitottam szét a számat, és a fogaim közé vettem a mazsolát, majd még mindig csigalassúsággal kezdtem el rágni.

Úgy tűnt, valami hatást elértem, mert Jake hirtelen aprót rázott a fején, mint aki most ocsúdott fel. Gyorsan lenyeltem a mazsolát és most először én csókoltam meg őt. Úgy tűnt, nekem sosem lesz sok őbelőle, mindig többet akarok majd. És még mennyire a kapcsolatunk elején tartottunk…

-          Le fogjuk késni a filmet – kuncogott Jacob.

-          Oké – távolodtam el tőle vigyorogva.

Kézen ragadott, majd a jegy megvétele után besiettünk a vetítőterembe. Időközben elég sokan lettek itt az emberek, de mivel mi a folyosó végén levő lépcsőn ültünk, eddig nem is vettük ezt észre – és amúgy is volt, ami jobban lekötött, mint a mozizni vágyók számlálása.

A hátsó sorok egyikére szólt a helyünk, és mire leültünk elkezdődtek a reklámok. Maradt még egy kicsi mazsolánk, így azt eszegettük. Mániákusan állandóan Jacobra sandítottam, és akárhányszor elkaptam a tekintetét egyre csak szélesedett a letörölhetetlen vigyorom.

A film maga nem is volt olyan rossz, elég sokat nevettünk – ott is, ahol semmi nevetséges nem volt, csak egyszerűen kuncoghatnékunk volt.

Hiába tudtam, hogy kicsit nevetségesen viselkedek a sok pirulással és kuncogással, mérhetetlenül boldog voltam. És úgy tűnt, Jacob is az. Volt, amikor mind a ketten a térdünket csapkodva nevettünk, és két srác hátra is fordult hozzánk, de csak halkan nevettek rajtunk.

Jake a film alatt hülyeségeket motyogott a fülembe, hogy ennek meg annak a pasinak milyen óriási lapátfüle van, és milyen jó már az, mert ha zuhansz, biztos lelassít és kisebb sebességgel csapódsz a földbe. Csupa-csupa idiótaság. Ha nem Jake motyogja ezeket a fülembe a dörmögős hangján, biztosan nem nézem komplettnek az illetőt. De már a hangja is fogságba ejtett.

A film végeztével még mindig nem volt túl késő, nyolc óra sem, ezért úgy döntöttünk, hogy kocsikázunk. Jake a La Push felé vette az irányt, állította, hogy az út felénél van egy leálló hely.

Közben ment a rádió, és mi csak beszélgettünk. A filmről, a suliról, tanulásról, a barátainkról, az eddigi életünkről távol egymástól, a terveinkről és álmainkról, mindenről.

-          Hú! – kiáltott egyszer csak Jake. – El is felejtettem, pedig már vasárnap mondani akartam neked.

-          Mit?

-          Szóval, amikor mentem érted, útközben néztem ki az ablakon, és valami óriási medve, vagy hasonló volt a fák között, és a kocsimat nézve.

-          Medve? – hitetlenkedtem. Tudtom szerint erre nem igazán gyakoriak, inkább északabbra, az erdős területeken. – Biztos vagy benne?

-          Nem láttam valami jól, de fekete volt és körülbelül akkora, mint én, vagy még magasabb is.

Hirtelen bevillant egy kép, ahogy az autómmal a fának csapódok, és kirázott a hideg. Jacob ezt észrevette, és lelassított a kocsival, majd le is állt az út mentén; úgy tűnt megérkeztünk a leállóhoz.

-          Mi az? Fázol? – Automatikusan felém nyúlt és magához volt. Hiába nem fáztam, cseppet sem ellenkeztem melengető közelsége ellen.

-          Ez tök hülyeség, de…

-          Figyelj, én a film alatt szerintem annyi hülyeséget hordtam össze, hogy te is igazán előállhatsz egyel –viccelődött.

-          Tudod, mikor volt a balesetem…

-          Igen? – A hangja figyelmes volt, és én megbíztam benne.

-          Szóval úgy történt, hogy hajtottam az úton, aztán vissza akartam fordulni, de ezzel még nem is lett volna ekkora galiba. Csak miközben visszafordultam valami nagy fekete izé suhant… vagy ugrott, nem tudom, elém. Lehet, hogy ezt csak beleképzelem, de… nem lehet, hogy… érted.

-          A kettő ugyanaz? De. Akkor legalább csak egy kóbor medvét kell levadászni.

-          Szerintem a medvék nem ilyen gyorsak – vetettem fel. – Az a valami csak egy elmosódott, hatalmas folt volt, mintha egyetlen ugrással szelte volna át az utat, vagy ilyenek.

-          Nem tudom, Bells – rázta a fejét Jake, majd a hajammal kezdett babrálni, és ezzel az én figyelmemet is elterelte a rejtélyes sötét valamiről. – Ha mondhatok ilyet… egy valami azért jó volt abban, hogy baleseteztél.

-          És mi? – kérdeztem visszaemlékezve arra a rengeteg nehézségre, amivel a gipszelt tagjaim jártak.

-          Ha nem történik meg, lehet, hogy mi sosem jutunk el eddig.

Mosolyogva néztem ki az ablakon; elkezdett szállingózni a hó.

-          Tudod mit?

-          Hm? – dörmögte.

-          Imádok balesetezni – nyomtam mosolyogva az ajkaim az övére.