21. fejezet

Sziasztok!
Nézzétek, tudom, hogy ősrégen hoztam fejezetet, vagy írtam bármit is, de semmi mentségem nincs azon kívül, hogy ihlet és kedv híján hetekig egy betűt nem tudtam leütni. Viszont most végre befejeztem a 21. fejezetet, ami habár talán nem olyan terjedelmes, mint az előzőek, de bízom benne, hogy meghozza a kedveteket, hogy a következő részt is kivárjátok - ami szintén nem tudom, mikor jön.
Szóval bocsássatok meg ennek az ihlet nélküli lustaságnak itt, a monitora előtt, aki még mindig a pizsamatrikójában van, és képtelen betartani az íratlan határidőt.
Puszillak titeket, a legkitartóbbakat!
D.

21. fejezet

~Megválaszolatlan kérdések~

Első gondolatom ébredésnél az volt, hogy most fogom életem legkellemetlenebb reggelét megélni. Aztán megdörzsöltem a szemem, és Bella fürkésző, mosolygó pillantásával találtam szembe magam. Eztán már cseppet sem tartottam Charlie-tól.

-          Jó reggelt – suttogta.

-          Jó reggelt – válaszoltam, a takaró alatt magamhoz húzva. Nem igen voltam még olyan állapotban, hogy ki tudjak kelni az ágyból, így csak a kócos hajára hajtottam a fejem, és a hátát simogattam.

Bella meleg lehelete csiklandozta a mellkasomat és éreztem, hogy jegesek a lábujjai, ahogy összefonódtunk a takaró alatt.

-          Öhm… - köszörülte meg a torkát. – Ugye tudod, hogy ki kell kelnünk? Még mielőtt Charlie ébresztene minket.

-          Az nagyon idilli lenne.

Tudtam, hogy Bellának igaza van, de majdnem visszaaludtam. Mifelénk vasárnap nem szokás dél előtt felébredni – ha reggel nyolckor fönt lennék, apám el is kezdene aggódni, beteg vagyok-e.

-          Jake!

-          Ha?

-          Ne aludj el! Keljünk fel! Hallod?

-          Aha…

Belecsípett a mellkasomba, és ettől kicsit kitisztult a fejem.

-          Azért nem kell szadizni, jó? – gördültem le róla, a másik irányba fordulva. Miután éreztem, hogy Bella fölkelt az ágyból, a hátamra feküdve szétterültem és élveztem a meleget, ami a takaró alatt ragadt.

Ezt még körülbelül fél percig tehettem meg, aztán Bells lerántotta rólam, és megbökte az oldalam.

-          Nem kajálhatnánk az ágyban? Haláli éhes vagyok – ásítottam.

-          Ha lejössz a konyhába, csinálok neked reggelit – csalogatott, de én inkább úgy döntöttem, éhen halok.

Összekuporodtam az egy szál alsómban, ha már a takarómat elvették.

-          Ez már nevetséges, Black! – Szinte magam előtt láttam, hogy dühösen rázza a fejét, majd a sarkát minden egyes lépésnél jól a padlóhoz csapva megkerülte az ágyat. Résnyire kinyitottam a szemem, és elkaptam a csipkés fenekét, ahogy lehajolt, hogy fölkapjon magára valamit.

Valószínűleg ő is belegondolt, hogy lehetséges, hogy bámulom, és a pólómat a kezében tartva fordult hirtelen felém, és mikor látta, hogy félig nyitva a szemem és vigyorgok jól megsuhintott.

-          A kis szadista! – vigyorogtam. Bella lesajnáló fejet vágott rám, de még mielőtt kivágtatott volna az ajtón elkaptam a derekánál fogva, és visszarántottam magam mellé.

Az eper illatú hajába fúrtam a fejem, és mélyet szippantottam. A kezem Bella hasára tapadt, és ő hiába mocorgott, nem tudott szabadulni, így végül elvette a nyakáról a haját és kicsavarodva csókot nyomott a számra. A nyakát kezdtem harapdálni, ő pedig kuncogott és megfordult a karomban. Az ágy közepén feküdtem, Bells pedig a csípőmre ült, majd a mellkasomra hajtva a fejét szuszogott.

Libabőrös lett, ahogy a hátát simogattam, így lenyújtózkodtam a takaróért, ami a földön hevert az ágy mellett. Beterítettem vele magunkat, majd oldalra fordulva, szemben Bellával olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak mertem a nélkül, hogy a testi épsége miatt kelljen aggódnom.

A fejünkre is ráhúztam a takarót, így most már sötétben kuksoltunk. Kitapogattam az arcát, majd csókolni kezdtem, ahol értem, de eltolt magától.

-          Fogat kéne mosnom.

A szegycsontját simogattam a mutatóujjammal, miközben a lábunk összegabalyodott. Bella mélyet sóhajtott, és már azt hittem lerántja a fejünkről a takarót, de mégsem ezt tette. A hátamat átölelve fél kézzel hozzám húzódott, és a vállamat kezdte csókolni.

Egy idő után kínomban megköszörültem a torkom.

-          Az is durva, ha simán nyit ránk apád, hát még az, ha közben csináljuk is…

Bella felkuncogott és hátrább húzódott, nem nyúzva tovább az idegeimet.

-          Menjünk le reggelizni.

-          Én… izé, egy pillanat, és megyek.

Kicsusszant mellőlem az ágyból, de szerencsémre nem rántotta le rólam a takarót. Megvártam, míg a nyikkanó lépcsőfokhoz ér, majd a hátamra fordultam, de a paplan alá nem mertem benézni. Undorító dolgokra gondoltam – bármire, csak ne gerjedjek be tőle.

Pár perc kellett, hogy olyan állapotban legyek, hogy deréktól lefelé is mutatkozni merjek Charlie előtt.

A konyhában kész tükörtojás várt és Bella, egyedül.

-          Charlie? – vontam össze a szemöldököm és vártam, hogy valami mögül mindjárt nekem ront egy bárddal. De félelmem hiába való volt.

-          Úgy tűnik, még mindig bent van az őrsön. Legalább ha hazajön túl fáradt lesz velünk foglalkozni – vonta meg a vállát Bells, miközben leültem vele szemben.

A lábaink megtalálták egymást az asztal alatt, éreztem a hűs lábujjalak, ahogy a vádlimat simogatják.

Reggeli után felöltöztem Bella szobájában, majd beültem a tévé elé, míg ő megfürdött odafent – ugyanis az tegnap este teljesen elmaradt. Addig kapcsolgattam a tévét, amíg találtam egy ősrégi akciófilmet. Nem győztem szörnyülködni az akkori effektekben, de azért néztem.

Bella fél óra múlva csatlakozott hozzám, de ahogy elnéztem a grimaszba torzuló arcát, inkább átnyújtottam neki a távirányítót, hadd válasszon ő.

Bells csak megzárta a fejét, és gyors puszit nyomott a számra, mielőtt felállt volna.

-          Ebédet kell csinálnom. Ha apa hazajön, szörnyen éhes lesz.

-          Akkor segítek – vontam vállat és kinyomtam a tévét.

A megdöbbent arckifejezését látva elnevettem magam.

-          Ne feledd, nőtlen házban élünk, muszáj főznöm nekem is.

Bizonytalanul rábólintott, aztán bementünk a konyhába, és Bella utasításokat kezdett el osztogatni. Egy idő után észrevettem, hogy nagyon élvezi, hogy jobban ért valamihez nálam; egészen belejött a konyhafőnök szerepébe. Készségesen játszottam a szófogadó kuktát és próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondta.

Krumpli pucolás közben azt hittem, levágom az egyik ujjamat, de ezt Bells is észrevette, szóval inkább átadta nekem a szeletelést és a mosást, nehogy aztán a kórházban kössünk ki, és Charlie éhen maradjon.

Már éppen tányérokat szedtem elő a konyhaszekrényből, mikor Charlie rendőrautóját meghallottuk a ház elé kanyarodni. Pont időben lettünk készen. Bella még igazgatta kicsit az asztalon a dolgokat – mert az persze nem jó, ahogyan én rakom le őket. Charlie közben nyitotta is az ajtót, és egy pillanat múlva az orra által vezérelve belépett hozzánk, a konyhába.

Ahhoz képest, hogy egész éjjel bent volt, nem tűnt túl álmosnak, inkább csak zaklatott kifejezés ült az arcán. Bella mesélte, hogy az egyik barátja meghalt, és hogy minden áron elő akarja keríteni a rendőrség a tettest.

-          Szia, apa – mosolygott rá Bella, és pipiskedve puszit nyomott Charlie arcára, aki félszegen átkarolta a derekát. – Reméltük, hogy éhes leszel – intett a fejével a megterített asztal felé.

-          Mint a farkas – mosolyodott el Charlie, és leült a hozzá legközelebb eső helyre. – Szia Jacob – biccentett felém.

-          Charlie. Úgy gondoltam, addig mindenképpen maradok, amíg nem érsz haza.

-          Jól tetted. Nem akarom Bellát egyedül hagyni, ha ilyen gyilkosok mászkálnak a környéken. És te se mászkálj magadban, kölyök! – nézett komolyan rám, mire engedelmesen bólintottam.

-          Gyilkosok? Többen vannak? – vonta össze a szemöldökét Bells, ahogy leült közénk.

-          Szerintem mindenképpen. De nem akarok erről beszélni itthon is. Együnk – zárta le a témát Charlie.

Ebéd után mi Bellával mosogatni meg rámolni kezdtünk, Charlie pedig egyszerűen bedőlt a szobájába aludni.

-          Nem neki való már az éjszakai műszak – rázta a fejét Bells, és újabb, törölgetni való tányért nyújtott nekem.

-          Hm… pedig én támogatnám – vigyorogtam. A vizes tányért a pulton hagyva fúrtam bele a fejem Bella nyakába, hogy csókolgathassam, de ő elhúzódott, és játékosan vizet csapott rám a mosogatószivaccsal.

Miután mindent elrámoltunk mennem kellett, mert még egyikünk sem igazán tanult, pedig már vasárnap délután volt. Nem akartunk indokot adni Charlie-nak, hogy azt mondhassa, miattam romlanak Bella jegyei.

-          Mikor jössz legközelebb? – kérdezte Bella. Én pont ugyanezen agyaltam, miközben a kocsimnak dőlve bújtunk össze.

-          Ma éjjel? Holnap? Azután? Tudod mit, ide is költözök!

Egymáshoz bújva nevettünk együtt, mikor elkezdett csöpögni az eső. Eltartottam magamtól Bellát, hogy a szemébe nézhessek, de csak újra kitört belőlünk a röhögés, és sűrű csókokat váltva köszöntünk egymástól, miközben egyre jobban átáztak a ruháink.

Hazafelé tartva benyomtam a rádiót, és ráérősen mentem. Ritmusra doboltam a kormányon és a hajamból próbáltam kirázni az esőcseppeket már vagy századszorra, ahogy ráfordultam az utcánkra. Az eső már szakadt, szóval nem voltam biztos benne, de mintha idegen kocsi parkolt volna a házunk előtt. Én hátra mentem, hogy a garázs fedezékébe rakjam le a Rabbitet, majd a fák alatt siettem be a házba.

-          Hello, apa! Hoztam neked egy kis kaját, Bellával csináltuk – raktam le a kisszekrényre, miközben fél lábon szerencsétlenkedve küzdöttem le a bakancsomat. Miután sikerült, kicsusszantam a nedves dzsekimből, és már indultam is volna, hogy megkeressem apát, de hamar meglett.

A kerekesszékében ült, előtte pedig, felém fordulva Sam állt, megfeszült izmokkal. Megvető pillantást vetettem rá – mert komolyan, muszáj ebben az esőben is félmeztelenül járkálnia? Értem, hogy a rezervátumnak senki sem túl gazdag, de azért egy póló biztos akad valahol…

-          Jake, menj a szobádba. – Apának elég volt egy komoly pillantást vetnie rám, és tudtam, hogy ez valami fontos dolog. Hiszen apa nem sűrűn komolyodik el. Értetlenül összevontam a szemöldököm, ahogy észrevettem a vibráló feszültséget Sam és apám között. Szinte szikrázott.

Apa nem sűrűn jött ki a sodrából, és miután valahogy túltette magát anya halálán mindenben inkább a viccet és a pozitívumot kereste. Értékeltem, hogy nem lett depressziós és búskomor, hiába hallja mindenhol az ember, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztése a legtöbb esetben ezt váltja ki. Apa erősebb volt, mint ahogy arra a tolószékéből és a ráncaiból következtetni lehetett volna.

Most viszont egészen határozottan ingerültséget, sőt, dühöt sugárzott. Először azt hittem, hogy felém, amiért esetleg később jöttem, mint várta, vagy valami, de aztán rájöttem, hogy Sammel van a baja.

Még jobban összezavarodtam. Máskor, ha feljön ez a Sam-téma a szektával, meg a furcsaságaikkal apa általában az ő oldalukra áll, és azt mondja, én nem értem még, hogy működnek a dolgok. Most viszont úgy tűnik, fordult a kocka. Lehet, hogy Sam azért jött, hogy engem is bevegyen a dilinós szektájába, és félmeztelenül rohangáló iskolakerülő majmot faragjon belőlem?

-          Ez rá is tartozik! – szűrte a fogai között Sam, és egy pillanatra megremegett a karja, de aztán ökölbe szorította a kezét és uralkodott magán.

-          Azt egyelőre nem te döntöd el, Sam – apa higgadt arckifejezésre váltott. Úgy döntött, a tekintélyével győzni meg ezt a pojácát. Úgy cikázott a szemem kettejük arca között, mintha teniszmeccset néznék.

Apa tekintélye tényleg figyelemre méltó volt, azt nézve, hogy ő volt a rezervátumbéli tanács egyik fő, oszlopos tagja, és tényleg úgy tűnt, hogy sokan tisztelik a városban. Vele szemben viszont ott volt Sam előnye: az ereje, a fiatalsága. De kész voltam neki ugrani, ha csak egy centivel is közelebb merészkedik az apámhoz.

Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem, és remegés futott végig a hátamon. Úgy gondoltam, biztos a hideg esőcseppektől van, mert még mindig csurom víz voltam. Hirtelen nem vágytam másra, csak hogy egy jó nagyot behúzhassak ennek a felfuvalkodott idiótának, aki ide meri tolni a képét.

-          Menj el, Sam – biccentett apa az ajtó felé, én pedig máris szélesre tártam.

Sam és apám még egy percig farkasszemet néztek, majd Sam kiengedett, a vállai lejjebb estek, és úgy tűnt, megadta magát. Mikor elhaladt mellettem, komolyan a szemembe nézett, de nem tudtam, ezzel mit akar. A küszöbön a jobb lábával még visszafordult.

-          Mindenkinek jobb lenne, ha most kezdődne el, Billy. Neki is – pillantott rám.

Abban a pillanatban, hogy levette a lábát a küszöbről rácsaptam az ajtót. Az ég pont dörgött egyet, az eső iszonyatos erővel verte az ablakokat, és kezdett sötét lenni annak ellenére, hogy még nem múlt el délután két óra.

Pár percig vártam, hogy apa magától kezdje el megmagyarázni, mi volt ez az egész, de miután láttam, ez nem fog bekövetkezni, rákérdeztem.

-          Jake, csinálj nekem egy teát, jó? – tért ki a válaszadás elől, mintha meg sem hallotta volna, hogy kérdőre vontam. – Sok cukorral.

-          Apa… - kezdtem volna újra.

-          Egy teát, Jake – nézett mélyen a szemembe.

Értetlenül álltam ott, aztán felraktam egy kanna vizet és gyorsan lecseréltem a vizes cuccaimat egy otthoni melegítőre meg egy lyukas feliratos pólóra – amit kicsit már kinőttem. Az eső áztatta cuccaimat kicsavartam a csapban és kiterítettem a madzagokra a fürdőszobában. Ettől kicsit lenyugodtam.

Mikor a víz felforrt, filtert dobtam bele, és csak úgy szemmértékkel megcukroztam. Apa némán ült a nappaliban és a lenémított tévét bámulta, amiről valószínűleg akkor vette le a hangot, mikor Sam beállított.

Két bögre forró teával ültem le a kopott díványra, kinyomtam a tévét, és apa felé fordulva vártam, hogy végre mondjon valamit a nemrég történtekről.

-          Jake… jól szórakoztatok Bellával? – kérdezte, és úgy mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Persze az agyamat rögtön elárasztotta mindenféle kép az éjjel történtekről, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy most ezeket figyelmen kívül hagyjam.

-          Apa, mi a fenéről beszélt Sam?

-          Azt mondtad, hoztál nekem valami maradékot? Mit csináltatok ebédre?

-          Apa, süket vagy?! – pattantam fel ingerülten. – Azt kérdeztem, mit akart Sam?

-          Jacob, ne beszéljünk róla, meccs van a tévében, kapcsold vissza.

-          Rólam beszéltetek? – emeltem még feljebb a hangom. – Rólam? Mit akar? Tudnom kell, mit keresett itt! Fenyegetett?

-          A tévét, Jake.

-          Cseszd meg a rohadt tévédet! – kiáltottam.

Ha engedtem volna a kezemet, apám vállára szorult volna, és addig rángatta volna, míg nem felel a kérdésemre. De még észnél voltam, és csak dühösen kitéptem a tévé vezetékét, magamhoz vettem a távirányítót meg a maradékot, amit Bellától hoztam, az összes teát kiöntöttem az esőbe és olyan erővel csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, hogy éppen nem szakadt ki.

Hassal az ágyamra vetettem magam, és a párnába temettem az arcom. Épp azon voltam, hogy visszamegyek és üvöltözök még egy kicsit, de megcsörrent a vezetékes telefon. Apa rögtön felvette, míg én sebesen az ajtóhoz léptem és rátapadtam, hogy hallhassam, kivel beszél.

-          Hagyd békén, még nem áll készen.

Ennyi volt az egész, ez után hallottam, hogy apa bekerekezik a szobájába, és magára csukja az ajtót. De ennyi is elég volt, hogy tudjam, Sam volt a vonal másik végén.

Egy ideig még a szobámban voltam – elfeküdtem az ágyon, forgolódtam, aztán járkáltam, és a telefonomat nézegettem, hogy vajon felhívjam-e Bellát és kitálaljak-e neki erről a bolondokházáról. Az, hogy leckét csináljak, eszembe sem jutott. Ki gondol ilyenkor tanulásra, jesszus!?

Pár óra szenvedés után aztán döntésre jutottam. Az ágyat az ajtóm elé toltam, majd kitártam az ablakot. Odakint még mindig szakadt az eső, és hűvös szél fújt be a szobámba, fölállt a szőr a hátamon tőle.

Mindezek ellenére kimásztam, óvatosan, félig guggolva megkerültem az épületet, majd a házunk látótávolságából kiérve, immár felegyenesedve futni kezdtem.

Ha apám nem hajlandó engem beavatni, majd Sam Uley megteszi.

20. fejezet

Sziasztok!
Hm, most nem is kellett olyan sokat várni, ugye? *büszke arckifejezés*
Oké, még mindig kívül esek a két héten, de már a hármon belül vagyok. Fejlődőképes vagyok, látjátok?
Jó, ezt mondjuk legfőképp az Andimnak lehet köszönni (elég inspiráló a lelkesedése, szóval majd' egy szuszra fejeztem be tegnap este a fejezetet - ma már csak egy végső bekezdést biggyesztettem a végére). Szóval nagy "DANKE" jár neki.
De hagylak is benneteket olvasni, remélem élvezni fogjátok. Mivel nem nagyon akarok megsúgni előre semmit, csak annyit mondok: vigyázat...! [rot circle]

Puszi mindenkinek!
Dóri

20. fejezet

~Szeret~

Egyszerre több dolog pörgött le az agyamban, miután felébredtem, de a szememet még nem mertem kinyitni.

Elsőként, hogy mégis miért érzem úgy, hogy enyhén sajog a fejem? És miért nem emlékszem a hazafelé tartó út végére? Elaludtam volna? Hol vagyok? Hol van Jacob? Te jó ég, egyáltalán mi történt?!

Azt meg tudtam állapítani csukott szemmel is, hogy a ruhám van rajtam, és hogy puha ágyban fekszem. Aztán jött az az ijesztő gondolatom, hogy mi van, ha Jake ágyában fekszem? Charlie mindkettőnket meg fog nyúzni elevenen! Életem végéig szobafogságban leszek, és nem találkozhatok Jacobbal.

Úgy véltem, jó lesz ezen minél hamarabb túljutni, szóval kinyitottam a szemem, és kiszaladt belőlem a megkönnyebbült sóhaj, mikor észrevettem, hogy a saját szobámban fekszek, a saját ágyamban, egyedül.

A szobám ajtaja be volt csukva, és nem hallottam mozgást, szóval a mobilomért nyúltam, ami a táskámban volt az ágy mellett. Felhívtam Jacobot, hogy tisztázzuk a helyzetet, és az esetleges félreértések elkerülése végett beszéljük meg, ki mit mond. Igen, vannak annak hátulütői, hogy az apáink barátok. Többek között az, hogy ha az én apám meghallja, hogy Jake nem ugyanazt mesélte Billynek, akkor annak nem lesz jó vége.

-          Monnya’ – szólt bele a telefonba végtelenül értelmesen a nyolcadik csörgés után.

-          Neked is jó reggelt, Jake!

-          Bella! – A hangja hirtelen sokkal éberebb lett. – Hogy vagy? – ásította.

-          Mi volt tegnap? – tértem a lényegre, figyelmen kívül hagyva a kérdését. Gondoltam, ő is elég fáradt még, és totál nem érdekli, hogy vagyok, úgysem fogja fel a válaszom. Abban bíztam, hogy a kérdésemre azért tud válaszolni.

-          Mmm… - Úgy hangzott, mintha nyújtózkodna. – Hát… - ásított újból – bealudtál a kocsiban, aztán nálatok fölvittelek a szobádba és ennyi. Charlie túl kómás volt ahhoz, hogy a köszönésen kívül mást is szóljon.

-          Aha. Elmondjuk a klubbot? Szerintem az én apám nem rajongana érte… bár ha kihagyjuk a piát – morfondíroztam, hogy mégse hazudjak akkorát.

-          Nekem tök nyolc.

Hát, nagyon sokra mentem Jacobbal, mondhatom. Végül úgy egyeztünk meg, hogy azt mondjuk, elmentünk még táncolni, de csak az étteremben ittunk, ott is alig. Bár én úgy gondoltam, hogy mindennemű alkoholt kizárok az élménybeszámolómból.

Miután tusoltam és rendbe tettem magam, lementem apámhoz, aki a konyhában ült, és újságot olvasott. Szerintem mondjuk ez csak álca volt, alig várta, hogy beszélhessen velem a tegnap estéről.

-          Szia apu! – mosolyogtam rá, és adtam neki egy puszit, ezzel is elkezdve a lágyítását. Nem tudtam haragszik-e, de a kedveskedés mindenképp jó ötletnek tűnt.

-          Szia Bells. Kialudtad magad? – utalt enyhén arra, hogy fél órán belül dél lesz.

-          Ühüm – bólogattam. – Mit csináljak ebédre?

-          Hagyd. Gondoltam, hogy fáradt leszel, szóval, ha neked jó, elmehetnénk abba a kajáldába, tudod, amibe régen olyan sokat jártunk.

Valójában fogalmam sem volt, miről beszél, de beleegyeztem. Húsz perc múlva már egy kis boxban ültünk, és az étlapot nézegettük. Két napon belül másodszor voltam étteremben – vagy hasonlóban -, ez igazi rekord! Régen anyával mindig házhoz rendeltük a kaját, miután megbizonyosodtunk róla, hogy anya még mindig nem tud főzni. Ennek az egésznek az lett a következménye, hogy hamar önnön szorgalomból elkezdtem főzni… meg hogy a futárfiúk ránk köszöntek az utcán.

Phoenixből visszatértem Forksba, az apámhoz. Rendeltem egy könnyű salátát csirkével – nem mertem megkockáztatni, hogy a gyomrom jól van a tegnapi után.

-          És – szólalt meg apa – milyen volt tegnap? Jacobbal?

Nagyon figyelni akart a válaszomra, le nem vette volna a szemét rólam. Így az volt a baj, hogy kényelmetlenül kezdtem érezni magam, és izzadt a tenyerem, mert tudtam, hogy ha hazudni nem is, de füllenteni fogok az apámnak. Mondhattam volna, hogy csak az ő érdekében teszem ezt, de minek beszéljek be magamnak ilyeneket? Csak azért csináltam, hogy ne éleződjön ki még jobban Jacobra. Már épp kezdtek egész jól kijönni egymással, a világért sem akartam ebbe belerondítani azzal, hogy bűntudatom van a kis füllentés miatt.

-          Nagyon jó volt – mosolyogtam kissé mesterkélten. Úgy gondoltam, ha megpróbálok csacsogni, nem tűnök majd túl furának, és le is tudhatjuk ezt a témát. – Valami kétszemélyes tálat ettünk. Életemben nem láttam még ilyen húsokat, apa! Aztán ettem még epertortát is, az nagyon finom volt. Utána meg még elmentünk táncolni. Mondtam, hogy Jake az egyik nővérétől milyen jól megtanult táncolni? Nagyon jól táncol!

Charlie összeráncolta a szemöldökét, így gondoltam, valamit mégiscsak rosszul csináltam. Talán nem kellett volna ennyire lelkesen mesélnem? Vagy hadartam?

-          Hát, örülök, hogy jól elvoltatok – felelt végül apa egy kis gondolkodás után. Biztosan felmérte, mennyire viselkedem furán egy tízes skálán. – De azt nem is tudtam, hogy szeretsz táncolni – grimaszolt, mintha a tánc és én két külön univerzumból származnánk. Ez voltaképp igaz is volt.

-          Hát, annyira nem is, de Jake nagyon imád – vontam meg a vállam, és az asztalterítő sarkával kezdtem el játszadozni.

-          Az a gyerek téged is imád – sóhajtott apa.

Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor végleg belátta, hogy Jacob és én összetartozunk. Hogy mellette biztonságban vagyok, ő nem használ ki. Ő vigyáz rám, betartja a Charlie által felállított szabályokat és bízhatok benne. És hogy szeret.

Szeret. Sosem mondtuk ki még egymásnak, hogy „Szeretlek.”; azt hiszem azért, mert feleslegesnek tartottuk. Tudtuk, hogy szeretjük a másikat, és ahhoz, hogy ez igaz legyen, nem kell, hogy kimondjuk.

Apa kezéért nyúltam az asztalon, hogy megszorítsam, és azt üzenjem, hogy attól még az ő lánya vagyok. Kimondani nem mertem, ahhoz túlságosan meg voltam hatódva, és valószínűleg apa sem tudott volna mit kezdeni vele.

Így megy ez egy kissé antiszociális apa-lánya párosnál.

~*.*~

A februárból hirtelen március lett, és elkönyveltem magamban, hogy újból túléltem egy hideg telet. A végén még hozzászokom! Az idő egy fokkal jobb lett, és végre nem három, csak két takaróval aludtam.

Tanultam, néha sulin kívül összefutottam Angelával meg Jessicával, de legfőképp Jake társaságában töltöttem az időmet. Miután apa meglágyult egyre többet jött át, és én is náluk lehettem későig. Volt, hogy együtt tanultunk vagy elugrottunk moziba, aztán könyvesboltba. Néha egyszerűen csak a garázsában lógtunk. Olykor Quil és Embry is odacsapódtak hozzánk, így a végén az lett, hogy ők hárman valami számomra érthetetlen dologról beszélgettek meg vitatkoztak, én meg leckét írtam, olvastam vagy rendeltem pizzát magunknak. Jake sokszor aggodalmaskodott, hogy biztos untatjuk, de igazából jól elvoltam. Quil és Embry szerettek szórakoztatni engem, így amikor olyan nyelvre váltottak, hogy én is értettem a dolgokat, mindig feldobták a kedvem.

Épp vacsorát készítettem, apa pedig az asztalnál ült, és nyugodtan várt. Meséltem kicsit a suliról, aztán valahogy a rendőrségre terelődött a szó. Tudtam, hogy mostanában megszaporodtak a lopások és a randalírozások, sőt nem messze Forkstól több eltűnést és halálesetet is jelentettek.

-          A hét elején eltűnt egy pasas a városból – szólt hirtelen.

-          És… még mindig nem került elő? – kavargattam a tésztát.

-          De. Ma hajnalban megtalálták a holttestét – dobolt az ujjaival az asztalon, majd sóhajtott egy mélyet. Én pedig lefagytam. – Nagyon jó illata van, Bells, biztos nincs még kész?

-          Apa… a barátod volt? – suttogtam, miközben automatikusan elzártam a tűzhelyet.

Apa csak bólintott egy aprót, mire én hátulról átöleltem.

Nem tudtam, mivel vigasztalhatnám… semmi nem jutott az eszembe. Legkevésbé sem voltam felkészülve egy ilyenre. Egy konkrét halálesetre a városunkban. Apám baráti körében. Szörnyű!

Apa megköszörülte a torkát, és leültetett maga mellé, majd az asztalon felém csúsztatott valamit. Paprikaspay volt.

-          Szeretném, ha ez mindig nálad lenne, rendben? Mindig – kötötte ki határozottan. – És Jacobbal is beszélni fogok, hogy figyeljen oda rád és legyenek óvatosak a rezervátumban.

Beleegyezően bólintottam, bármennyire is idegenkedtem a paprikaspray gondolatától a táskámban, vagy bárhol. Ha ez apát megnyugtatja, hát legyen, gondoltam. Nem fogok belehalni. És, jutott eszembe, hátha így majd még jobban megbízik Jacobban.

Igazam is lett. Egy hét múlva, apa kicsit kelletlenül hívott oda magához, hogy mi a tervem szombatra.

-          Hát, úgy terveztük, hogy Jake átjöhetne, vagy valami… - vontam meg a vállam. Nem tudtam, miért kérdezheti.

-          És… khm… Jacob tudna kicsit tovább maradni?

Elkerekedett a szemem. Most az történik, hogy a saját apám ajánlja fog, hogy aludjon nálunk Jake? Az agyam ezt már nem volt képes, felfogni, így csak bambán visszakérdeztem.

-          Nagyon valószínű, hogy sokáig bent leszünk a fiúkkal, lehet, hogy csak hajnalban érnék haza, és nem akarom, hogy egyedül legyél. Jacob alhatna a kanapén.

-          Öhm… - nyögtem. Erre mit lehet reagálni? – Oké.

-          Rendben, akkor felhívom Billyt… bár szerintem neki semmi kifogása, mint mindig – dörmögte a mondat végét.

Ahogy hátat fordított nekem, szétterült a vigyor az arcomon, és máris milliónyi kép villódzott az agyamba arról, hogy együtt alhatok Jacobbal, hogy mellette kelhetek fel, és a többi…

Persze hallottam, hogy apa igen erősen utalt arra, hogy Jake a kanapén fog aludni, de mivel tudtam, hogy azon úgysem fog elférni, két lehetőség maradt. Vagy kihúzzuk a kanapét, és akkor ott aludhatok vele, vagy velem alszik, a szobámban. Ez már tök mindegy, a lényeg, hogy alhatunk együtt, ujjongtam magamban. Már csak abban kellett bíznom, hogy apa is rávezethető erre, és hogy megbízik bennünk.

Este Jake felhívott telefonon, így fölszaladtam a szobámba és magamra csuktam az ajtót, hogy normálisan tudjunk beszélgetni.

-          Ó, mondd, hogy meztelenül szoktál aludni! Kérlek!

-          Beteg! – nevettem fel, de közben a fülemig elvörösödtem.

-          Inkább fantáziadús.

-          Felőlem lehet dús a fantáziád, de beteg is.

-          Gyógyítsd meg – suttogta, mire megint nevetnem kellett zavaromban.

-          Meglátjuk… - vontam meg a vállam.

Miután leraktuk a telefont, elfeküdtem az ágyamon, és hirtelen görcsbe rándult a hasam. Azt hiszem, ekkor kezdtem el félni, izgulni, idegeskedni és végül is megőrülni.

Teljesen más poénkodva beszélni arról Jacobbal, hogy lefekszünk egymással, mint belátni, hogy ez pár napon belül konkrétan megtörténhet. Tudtam, hogy rajtam fognak múlni egy dolgok, és hogy Jake azt is megérti, ha én még nem vagyok készen rá. Az egyik részen fejest ugrott volna a dolgokba, a másik viszont visszahúzódott és begömbölyödött a csigaházába, minden bejárót elzárt, és kezdett bekattanni a sötét sarokban. És nem tudtam, melyik fog győzni.

~*.*~

-          Érezzétek jól magatokat – biccentett Charlie. – Mértékkel – tette hozzá még nyomatékosítva, és Jake kezére tévedt a pillantása, ami a derekamon pihent.

Apám nem hülye, tudta, hogy benne van a pakliban, hogy a kamasz lánya kihasználja a barátjával azt az időt, amit kettesben tölthetnek, egy üres házban. A múlt este próbálta volna a témára terelni a szót, de én berezeltem és inkább azt mondtam, nagyon fáradt vagyok, és elmentem lefürödni. Viszont még órákig fent voltam az ágyban, nem tudtam elaludni. Végig az ezt követő éjszaka járt a fejemben. A rémképeket álmaim romantikus pillanatai váltották, és végül valahogy csak bealudtam.

Miután Charlie elhajtott az őrsre, a szívem hevesebben kezdett verni, pedig még világos volt odakint – bár nem tudom, ezeket miért kapcsoltam össze, hisz az emberek fényes nappal is lefeküdhetnek egymással. Egyszerűen rám jött egy szolid kis pánikroham.

-          Baj van? – kérdezte Jake, és magával szembe fordítva átkarolta a derekam. A két szemöldöke között ránc jelent meg, de közben mosolygott.

-          Nem, nincs semmi – hadartam, és próbáltam a konyha felé venni az irányt, de ő szorosabbra fonta a karjait, és hozzám hajolt, hogy végre normálisan megcsókoljon – ugyanis apa előtt persze csak „puszikat” váltottunk.

Hamar elhúzódtam, és eltereltem a témát, megkérdeztem, éhes-e.

-          Ez egy komoly kérdés? Komolyan? Én? Bells, kezdem úgy érezni, nem ismersz engem – nevetett.

Savanyúan elmosolyodtam, és egy fokkal jobban kezdtem magam érezni a csipkés bugyimban, ami ott rejtőzött rajtam a farmer alatt. Végül is, tényleg ismertem Jacobot. Mitől kellene félnem?

Nyugodtabban bújtam oda hozzá a kanapén, miközben elindult valami film, amit hozott. Észrevettem, hogy kosztümös, és amikor felismertem, hogy Austen Büszkeség és balítélet című könyvének a feldolgozása kezdődik, értetlenkedve Jake-hez fordultam.

-          Azt hittem az ilyesmiket régi poros vackoknak tartod.

-          Hm – vonta meg a vállát. – Úgy gondoltam, örülni fogsz neki.

Hiába esett jól, hogy pont ezt a filmet választotta – pláne, hogy ezt a feldolgozást még nem is láttam -, kiéreztem a válaszából, hogy igazából azt akarta mondani „Remélem, hogy ettől ellazulsz, és engedékenyebb leszel”.

De úgy döntöttem, inkább a filmre koncentrálok, és nem agyalok annyit.

Összességében nekem tetszett a Büszkeség és balítélet, nagyon sármos volt benne Mr. Darcy, Jake viszont inkább végigszenvedte. Néha, mikor unottan sóhajtott egyet adtam neki egy csókot, mire ő úgy vette, hogy most már akkor csókolózhatunk, és viszont még mindig a filmre akartam koncentrálni, szóval… jól elvoltunk.

-          Áh, egy isten vagyok! – könnyebbült meg Jake a stáblista láttán.

-          Hogyhogy?

-          Kibírtam ezt a filmet. Bella, nekem díj kell! Korona! Vagy csak egy kis kárpótlás… - mosolygott rám sejtelmesen, és hozzám hajolt, majd csókolózni kezdtünk.

Nem tudom pontosan, mennyi idő volt, de már teljesen besötétedett, mikor egy telefonhívás zavart meg minket.

-          Igen? – vettem fel a vonalas telefont.

-          Szia Bells!

-          Ó, apu…

-          Öhm, én csak tudni akartam, hogy… rendben van minden?

-          Aha, persze. Most lett vége a filmnek – legalábbis valamikor most, tettem hozzá magamban. – Miért nem a mobilon hívtál?

-          Hát, csak… gondoltam, biztosan lent vagytok.

Aha. Erős utalás arra, hogy azt akarta tudni, nem hempergünk-e odafönn az ágyamban.

-          Igen apa, a nappaliban, a tévé előtt, mert filmeztünk.

-          Oké, akkor… majd még hívlak!

-          Rendben, apa. Szia!

Visszahuppantam Jake ölébe, és hitetlenül megráztam a fejem.

-          Charlie tudni akarja, rosszalkodunk-e?

Elvörösödtem, és csak egy bólintásra futotta. Most vettem észre, hogy odakint szakad az eső. Veszettül kopogott az ablakokon és a tetőn, de valahogy megnyugtató hatással volt rám.

Elhelyezkedtem szemben vele, még mindig az ölében ülve. A karjaimat a nyaka köré fontam, és odatámasztottam a homlokomat az övének.

-          Charlie úgy tudja, filmeket nézünk és zabálunk?

-          Aha – bólintottam csukott szemmel.

-          És… szeretnél neki hazudni? – siklott a keze a derekamról lejjebb.

Mélyen beszívtam a levegőt, amitől kitisztult az agyam. Jacob illatát éreztem, és ez ráébresztett, mióta tartom már természetesnek ezt a különleges aromát. Biztonságot jelentett. Egy biztos pontot.

Nem válaszoltam, csak megcsókoltam.

Az egyik keze a hajamba markolt, a másik közel préselt magához. Éreztem a szívdobogását, a puha kis tüskés haját az ujjaim között, a forróságot, ami a testéből áradt és azt a különleges illatot.

Elveszítettem az időérzékemet, szóval akár órák is eltelhettek, mikor Jake eltartott magától, és a derekamnál fogva velem együtt felállt, majd lerakott a földre, és kézen fogott.

Egymás mellett lépkedtünk fel a keskeny lépcsőn. A fülemben dobogott a vér, az arcom forró és vörös volt, én magam viszont ellazult voltam. Nem féltem, mi fog odafent történni, mert bármi is legyen az, kettőnk között marad, csak mi fogunk tudni róla.

Jake becsukta mögöttünk a szobám ajtaját, ahol így szinte teljes sötétség honolt, mire én fölkapcsoltam az egyik gyéren világító izzósoromat, ami titokzatos hangulatot adott a szobának.

Leültem az ágyamra, és Jacobra mosolyogtam. Ő is odatelepedett mellém, majd közel húzódtunk egymáshoz, és a nyakamat kezdte csókolgatni, miközben a keze a pólóm alá csúszott és végigsimított a hátamon. Egyszerre rázott ki a hideg és éreztem azt, hogy izzadok a forróságtól.

Elhúzódott tőlem, majd lassan lehúzta rólam a felsőmet, aztán az övét is, és a hintaszékemre dobta őket. Végigsimított az oldalamon, mire újból libabőrös lettem, és inkább a vállánál megragadva magamhoz húztam. Az ujjaim élvezettel járkáltak körbe az izmos hasán és hátán, miközben ő a melltartóm kapcsolóját birizgálta, majd végül kiakasztotta, a pántokat pedig óvatosan lecsúsztatta a vállamon, és a melltartómat is a hintaszékemre dobta.

Egyik keze a hajamban volt, ahogy végigfektetett az ágyon és fölém tornyosult, a másik viszont a melleimet cirógatta. Szerettem a nagy, meleg tenyerét magamon érezni. A hasáról az övére csúsztattam a kezem, és kikapcsoltam, majd elkezdtem a nadrágját kigombolni, végül lehúztam a zipzárt, és a fenekétől indulva megpróbáltam gyengéden lecsúsztatni róla, de még így be belenyögött a számba, és aztán segített, gyorsan lerángatta magáról a farmerját, és visszatért a szája és a nyelve az enyémhez.

Kicsit zihálni kezdtem, mikor Jake fél kézzel próbálta kigombolni a nadrágomat, és megéreztem, hogy az alsónadrágja nyomja a combomat. Leginkább csak meglepődtem, de Jake elhúzódott, fél kézzel a fejem mellett támaszkodva nézett kíváncsian a szemembe.

-          Meg… megálljunk? – Láthatólag nehezére esett feltenni ezt a kérdést, de értékeltem, hogy abbahagyná, ha én megkérném rá.

-          Nem, csak… - megráztam a fejem, és a tarkójánál fogva visszahúztam magamhoz.

Ő viszont megint elhúzódott tőlem.

-          Szeretlek, Bells – mosolygott rám.

-          Én is szeretlek – motyogtam kissé meghatottan. Azt hiszem, ha nem ebben a helyzetben lettünk volna, még tán el is sírom magam, de most nem a könnyek ideje volt.

-          Akkor is szeretni fogsz, ha veszettül béna leszek? – dörmögte az orra alatt, de én hallottam és értettem.

-          Őszintén remélem, hogy béna leszel, mert el sem tudod képzelni, mennyit agyaltam és izgultam e miatt az este miatt – vallottam be.

Kisimított egy tincset az arcomból.

-          Azért inkább hadd ne bénázzak.

Mosolyogva bólintottam, és újra csókolózni kezdtünk.

Lehúzta rólam a nadrágom, majd a zoknijainkat is gyorsan ledobtuk, és végül már mindkettőnkön csak alsónemű volt.

Jacob a számról először a nyakamra, majd fokozatosan egyre lejjebb vándorolt az apró, forró csókjaival, egészen a hasam aljáig, ahol csak egy pillanatra állt meg, hogy megszabadítson a csipkés csodámtól.

Örültem az égőimnek, hogy a felük már elromlott, és nem sokat látni a szobában, de csak egy pillanatig éreztem azt, hogy zavarban vagyok Jacob előtt. Aztán rájöttem, hogy felesleges.

Jake egy pillanatra leszállt rólam, a saját alsóját is levette, és matatott valamit, és pedig közben csukott szemmel mantráztam magamban, hogy még véletlenül se törjön rám semmilyen pánikroham, vagy hasonlók.

Mikor éreztem, hogy Jake megint fölém terpeszkedik, kinyitottam a szemem, és a mosolyával találtam szembe magam. Miközben újra csókolni kezdett, és egy kézzel még mindig támaszkodott a másik tenyerét a combom belső felén éreztem, ahogy befurakszik a lábaim közé.

Én a nyakába kapaszkodtam, és próbáltam teljesen beleveszni a csókunkba, mert nem tudtam, fájni fog-e, vagy sem, de végül is talán egy pillanatig tartott az egész rossz érzés, mikor a körmömet Jake vállába vájtam, és majdnem a nyelére haraptam, miközben ő furcsa, szinte állatias morgást hallatott, és kissé megbicsaklott a keze, amelyikkel a fejem mellett támaszkodott.

Óvatosan, nagyon lassan kezdett el mozogni, és a fél keze megint a melleimre tévedt. Végül már abbahagytuk a csókolózást, és csak néha-néha adtunk egy-egy csókot a másiknak, mert mindkettőnknek szüksége volt a levegőre.

Megengedtem a kezemnek, hogy a fenekére tévedjenek, majd vissza az izmos hátára, ami nemsoká megfeszült, Jacob szinte összes izmával együtt. A karja elgyengült, a fején a nyakam mellé fúrta, azzal támaszkodott, hogy ne nehezedjen teljes testsúlyával rám, de így is éreztem, hogy valósággal összeolvadunk.

Megizzadtunk, hevesen vert a szívünk, és nem akartunk elválni a másiktól, mert összetartoztunk. Testileg, lelkileg, bárhogy, ahogy emberileg csak lehetséges.

Pár perc pihegés után Jake legördült rólam, felült, majd kirángatta a takarót alólunk és rám terítette.

-          Ugye… ugye nem akarsz itt hagyni?

-          Dilis! Dehogy is. Csak legalább megkeresem azt a csipkés valamidet, meg a boxeremet.

-          Oké – mosolyogtam magamban, a takarót ölelve.

Nemsokára átadta a bugyimat, és miután fölvette a boxerét ő is befeküdt mellém.

Egymás felé fordultunk, ő pedig puszit nyomott a homlokomra, és szorosan magához húzott.

Számomra csak ez a szoba létezett, benne Jacobbal, aki a karjaiban tartott és a mellkasára vont. Újra ugyanolyan közel akartam lenni hozzá, mint pár perccel ezelőtt, de egyelőre megelégedtem azzal, hogy együtt alszunk el, és reggel arra ébredhetek majd, hogy itt szuszog mellettem.

Körkörösen simogatta a hátam, miközben én a szívverését hallgattam, és valahol mindeközben elnyomott az álom.