23. fejezet

Sziasztok!

Jelentem: véglegesen is visszatértem, most már tényleg. És mi nem bizonyíthatná ezt jobban, mint egy teljes, friss fejezet megjelenése?
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki még mindig olvas. Nem győzöm elmondani, milyen sokat jelent ez számomra, nagyon köszönöm nektek, hogy... hát, hogy egyszerűen vagytok nekem :)
Remélem mindenki élvezi a nyarat és kellemesen tölti az idejét - vagy ha dolgoztok, akkor legalább hátha ezzel a fejezettel kikapcsoltok kicsit.
Jó olvasást kívánok, várom a véleményeket - nagyon remélem, nem zökkentem ki ilyen hatalmas szünet után a történetből, ettől függetlenül ömleszthettek rám hideget-meleget.

Puszilok mindenkit, imádlak titeket :))
  Dóri

23. fejezet

~Ösztön~

A napok egyszerre folytak össze és voltak mégis kontúrosak.  Nem tudom pontosan, ez hogy volt lehetséges, de így éreztem. Néha hirtelen felélénkültem, máskor viszont leginkább egy zombi viselkedéséhez hasonlíthattam volna a magamét. Elgondolkodtam, vajon ilyen-e a nők hirtelen hangulatváltozása is. És senki ne kérdezze meg, hogy jutottak ilyenek eszembe. Fogalmam sincs.

Az ott alvásomat követő napon, vasárnap délután nagy kelletlenül hazamentem. Bella rábeszélt, hogy tanulnom kellene – ahogy neki is -, így végül csak hazajöttem. De megbeszéltük, hogy ha bármi baj lenne, egyszerűen átmegyek hozzájuk, és akár ott is töltöm az éjszakát. Ezzel Charlie is megbékélt, nagyjából, miután elmondtam neki, hogy otthon apa és köztem elég sok dolog nincs rendben. Vicceskedve megjegyezte, hogy azért „ideköltözni még nem kéne”, de láttam rajta, hogy aggódik kicsit miattam.

Köszönés nélkül léptem be a házunkba, és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Magamra is csuktam volna az ajtót, ha nem hallom meg apát. Összeszorított fogakkal megfordultam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül néztem el felette.

-          Hazajöttél?

Lekezelően pufogtam egyet, de nem szólta semmit. Idefelé Bella próbált megnyugtatni, de ahogy kihajtott az utcánkból újra elkezdett fölforrni az agyvizem. És pontosan nem is tudnám megmondani, miért lettem hirtelen annyira ideges. De nem akartam mást, mint bemenni a szobámba, elterülni az ágyon, és aludni. Ennyit.

-          Belláéknál töltötted az éjszakát? – hangzott az újabb értelmetlen kérdés, hisz jól tudta a választ.

Aprót bólintottam, válaszként. Bellára gondoltam, a tegnap estére, és arra, hogy milyen puha a bőre, hátha ettől lenyugszom. Vagy legalább elmulasztja a hirtelen feltörő dühömet.

Az elmém peremén ott táncolt a tudat, hogy ebben az állapotomban veszélyes vagyok – magamra és a környezetemre egyaránt. De annyira, de annyira dühös lettem apámra, és az egész istenverte rezervátumra, amiért ilyeneket titkoltak.

Becsaptam az ajtót apa orra előtt, és egyszerűen az ágyra zuhantam. Próbáltam lenyugtatni magam, kontrollálni a zakatoló és össze-vissza szívdobogásomat, lassítani a légzésemet. Már épp még jobban feldühödtem volna, amiért nem sikerül, mikor kaptam egy SMS-t:

„Máris hiányzol… Pláne a tegnap éjszaka után ;)”

Kezdtem azt hinni, Bella mentalista vagy jósnő vagy valami hasonló, mert pontosan erre volt szükségem. Hamarosan rendbejöttem és hozzáfogtam a tanuláshoz. Megírtam a leckémet és jó ideje először tényleg meg is tanultam az anyagot.

Már sötétedett, mire végeztem, és fáradt is voltam, de alvás előtt még felhívtam Bellst. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, miközben körülöttem kezdett széthullani és megkérdőjeleződni minden.

Eltelt egy hónap. Egy teljes hónap a nélkül, hogy bármi is történt volna.

Viszont mikor pont kezdtem elhinni, hogy megszűnhet ez az őrület… hát, pont akkor kezdődött meg úgy igazán.

Bellsel a hétvégén beautózunk Port Angelesbe; ő könyvesboltba kívánkozott, nekem meg feltétlenül szükségem volt pár ruhára, aztán úgy gondoltuk, beülünk valami kajáldába enni és jövünk is haza. Már a ruhaboltban voltunk, és a harmadik farmert próbáltam fel – Bella nagyon élvezte a nyűglődésemet, én kevésbé -, mikor megcsörrent a mobilom.

-          Igen? - szóltam bele unottan, mikor láttam, hogy Sam hív. Annyiszor csörgetett már meg az elmúlt időben, hogy hiába nem mentettem el a számát, felismertem.

-          Jacob, baj van. - A hangja komoly volt, szóval félretettem a dacomat és az egész nyűglődő, kelletlen viselkedést, amit Sam felé tanúsítottam és figyelni kezdtem.

-          Mi történt?

-          Embry átváltozott.

-          Tessék? - Az agyam leblokkolt, a szemem elkerekedett és nem akartam elhinni, hogy ez is megtörtént. Sam figyelmeztetett, hogy valószínűleg nem csak én vagyok kitéve az átváltozás veszélyének, hanem mások is, de azt egy szóval sem említette, hogy az egyik legjobb barátom lesz a következő.

A "falka" eddig Samből és másik két idősebb fiúból, Paulból és Jaredből állt. Őket ez előtt csak látásból ismertem, és megvolt róluk a magam elég negatív véleménye. Miután beavattak a dolgokba, az után is úgy gondoltam, csak a számomra unszimpatikus, goromba emberek változhatnak szörnyeteggé - nem pedig a legjobb barátom. Ki lesz a következő? Quil?

Ekkor még inkább ledöbbentem, hisz elfelejtkeztem egy fontos dologról.

-          Quil és Embry együtt mentek ma el valahová. Quil jól van? És Embry? Egyáltalán hogy történhetett ez? - Fel-alá járkáltam a kis próbafülkében, az öklömet hol összeszorítottam, hogy elernyedtek az ujjaim és éreztem, hogy csak egy minimális erőkifejtést venne igénybe az, hogy széttörjem a mobilomat.

Bella összezavarodott tekintettel dugta be a fejét és már szóra nyitotta volna a száját, de a mutatóujjamat az ajkaira téve elhallgattattam. Sam egyetlen pisszenését sem akartam elmulasztani.

-          Embry és Quil Seattle felé mentek, és Embry anyjának kocsija lerobbant. Quil szerint nagyon ideges lett, szóval úgy gondolom, ez válhatta ki az átváltozást, legalábbis remélem, hogy nem azok.  Embry farkassá változott, és közben megsebezte Quil karját, aztán befutott az erdőbe. Mi megkeressük Embryt, te pedig menj Quil után, a mentő úton van hozzá, a Seattle-i kórházba viszik be. Nem tudom, a telefonhívása után elájult-e, de úgy beszéltük meg, hogy medve támadta meg. Nagyon össze lesz zavarodva, szüksége lesz rád, Jacob.

Sam elmondta, hogy az eset Sequim után történt, az öböl mentén a 101-es útnak azon a szakaszán, ahol áthalad a Sequiam Bay Állami Parkon. Ez még mondhatni szerencsés is, hisz lehet, hogy nem őshonos ott bármiféle medve, de mégis hihetőbb, mintha például Sequim belvárosában történt volna ez. Onnan nehezebben magyaráznánk ki magunkat, ráadásul többen is megsebesülhettek volna - pedig Quil sérülése is bőven elég.

Bellának gyorsan elhadartam a helyzetet, mire minden farmert a próbafülkében hagyva futólépésben siettük a kocsihoz és bepattanva, ahogy becsaptuk az ajtót már adtam is a gázt.

Nem is tudtam, melyik barátomat sajnáltam jobban - egyikük sem tudta, mi történik. Embry egy állat testében ragadt egyedül, míg a segítség meg nem érkezik, Quil pedig nem hinném, hogy valaha is belegondolt volna, hogy egyszer csak a haverja a szeme láttára farkassá vedlik át, és még ha véletlenül is, de megsebesíti. A karmolásról csak annyit tudott mondani Sam, hogy nem az arcán érte és hogy túl fogja élni mindenképp, de attól függetlenül még kerülhet életveszélyes vagy sokkos állapotba is.

Bella látta, mennyire ideges vagyok, és apró kezét az enyémre tette. Voltaképpen nem segített sokat, de értékeltem a gesztusát, viszont most tényleg szörnyen aggódtam a barátaimért.

Komolyan, miért pont velünk, miért pont ebben a rezervátumban kell megtörténniük ezeknek a szörnyűségeknek?

Régen mind azt hittük, mikor még taknyos korunkban a tengerparton, tábortűz körül üldögélve először hallottuk a népünk ősi legendáit, hogy ez mind mese, amivel az idősebb nemzedék rendre ijesztgetni akarja a fiatalokat. Nem hinném, hogy bárki fejében is komolyan megfordult volna, hogy valaha is megtörténhetnek az elbeszélt dolgok a valóságban, a való életben.

A Seattle-be vezető úton végig feszült voltam - főképp mikor megláttuk az út szélén álló, lerobbant kocsit -, de akkor sem engedtem fel, mikor végre megtaláltuk a kórházat és a recepción kérdezősködni kezdtünk. Quil bátyjának adtam ki magam, ami szerintem elég hihető volt, mivel magasabb voltam nála és voltak a törzsünkre jellemző, hasonló vonásaink. Bár bíztam benne, hogy senki sem akarja ellenőrizni a hitelességét a személyazonosságomnak, és úgy tűnt, mázlim van, hisz elég nagy rohanás volt szerte a kórházban, a recepciós is alig figyelt ránk.

Az ügyeletes nővér gyorsan megnyugtatott minket, hogy Quil rendben van, a biztonság kedvéért kapott egy tetanuszt és ellátták a sérülést a jobb felkarján.

Végig fogtam Bella kezét, úgy éreztem, el sem tudnám engedni - ha ő nem tartott volna a földön felrobbantam volna.

Egy másik nővér útbaigazított minket, és hamarosan megtaláltuk Quilt, aki élettelen szemekkel nézett maga elé egy műanyag székből a folyosón. Jobb karja többszörösen bekötözve, azt dajkálta, miközben bambult. Egy pillanatig fel sem ismert minket, hiába guggoltunk elé és húztuk el a tenyerünket az arca előtt, hogy "hahó". Úgy tűnt, teljesen lesokkolódott.

-          Quil, hol van az a pimasz mosolyod, amivel elcsábítanál Jake mellől? - próbálkozott Bella vicceskedni, hátha az egy pillanatra kizökkenti a gondolatmenetéből - már ha egyáltalán gondolkodott és nem kapcsolta le az agyát teljesen.

Quil értetlenül felkapta a fejét és lagymatagul Bellára mosolygott, majd rám nézett és elkomolyodott. Láttam a szemében a félelmet, a hitetlenséget, egy kis felismerést majd a felháborodást is. Quil nem volt hülye, csak tettette magát, szóval úgy gondoltam, lehetséges, hogy összerakta ezt a hihetetlen kirakóst és rájött, mi történt valójában a legjobb barátunkkal.

-          Haver, amúgy nem kéne valami ágyon feküdnöd és pihenni? Mit keresel a folyosón?

-          Öhm... - nyelt egy nagyot és kicsit megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Tiszta őrültek háza van itt. Tele van a sürgő, meg minden, kész csoda hogy engem bekötöztek - nevetett erőltetetten, de a szemében még mindig ott ült a zavarodottság.

-          És elengedtek? Mármint hazavihetünk, vagy még itt kell maradnod valameddig? - kérdezte Bella. Még jó, hogy ott volt nekem, hisz az én fejemben ilyenek meg sem fordultak - vagy azon agyaltam, megtalálták-e már Embryt vagy pedig azon, hogy miképp mondunk el mindent Quilnek és hogyan fogja kezelni a helyzetet.

Quil már nyitotta volna a száját a válaszra, mikor egy nővér lépett hozzánk és papírt nyomott a kezünkbe.

-          Ez a jelentése. Sajnáljuk, de most nem tudunk semmilyen helyet biztosítani az ön számára, nagyon sok súlyos esetünk van. Viszont betelefonáltam a Forksi Kórházba, és a holnapi nap folyamán várják ellenőrzésre. Oda vigye el ezt a papírt is magával és a kötését lehetőleg ne érje ma víz.

Megköszöntük a segítséget és a tanácsokat, aztán kitámogattuk Quilt a kórházból a kocsihoz. Amíg el nem értük a helyet, ahol Embry anyukájának lerobbant kocsija parkolt az út mentén nem nagyon beszélgettünk. Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan kínos a csend, mert nem tudtam, hogy kezdhetnék hozzá. Azt sem tudtam, ez egyáltalán az én feladatom-e, vagy nem kéne mondanom semmit, mert majd inkább Sam szeretné "felvilágosítani" Quilt, hisz elvégre Sam az alfa. Viszont nem akartam azt sem, hogy Quil összezavarodott maradjon, és ne tudjon semmiről.

Mikor elérkeztünk a lerobbant járgányhoz leálltam az út szélére és kiszálltam a kocsimból. Bella is rögtön kipattant, Quil viszont továbbra is maga elé bámulva ült a Rabbitben.

-          Mit akarsz mondani neki? - biccentett hátra a fejével Bells.

-          Fogalmam sincs - ráztam a fejem kétségbeesetten. - Biztos összerakott valamit, de azt sem tudom, hogy kezdjek neki.

Bella odabújt hozzám és megsimogatta a hátamat, aztán pipiskedve puszit nyomott az arcomra.

-          Meg akarod nézni a kocsit?

-          Igen, arra gondoltam, ha sikerülne, gyorsan kezdene vele valamit később nem kéne érte visszajönnünk, hanem te mennél a Rabbittel, és nem ezzel, vagy fordítva.

-          Rendben – simított végig a kézfejével az arcomon.

Mióta beavattam Bellst is a farkasos dolgokba még közelebb kerültünk egymáshoz. Elég volt váltanunk egy pillantást vagy épphogy megérintenünk egymást, és már az is heves reakciót váltott ki mindkettőnkből – ez alatt azt is értem, hogy Bella megnyugtatott. Ő volt az egyetlen, aki képes volt rá.

Visszaszállt az autóba Quilhez míg én Embryék autóján ügyködtem. Szerencsére találtam az ülések alatt egy szedett-vedett szerszámos ládát és hamar megbütyköltem a járgányt. A szerelés volt a másik dolog, ami még le tudott csitítani, így most is sikerült összeszednem a gondolataimat és fejben felkészültem rá, mit fogok mondani Quilnek.

Ekkor a zsebemben csörögni kezdett a mobilom; gyorsan kikaptam és fogadtam a hívást.

-          Megtaláltátok? – Sam hívott, nem kerteltem, leszartam az olyan formaságokat, mint a köszönés, és hogy kivárjam, mit akar mondani. A legjobb haverom érdekelt csak.

-          Meg, Jacob. – A hangja olyan nyugodj volt, hogy kedvem lett volna kitépni a hangszálait. Hogy lehet nyugodt?! Benyugtatózták, be van szívva?

-          Na, és? Megsérült? Mi van vele? Az istenért, Sam, ne cseszd fel az agyam, beszélj! – mennydörögtem a telefonba.

Bella kiszállt az autóból, de nem jött közelebb hozzám, csak figyelte az arcom és valamit hátramagyarázott Quilnek.

Sam közben megköszörülte a torkát, valaki valamit beszélt még a közelében, de azt nem értettem és azt sem tudtam, ki volt az.

-          Semmi baja, Jake, csak rémült volt. Nagyjából lenyugtattuk, de teljesen kimerült, elaludt, még be sem tudtuk avatni.

-          Mi most vagyunk a „balesetnél”. Mit akarsz, mit mondjak Quilnek?

-          Ne mondj semmit. Siessetek vissza, és akkor megejtjük az egészet egybe, ha ideértek fölkeltjük Embryt. Azt azért áruld el neki, hogy jól van a srác, de ne szólj többet, összezavarnád csak. Majd én.

-          Persze – szakítottam meg a hívást gúnyosan.

Majd ő! Mintha én olyan hasznavehetetlen lennék! És hogy csak összezavarnám? Baromság!

Észre sem vettem Bellát, csak amikor kicsavarta a telefont a kezemből. Szinte összeroppantottam a készüléket, Bells az utolsó pillanatban mentette meg. Hálásan lemosolyogtam rá és magamhoz húztam egy ölelésre.

-          Embry rendben van? Mármint a körülményekhez képest…

-          Azt mondta az a… Sam, hogy semmi baja, csak kimerült. Most alszik.

-          És Quillel mit csináljunk? – lesett hátra a válla fölött a Rabbitre, amiben Quil ült mereven, lehajtott fejjel az ülésen.

-          Az a parancs – kezdtem gúnyosan, idézőjeleket épp nem rajzoltam a levegőbe -, hogy ne mondjunk neki semmit. De én nem bírom ki! A helyében beleőrülnék, mi a franc történik körülöttem!

Mindketten az autóban ülő Quil felé néztünk.

-          Jake, ha Sam ezt mondta… szerintem jobb, ha most bízol benne. – Mikor látta, hogy épp felháborodni készülők, lepisszegett és folytatta: - És te meg Quil nem vagytok ugyanolyanok. Nézz rá! Szerinted felfogna bármit is abból, amit mondunk neki? Még le van sokkolva, jobb, ha békén hagyjuk.

Ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam, mert beláttam, hogy Bellának igaza lehet.

-          Én megyek a Rabbittel, te pedig viszed Embryék kocsiját, hátha megint lerobbanna – utasított határozottan; nem lehetett semmiféle ellenvetésem.

-          Ha lerobbanok akkor meg hátrahagysz majd az út mentén, mi? – mosolyogtam rá pimaszul és a derekánál becsúsztattam pár ujjam a pólója alá. A hangulat máris oldottabb lett.

-          Persze – vágta rá. Úgy nézett rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne és soha senki fejében még csak meg sem fordulhatott volna az ellenkezője. – Most Quil a fontos. De neked meg jobb lesz, ha nem utazol vele egy kocsiban.

-          Értettem, főnökasszony – szalutáltam neki

Mindketten beszálltunk a kocsiba, Bella Quil mellé én pedig a frissen megszerelt járgányba és elindultunk vissza, amilyen gyorsan csak tudtunk.

Bekapcsoltam a rádiót, hogy elvonja a figyelmemet, de az egyik monoton ütemű zene annyira idegesített, hogy inkább kikapcsoltam és csendben vezettem. Port Angeles után, mikor már közel voltunk Forkshoz elhaladtunk egy baleset mellett. Egy kisteherautó az árokba borult, és ha ez még nem lenne elég nagy tragédia, felfigyeltem valamire. A teherautó fehér oldalát pirosság színezte, és kétségem sem volt a felől, hogy ez vér. És a felől sem, hogy azok a vérszopók művelték ezt, akiket a falka már egy ideje hasztalanul hajkurász. Megfordult a fejemben, hogy ha ez tényleg így van, talán Embry átváltozását nem csak az idézte elő, hogy ideges lett a kocsi miatt – lehet, hogy a közelében voltak azok.

Bedühödtem. Eddig cseppet sem vágytam rá, hogy farkassá váljak, most viszont alig bírtam magammal. Át akartam változni. Meg akartam ölni azokat a mocsadékokat, akik ilyet műveltek. Ezt nem csak a balesetre és a többi gyilkosságra értettem. Sam elmagyarázta, hogy a törzsünk farkas génjei akkor lépnek életbe, mikor vámpírok tanyáznak a környékünkön és fenyegetéssel vannak ránk nézve. Mikor ezt mondta, rögtön Cullenék jutottak eszembe, de aztán elmagyarázta, hogy nekik ehhez nincs közük. Még régen az egyik ősapámmal egyezséget kötött a Cullen család, miszerint békében elélnek egymás mellett, felhúztak egy határt. Ezt sosem szegte meg egyik fél sem.

Ráadásul Cullenék egy ideje már leléptek, szóval innen jött a következtetés, hogy új, veszélyes vámpírok járják a környéket, és elég könnyű volt megtalálni az összefüggést a különös halálesetekkel.

Az idegenek macska-egér játékot játszanak velünk. Kidugják az orrukat és megmutatják magukat nekünk, aztán visszaiszkolnak az egérlyukba, ahová már nem ér el a kezünk. Állandóan visszatáncolnak a fennhatóságunk peremére, arra pedig nincs lehetősége a falkának, hogy itthon is hagyjon védelmezőket és közben üldözőbe is vegye a betolakodókat. Így marad az a verzió, hogy amikor a területünkre jönnek, elkezdődik a hajsza, aztán ha felszívódnak jön a feszült várakozás a következő csapásra.

Sam elmondta, hogy először a déli határon bukkantak fel, majd körülbelül egy hónapja úgy tűnt, elmentek északra és bíztunk benne, hogy nem is akarnak visszatérni. Most viszont mégis bekövetkezett ez a dolog.

Gondolkodás közben fel sem tűnt, csak utána, hogy végig többes szám első személyben emlegettem magamban a falkát – mintha már a részük lennék, és oda illőnek érezném magam. Valószínűleg már így is volt. Elfogadtam, hogy alakváltó vagyok, sőt, izgatottan néztem a dolgok elébe.

Mire beértünk La Pushba teljesen felspannoltam magam. Sam háza előtt kipattantam a kocsiból, de aztán hirtelen eszembe jutott Bella és Quil, akiket Forks határán lehagytam, viszont most ők is bekanyarodtak az utcára.

Bella leállította a Rabbitet és mellém lépve összekulcsoltuk az ujjainkat. Quil sokkal komótosabban mozgott és vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak rá, csipkedje már egy kicsit magát. Megértőnek kellett vele lennem, pedig ki akartam ugrani a bőrömből – valamilyen szinten szó szerint.

-          Gyertek be! – Emily állt az ajtóban mosolyogva, és kedvesen invitált.

Quil magunk elé engedtük, ahogy beléptünk a falka úgynevezett főhadiszállására. Az első, akit megláttam Embry volt. Egy kopott fotelban ült és két kézzel tömte magába Emily híres óriási muffinjait.

Lehetünk bármilyen stresszhelyzetben, akár életveszélyben is, a la pushi fiúknak biztos, hogy mindig van étvágya. Ezt bizonyította az a hirtelen csillanás is Quil szemében, ami akkor tűnt fel, mikor az asztalra nézett, ami tele volt süteménnyel és üdítővel.

Embry felállt a helyéről, ahogy az utolsó hatalmas falatot is betömte a szájába és odajött, hogy megöleljen. Nem voltunk nagy ölelkezősök, maximum, ha cukkolni akartuk a másikat, de most erősen magamhoz szorítottam a legjobb barátomat hogy tudja, szavak nélkül is, aggódtam érte, csak nem vagyok hajlandó ilyen nyálas dolgokat kimondani.

Mikor a következő pillanatban elléptünk egymásról, láttam, hogy Embry szeme már nem engem figyel; a hátam mögé nézett, és mikor én is arra lestem láttam, hogy egymásra néznek Quillel.

A szobában csend volt, csak egy morajló dörrenés hallatszott odakintről, ahogy az egyre pöffeszkedő vihar elérte a rezervátumot. Mikor a két legjobb haverom egymásra mosolygott, ömleni kezdett az eső.

A srácok beavatása csöndesen telt – Sam beszélt, kint esett az eső, mi, többiek pedig majszoltuk a süteményt. Paul és Jared a nagy kanapén ültek, kettejük között Emily, aki szeretettel nézte a párját, amint magyaráz. Quil beült az Embry melletti fotelba, míg mi Bellával egy konyhából hozott széken ültünk, ő az ölemben.

Bella egyre lassabban evett, őt is nagyon lekötötte Sam mondókája, hisz még nem hallott minden részletet, volt pár dolog, amit nem mondtam el neki, persze nem direktből, csak nem tartottam fontosnak vagy elfeledkeztem róla.

Mire végeztünk, Quil és Embry arcán egyszerre látszott az összezavarodottság és a megértés, bár az elfogadás még nem igazán. Mindketten kimerültek voltak, így Sam hazavitte őket a saját autójával. Jared és Paul is elmentek, őket nem érdekelte a szakadó eső, fűtötte őket a farkas vérük, egy szál rövid ujjúban és farmerban elflangáltak volna bárhol.

Bella szeme ide-oda cikázott a lakásban, ő cseppet sem volt fáradt és úgy tűnt, tetszik neki a hely, még sosem járt itt korábban.

Emily, miután a használt tányérokat elvitte a konyhába beült az egyik fotelba és mosolyogva figyelt minket. Bella épp további részletekről faggatózott, tisztára felpörgött, nagyon benne volt a dolgokban és mindent tudni akart.

Jól esett, hogy ennyire érdeklődik, hisz tudtam, mindezt miattam csinálja. A lehető leg szervesebb módon akart részese lenni az életemnek, és ehhez most elég sok új dolgot kellett feldolgoznia. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig belepuszilt a hajamba.

Voltaképp csak ezután tudatosult bennünk, hogy Emily is egy légtérben tartózkodik velünk, mert mosolyogva mélyet sóhajtott.

Ahogy a két lány szóba elegyedett sütikről és valami dísztárgyakról én visszasodródtam azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a hazafelé tartó utamat szegélyezték. Most már én is részese akartam lenni a falkának, komolyan. Ki akartam venni a részem belőle, kerül, amibe kerül.

Nem tudom, hogy csak Embry esete miatt jött-e az elhatározásom, vagy netán fellobbant bennem az alfa-vér és az ösztön, de mindenképp megszilárdult. Át akartam változni, amilyen hamar csak lehet.

Sam hamar visszaért és kissé meglepett arcot vágott, mikor észrevette, hogy még mindig vannak vendégeik.

-          Mindjárt jövök, Bells – álltam fel alóla, mire csak hanyagul bólintott nekem és odatelepedett Emilyhez. Nagyon elmerültek a beszélgetésben.

Samnek a hátsó terasz felé intettem, utalva rá, hogy négyszemközt szeretnék vele beszélni.

Úgy láttam, nem tudja mire vélni a helyzetet, de követett.

-          A barátaid rendben lesznek, Jacob, ne aggódj miattuk – mosolygott rám apáskodóan. Ezzel el is kezdhettem a tervemet.

Kiéleztem magam, és az apáskodó hangnemétől és viselkedésétől már kezdtem hergelni az idegeimet.

-          Változtass át – közöltem egyszerűen. A kezem ütemesen ökölbe szorult és elernyedt. Ezt észrevéve Sam bólintott.

-          Megpróbálhatjuk megint, de előbb Bellát biztonságba kell helyezni. Emily hazaviszi.

Visszamentünk a nappaliba, Sam megkérte Emilyt, én pedig elbúcsúztam Bellától. Nem mondtam el neki, mi a tervem, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy vagy ellenezné vagy maradni akarna. Jobbnak láttam, hogyha majd akkor szólok neki, mikor sikerül is valami eredményt elérnünk Sammel.

Az ablakban álltunk, amíg a fényszórók el nem vesztek a kanyarban. Sam levetette velem a cipőm, pólóm és a farmerom, majd mindössze egy alsónadrágban igyekeztünk be a fák közé, ahol kevésbé vert minket a heves esőzés.

-          Ha azt mondod, próbáljuk meg, én támogatom – bólintott Sam, majd egy hatalmasat behúzott nekem.

Ezzel kezdődhetett a móka.

A váratlan életjel

Sziasztok, 'Legkitartóbb Olvasók A Blogger Világában'!
(Azt hiszem, alapítok egy ilyen díjat, mert aki még mindig hűségesen idetéved néhanapján és ebből kifolyólag látja ezt a bejegyzést, az megérdemelné... - én pedig pofonokat érdemelnék, de ez már más tészta)

Lassan egy év telik el azóta, hogy publikáltam a legutóbbi fejezetet a blogon.
Remélem tudjátok, hogy mérhetetlen bűntudatot érzek és elmondhatatlanul sajnálom ezt az egész helyzetet, mindent. Ha meg tudtok bocsájtani nekem és egyáltalán, még mindig itt vagytok, hát minden tiszteletem a Tiétek és távpuszi és -ölelés csomagot fogtok kapni.

Azért jelentkezem most, mert ellenben az eltelt hónapokkal, az utóbbi hétben azt hiszem, újra föltámadt bennem az író. Többet dolgozom (ergo nem csak bámulom) a saját könyv-kezdeményeimen, ha lehet azt a pár csonka oldalt egyáltalán kezdeménynek nevezni. Ezek után, és pár igazán megható olvasói e-mail után úgy döntöttem, megint megpróbálkozom a folytatással.

Mivel már többször is nekivágtam a 23. fejezetnek, van egy meglévő kezdete, amit úgy gondoltam, most bemásolok ide nektek.

Ha még tényleg van itt valaki, hát üdvözlöm újra, feléledtem, mérhetetlenül hálás vagyok bárki jelenlétéért is és próbálkozni fogok a folytatással, mert sem a történet, sem pedig Ti nem ezt érdemlitek.



"Jacob Black

A napok egyszerre folytak össze és voltak mégis kontúrosak.  Nem tudom pontosan, ez hogy volt lehetséges, de így éreztem. Néha hirtelen felélénkültem, máskor viszont leginkább egy zombi viselkedéséhez hasonlíthattam volna a magamét. Elgondolkodtam, vajon ilyen-e a nők hirtelen hangulatváltozása is. És senki ne kérdezze meg, hogy jutottak ilyenek eszembe. Fogalmam sincs.
Az ott alvásomat követő napon, vasárnap délután nagy kelletlenül hazamentem. Bella rábeszélt, hogy tanulnom kellene – ahogy neki is -, így végül csak hazajöttem. De megbeszéltük, hogy ha bármi baj lenne, egyszerűen átmegyek hozzájuk, és akár ott is töltöm az éjszakát. Ezzel Charlie is megbékélt, nagyjából, miután elmondtam neki, hogy otthon apa és köztem elég sok dolog nincs rendben. Vicceskedve megjegyezte, hogy azért „ideköltözni még nem kéne”, de láttam rajta, hogy aggódik kicsit miattam.
Köszönés nélkül léptem be a házunkba, és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Magamra is csuktam volna az ajtót, ha nem hallom meg apát. Összeszorított fogakkal megfordultam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül néztem el felette.
 - Hazajöttél?
Lekezelően pufogtam egyet, de nem szólta semmit. Idefelé Bella próbált megnyugtatni, de ahogy kihajtott az utcánkból újra elkezdett fölforrni az agyvizem. És pontosan nem is tudnám megmondani, miért lettem hirtelen annyira ideges. De nem akartam mást, mint bemenni a szobámba, elterülni az ágyon, és aludni. Ennyit.
 - Belláéknál töltötted az éjszakát? – hangzott az újabb értelmetlen kérdés, hisz jól tudta a választ.
Aprót bólintottam, válaszként. Bellára gondoltam, a tegnap estére, és arra, hogy milyen puha a bőre, hátha ettől lenyugszom. Vagy legalább elmulasztja a hirtelen feltörő dühömet.
Az elmém peremén ott táncolt a tudat, hogy ebben az állapotomban veszélyes vagyok – magamra és a környezetemre egyaránt. De annyira, de annyira dühös lettem apámra, és az egész istenverte rezervátumra, amiért ilyeneket titkoltak.
Becsaptam az ajtót apa orra előtt, és egyszerűen az ágyra zuhantam. Próbáltam lenyugtatni magam, kontrollálni a zakatoló és össze-vissza szívdobogásomat, lassítani a légzésemet. Már épp még jobban feldühödtem volna, amiért nem sikerül, mikor kaptam egy SMS-t.
„Máris hiányzol… Pláne a tegnap éjszaka után ;)”
Kezdtem azt hinni, Bella mentalista, vagy jósnő, vagy valami hasonló, mert pontosan erre volt szükségem. Hamarosan rendbejöttem és hozzáfogtam a tanuláshoz. Megírtam a leckémet és jó ideje először tényleg meg is tanultam az anyagot.
Már sötétedett, mire végeztem, és fáradt is voltam, de alvás előtt még felhívtam Bellst. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, miközben körülöttem kezdett széthullani és megkérdőjeleződni minden.


Eltelt egy hónap. Egy teljes hónap a nélkül, hogy bármi is történt volna.
Viszont mikor pont kezdtem elhinni, hogy megszűnhet ez az őrület… hát, pont akkor kezdődött meg úgy igazán.
Bellsel a hétvégén beautózunk Port Angelesbe; ő könyvesboltba kívánkozott, nekem meg feltétlenül szükségem volt pár ruhára, aztán úgy gondoltuk, beülünk valami kajáldába enni és jövünk is haza. Már a ruhaboltban voltunk, és a harmadik farmert próbáltam fel – Bella nagyon élvezte a nyűglődésemet, én kevésbé -, mikor megcsörrent a mobilom."

Ennyi van meg eddig. A folytatásig küldöm a pusziözönt, szeretlek benneteket - akkor is, ha nincs a túloldalon senki.
Dóri (akinek végtelenül bűntudata van és megbocsájtásért esedezik)

22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet - egy hónapon belül! Igaz, a közbeékelődő nyaralás miatt csak az utóbbi egy hétben volt időm írni, de tegnap annyira belelendültem, hogy ma már be is fejeztem, és íme, itt van :)
Előre figyelmeztetlek benneteket, hogy borúsabb hangulatú fejezetre számítsatok - de azért nem kell megijedni.
Írás közben ma végig a Csontváros (A Végzet Ereklyéi 1., aki nem ismeri, szégyellje össze magát!) egyik soundtrackját hallgattam. Az All i Need-et a Radioheadtől. Ha meghallgatjátok, abból is fény derülhet a fejezet hangulatára. Számomra tökéletes volt az írás mellé, nagyon jól aláfestette a fejezet egyes részeit, és a refrén egyik mondata, aminek egy része a cím is, a "You are all I need" igaz a fejezetre nézve, az egyik kedves szereplőnk szemszögéből. Gondolom, majd rájöttök, kinek van nagyon nagy szüksége a másikra :)
Kellemes olvasást, és élvezzétek a nyarat, vagy ami még hátravan.
Puszi,
D.

22. fejezet

~Veszélyes stádium~

Azt hiszem, amilyen jól telt a hétvégénk, úgy romlott meg egy csapásra minden. Eleinte nem volt feltűnő, de én éreztem, hogy megváltozott a hangulat kettőnk között, és ez zavart. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Nem tudtam nem agyalni rajta a nap minden egyes percében. De legfőképp nem tudtam, miért következett be ez a változás.

Azt gyorsan kivertem a fejemből, hogy mindennek az oka a szex – hogy rossz vagyok benne vagy ő rossz benne vagy nem passzolunk össze az ágyban, hogy az effajta testiség közöttünk nem működik. Mert a kissé pesszimista felfogásommal is tudtam, hogy ez butaság. Jacobbal szeretkezni, ha a legelején furcsa és kissé kényelmetlen is, de aztán csodálatos volt. Nem tudtam volna elhinni, ha nekem ennyire jó volt, neki miért ne lett volna. Szóval ezt a lehetőséget kihúztam a listáról.

A hétvégénk utáni első héten alig lehetett észrevenni, hogy valami nem a régi, de nekem akkor is feltűnt. Minden porcikám Jake-re volt hangolódva, ami azt jelentette, hogy a legkisebb rezdülését is figyelemmel kísértem. Nem arról volt szó, hogy elhidegült tőlem, mert továbbra is elég sok időt töltöttünk együtt – bár sosem eleget, ahogy én gondoltam. Sokszor furikázott suliba, hiába volt már rendben a kocsim, és Charlie engedélyével néha még hétköznap is aránylag későig lógott nálunk.

Viszont mindig úgy éreztem, mintha nem akarna hazamenni. És ez nem az a hízelgő fajta volt, ami azt sugallta volna, hogy nem tud betelni velem, hanem hogy otthon van valami baj. Akárhányszor Billy felől kérdeztem, másra terelte a szót.  A második héten, végső elkeseredésemben már az is megfordult a fejemben, hogy Sam és a bugyuta szektája piszkálja Jacobot, de amikor rákérdeztem, feltűnően békés maradt – nem úgy, mint máskor, mikor csak Sam említésére bepöccent. A kérdésemet viszont nem hiszem, hogy őszintén válaszolta volna meg, inkább csak úgy hatott, mint aki le akar rázni.

De ami a legjobban zavart, az az volt, mikor azt éreztem, mintha folyton máshol járna az agya. Ha kicsit önző is voltam, szerettem, ha minden figyelmét rám áldozta, amikor kettesben voltunk, úgy, ahogy én is tettem. Többször is megesett, hogy csak a második vagy harmadik felszólításomra ocsúdott fel.

A pajkos mosolyai viszont sokszor kárpótoltak, és mindig elhallgattatták az aggódó felemet. Legalábbis pár hétig.

Apa nagyon sokat dolgozott, és habár konkrétan másik bűncselekmény nem történt, érezhető volt, hogy valami veszélyes lengi körül a környéket. Amikor a lányokkal programot csináltunk, még Jessica is inkább arra szavazott, hogy induljunk hamarabb és sötétedés előtt legyünk itthon – ez pedig igazán drasztikus döntésnek tűnt Jess részéről, aki a legpörgősebb volt hármunk közül. Úgy tűnt, mindenki fél egy kicsit.

A hétvégénket követő negyedik hétvégén be is bizonyosodott, hogy nem vagyunk tökéletes biztonságban.

Apa szombaton elméletileg nem túlórázott volna, mégis hazatelefonált délután, hogy bent kell maradnia. A telefonban alig tudtam belőle kihúzni valamit, pedig furdalt a kíváncsiság. Azon a hétvégén Jake azt mondta, dolga van, így megbeszéltük, hogy legkorábban hétfő délután találkozunk, amikor korrepetálom kicsit, mert eléggé lemaradt néhány tantárgyból. Bár én nem csak korrepetálást terveztem…

Apa a telefon másik felén sóhajtott egyet, és elhadarta röviden a helyzetet.

-          Eddig azt gondoltuk, állatok is elkövethették a gyilkosságokat itt és a környéken. Többen is panaszkodtak nagy, medveszerű dolgokra, de most már biztos, hogy ember volt. Szerintem egy csapat suhanc. A Cullen házban garázdálkodtak, szétverték a teraszt és az alsó szintet.

-          Te jó ég… - ráztam a fejem. Bevillantak az emlékképeim a gyönyörű kúriáról, aztán megpróbáltam elképzelni, amint tönkretéve, üresen, mocskosan árválkodik a semmi közepén. Tényleg! A semmi közepén van, hogy vették észre, hogy tönkretették?

A további kérdéseimet sajnos nem volt időm feltenni, mert apának vissza kellett mennie dolgozni. Megígérte, hogy amilyen hamar csak tud, jön haza, és ne csináljak külön vacsorát, mert hoz ennivalót valamelyik gyorsétteremből.

Ez után viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit is kezdhetnék magammal.

Húsz perc téblábolás után a házban, végiggondoltam az egyezségünket Jacobbal, miszerint hétfőig nem találkozunk. Végül is, a telefon nem találkozás…

Pár perc múlva csalódottan konstatáltam, hogy nincs telefonközelben, mert háromszor vártam ki az utolsó csörgést is, és nem vette fel. Nem akartam egy pióca barátnő lenni, de szörnyen unatkoztam, szóval gondoltam felhívom az otthoni számukat is, hátha elkeveredett a telefonja vagy lenémítva maradt vagy a kocsiban hagyta.

Billy vette föl a kagylót a harmadik csörgésre, hiába reménykedtem, hogy rögtön Jake hangját hallhatom meg.

-          Szia Billy, Bella vagyok. Nem zavarlak? Jake otthon van?

-          Á, Bella! Jake elugrott a boltba, mindjárt jön.

-          Ó, akkor jó, mert már csörgettem a mobilján, és nem vette fel, biztos otthon hagyta.

-          Nekem azt mondta, még tegnap este Samnél hagyta a telefonját, de ne aggódj, nem direkt nem veszi fel – vicceskedett.

-          Ö… Samnél?

-          Igen, Sam Uley. Nem hinném, hogy ismered, pár évvel idősebb, mint ti. Jake tegnap este nála volt.

-          Nekem azt mondta, Embryékkel lesz – suttogtam inkább csak magamnak. Billy vagy nem hallotta már vagy csak figyelmen kívül hagyta.

-          Jake megérkezett, máris odaadom.

-          Köszi, Billy.

Pár másodpercig kallódott a telefon, mire Jake beleszólt. Mintha egy csepp feszültséget éreztem volna a hangjában, de azt hiszem, az semmi volt ahhoz képest, amilyen elfojtott feszültség bennem volt. Miért volt Samnél? Miért hazudott róla, hogy Samnél volt? Mit titkol még előlem?

-          Mizujs, Bells? Hogyhogy hívsz?

Csak most jutott hírtelen eszembe nagy idegességemben, hogy pontosan miért is kezdtem el Jacobot hívogatni. A rongálás. De ez - és voltaképpen minden más - hirtelen eltörpült a mellett a probléma mellett, ami most már tényleg felütötte a fejét. Hogy a kapcsolatunkban gondok vannak. Hogy Jacob titkol valamit előlem. Felőlem lebombázhatták egész Európát, újra felüthette a fejét a pestis és eljöhetett a zombi apokalipszis is. Csak egyetlen dolog érdekelt: mit titkol Jake előlem, és miért teszi?

-          Találkoznunk kell – böktem ki hirtelen. Úgy gondoltam, ez nem telefontéma.

-          Mi? Bells, én most nem tudok átmenni… - próbált meg lerázni, de kissé megkönnyebbülve éreztem a hangjában, hogy hiába ellenkezik, szívesen látna.

-          Átmegyek én. Mindjárt ott leszek. Ezt muszáj megbeszélnünk, Jake!

-          Bella, ez nem jó ötlet…

-          Kérlek, Jake. – Hallgatását beleegyezésnek vettem, és lerakva a telefont gyorsan magamhoz vettem a táskám és a dzsekim, majd indultam is a rezervátumba.

Ha rajtam múlik, gondoltam, nem hagyom, hogy szétessen a kapcsolatunk. Ha még a problémák kialakulásának kezdetén megoldjuk a dolgokat, minden mehet tovább rendesen, ahogy mennie is kell. Ki fogom deríteni, miért titkolózik előttem Jacob, határoztam el. Bíztam benne, hogy olyan érveket fog felsorakoztatni előttem, amik helyénvalók, és így túlléphetünk a dolgon. De tudtam, hogy nem bízhatok magamban. Túlságosan szerettem Jake-et, és képes lettem volna bármit megbocsátani neki, csak hogy továbbra is boldogok lehessünk együtt.

De most használnom kellett az eszem, és nem a szívemmel gondolkodni, nehogy valami hibát kövessek el. Nem szabad, hogy egy kapcsolatban túl sok és túl nagy titkok legyenek. Persze én is vallottam a magánszféra fontosságát, de nem én akartam az utolsó lenni a városban, aki megtudja, mik történnek a barátjával.

Mire odaértem többször is felhúztam majd lenyugtattam magam, és végül sikerült elég semleges, mégis határozott arckifejezést felvennem, ahogy kopogásra emeltem a kezem. Viszont még mielőtt az ajtót érhette volna az öklöm, Jake kinyitotta azt, és kézen ragadva máris a tengerpart felé kezdett velem menetelni, szinte futólépésben.

-          Jacob! Állj meg – nyavalyogtam, de ő mintha meg sem hallott volna engem. Csak sűrűn hátra tekintgetett, figyelte a terepet, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat vagy figyel bennünket. – Jake! – rántottam ki végül magam a kezéből, és csuklómat a másik kezemben dajkálva néztem rá bosszúsan. A szorítása nyoma fehérebb foltként világított a körülötte lévő bevörösödött bőrömön.

-          Sajnálom – mondta őszintén, és hirtelen szoros ölelésbe vont. Nem volt elég akaratom ellenállni, inkább átadtam magam az érzésnek, ami elfogott, valahányszor Jake a karjában tartott, csókolt vagy egyszerűen csak hozzám ért.

Egy darabig csendben álltunk az egyre felerősödő szélben, és egyszerűen élveztük egymás közelségét, mintha legalább egy hétig nem láttuk volna egymást, pedig csütörtök este váltunk el és azóta tegnap is beszéltünk.

-          Miért mondtad azt, hogy Embryékkel leszel? – törtem meg a meghittséget. Jake szorítása lazult, és most már csak a derekamat fogta át, egymás szemébe tudtunk nézni.

-          Én ott is voltam – kezdte volna védeni magát, de most már felismertem a jeleit annak, hogy füllent. Ilyenkor inkább csak a bal szeme szűkült össze, és kicsit túljátszotta a sértődöttséget.

-          Billy mondta, hogy tegnap este Samnél voltál. A mobilodat is ott hagytad, először azon kerestelek – állítottam szembe a tényekkel. Így már muszáj volt bevallani az igazságot, mégis vonakodni látszott. – Miért hazudtál nekem? Mi az, amit titkolnod kell előlem?

-          Én nem hazudtam… - Rézbőre alatt elpirult, a szemét bűntudatosan lesütötte, és erre én majdnem megsajnáltam. De aztán eszembe jutott a kocsiban folytatott elmefuttatásom, és nem hagytam magam.

-          Hát akkor miért nem mondtad meg, hogy Samnél leszel?

-          Az csak… az csak egy kis füllentés volt, jó? – szakadt el tőlem. Megborzongtam, hiányzott a teste melege a közvetlen közelemből. Előttem téblábolt, egyik kezével a tarkóján birizgálta a haját. – Nem akartam, hogy aggódj, vagy valami.

-          Mert nem aggódhatok érted? Ha? Jake, mi… mi lefeküdtünk egymással. Ha ez nem, akkor mi jogosíthat fel arra, hogy aggódjak érted? Nem mintha az előtt nem tettem volna, de…  - sóhajtottam, és éreztem, hogy a szívem tájékán megfacsarodok. – Miért kell, hogy titkolózz előttem? Azt hiszed, nem tudom megemészteni? Jóban lettél Samékkel? Rendben. Mutass be nekik. Nem fogok hisztit csapni, ha valamiről vagy valakiről megváltozik a véleményed. Ha azt mondod, megkedvelted Samet, és nem is olyan, mint amilyennek gondoltad én hiszek neked. Csak… csak mond el, mi van, jó? Tudni szeretném.

Kifújtam magam, szipogtam egy kicsit és a mellkasom előtt összefont kezekkel vártam, mit mond Jacob. A szívem vadul kalapált az indulatos monológom következtében; le kellett nyugodnom.

-          Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? – fogta suttogóra, így alig hallottam meg, mit mond, mert az egyre erősödő szél elvitte a hangját.

-          Mit számít, hol beszéljük meg? – vontam össze a szemöldököm, és haragosan meredtem rá. Miért húzza még az időt? Ha már vettem a bátorságot ehhez az egészhez ő is legyen képes a szemembe mondani, hogy mi van.

-          Itt… - lépett közelebb hozzám, csak pár centire voltunk egymástól. – Nem vagyunk biztonságban. Itt nem beszélhetek róla – hajolt a fülemhez. Meg kellett erőltetnem magam, hogy a mondanivalójára koncentráljak, ne pedig a közelségére.

-          Akkor menjünk el hozzánk? – ajánlottam fel.

-          Ne – rázta a fejét hevesen. – Inkább… menjünk el kocsikázni. Van elég benzined?

Bambán bólintottam, és egy szó nélkül visszafelé vettük az irányt a Chevymhez. Nem igazán értettem, miért ne lenne jó, ha elmennénk hozzánk, de nem akartam kötözködni.

Beültem a volán mögé, Jake pedig mellém. Csak akkor mutatott életjeleket, mikor intett, melyik utcán forduljak el. Végül úgy tűnt, délnek tartunk, csak mentünk az úton és hallgattunk. Nem kapcsoltam rádiót, Jacob minden pisszenését hallani akartam, ő viszont makacsul az ablaknak döntött fejjel bámult kifelé, fel a fejünk felett gyülekező, egyre sötétlő felhőkre. Ebből még vihar lesz, gondoltam.

-          Amit mondani fogok az… egyrészt nevetséges lesz – fordult felém, és az ajtónak vetve a hátát felrakta a lábát az ülésre, miután lerúgta a cipőjét. – Nekem röhöghetnékem támadt, amikor „beavattak”. – Szavaiból csöpögött a gúny, és én még nem tudtam mire vélni mindezt. Csak figyeltem.

Lábai bőven az ölembe is nyúlhattak volna, de ő inkább felhúzott térdekkel ült, így a zoknis lábujjai és a combom között maradt egy kis rés. Elgondolkodtam, vajon ezt azért csinálja-e, mert tart tőle, milyen most a viszonyunk az én oldalamról, vagy valami más oka van.

-          De tudom, hogy te el fogod hinni. – Felé kaptam a fejem, mert nem értettem, miért ennyire biztos ebben. – A történet egyik oldalát már te is ismered. Ismerned kell.

Fogalmam sem volt, miről beszél ennyire ködösítve, de nem szóltam közbe és nem sürgettem.

-          Emlékszel, amikor visszaköltöztél, és a tengerparton voltunk? – Halványan felidéztem azt a napot – akkor kezdtem megbizonyosodni róla, mi is a Cullen család. Ennek már több mint egy éve. – Meséltem neked… történeteket.

Bólintottam, de inkább nem gondoltam semmit, csak vártam a folytatást.

-          Igazak – nyögte ki, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.

Jake tudja! Tudja, hogy Edward és a családja vámpírok, és hogy én mégis jártam vele ennek tudatában. De, gondoltam, ez miért lenne oka annak, ami mostanában történik velünk? Cullenék elmentek, ügy lezárva.

-          És? – szólaltam meg bizonytalanul. – Cullenék tovább álltak, mi a probléma?

Egyre több figyelmet fordítottam a gondolkodásra, mint a vezetésre, így már csak az út szélén vánszorogtunk, majd amikor megláttam egy pihenőt gyorsan le is parkoltam, és én is úgy helyezkedtem el, mint Jake. A lábujjaimmal megböktem az övéit.

-          Nem érted, Bells – rázta a fejét, és hirtelen az ülésre térdelt, és megfogta a lábamat, közel hajolt hozzám. – Igazak – suttogta újra, eszelős tekintettel.

Újból végiggondoltam. Történetek: a hidegekről és a… mikről? Mi volt még a történetben? Miről mesélt nekem Jacob? Sebesen járt az agyam, és nem szakítottam el a tekintetemet Jacobétól.

Ő is észrevette az elkerekedett szememből, mikor rájöttem, miről beszél.

Farkasok.

-          Jake – ragadtam meg a kezét riadtan, ő pedig, mint aki már hetek óta erre vágyik – ami valószínűleg így is volt -, hozzám bújt. A fejét a nyakamba fúrta, izmai ellazultak, és éreztem az apró rándulásaiból, hogy alig tudja visszatartani a sírást.

Sosem láttam még Jacobot sírni.

Marokra fogta a hajam, forró lehelete a nyakamat cirógatta, és éreztem valami nedveset. Majdnem én is sírni kezdtem, de megacéloztam magamat. Jake-nek most szüksége van rám, hogy mellette álljak, és megvigasztaljam. Nem lehetek gyenge, határoztam el.

A hátár és a haját simítva próbáltam vigasztalni, amíg minden benne felgyülemlett félelem és feszültség rám zúdult. Hirtelen kisfiúnak tűnt a karjaimban, aki védelemre és gondoskodásra szorul, segítségre. Majd’ megszakadt a szívem, miközben próbáltam mindezt nyújtani neki.

Amikor kissé lecsillapodott, dühösen megtörölte az arcát, de még így is látszott a vörös, bedagadt szemein, hogy sírt. Kissé hisztérikusan elnevette magát, és hátrahúzódott.

-          Sajnálom.

-          Mégis mit? – ráztam a fejem, és a kezéért nyúltam, ő viszont még jobban elhúzódott.

-          Nem hinném, hogy egy pityergő kisfiút vállaltál magadra, amikor járni kezdtünk.

Most már határozottabban léptem fel, és ragadtam kézen. Odahúztam magamhoz, és mélyen a szemébe néztem, ő viszont gyorsan lesütötte a tekintetét.

-          Figyelj rám! Jake, nézz a szemembe! – utasítottam.

Felnézett, elgyötörten, fáradtan. Fájt, hogy így látom.

-          Én mindent elvállaltam, ami veled jár. Mindent. Felfogtad? – ráztam meg.

Aprót bólintott.

Távolabb ültem, majd megpaskoltam a combomat, hogy döntse rám a fejét.

-          Gyere már ide – kérleltem, ő pedig elfeküdt az ülésen, fejét az ölembe hajtva.

Piszkáltam a haját és simogattam az egyik kezemmel, míg ő görcsösen a másikat szorongatta.

-          Szóval… Ezek szerint te is…? – kezdtem volna.

-          Nem! – vágott a szavamba, és a hátára feküdt, hogy lássuk egymás arcát. – Én még nem változtam át. Vagy mi a franc.

-          Átváltozás? Értem – bólogattam. – Akarsz róla beszélni?

-          Hát… - sóhajtott, mielőtt nekikezdett volna. – Az egyik hétvégén, vagyis azon a hétvégén – mosolyodott el egy pillanatra – otthon ott találtam Samet, amint apával veszekedtek. De apa semmit sem akart nekem elmondani, így később kiszöktem és elmentem Samékhez. Megkértem, vagyis… pff, leordítottam, hogy mondja meg, mi a fene folyik itt. Ő meg elmondta, hogy ezek a legendák igazak. Először azt hittem viccel – rázta a fejét. – De aztán bebizonyította, hogy nem. Átváltozott előttem.

Meghökkenve figyeltem, és próbáltam fejben elképzelni, vajon hogy is történhetett mindez, és hogyan nézhet ki Sam… átváltozva.

-          Azt mondta, hogy „nagyon veszélyes stádiumban vagyok” – folytatta gúnyolódva. – Hogy bármilyen kis bigyó beindíthatja nálam a folyamatot, és nagyon óvatosnak kell lennem az indulataimmal. Nem szabad túlságosan felhúznom magam semmin, mert ha a suliban, vagy nálatok, vagy valami emberekkel teli helyen változom át, az katasztrófa lesz. Azt mondta, önkéntelenül is megölhetek valakit.

Felsóhajtott, és mindkét markába véve a kezem játszadozni kezdett vele, míg folytatta.

-          Ő úgy gondolta, már kész vagyok az átváltozásra, csak jól fel kellene idegesíteni. Szerinte jobb lenne, ha akkor változnék át először, mikor ő is ott van, és tudna nekem segíteni. Iszonyatosan fog fájni. De hiába húzott fel azóta többször is – és te is tudod, eleve hogy gyűlölöm azt a köcsög képét -, mégsem változtam át eddig soha.

-          De miért annyira biztosan abban, hogy te is átváltozol? Nem lehetsz te a kivétel? – vetettem fel.

-          Biztos, hogy nem. Alfa vérem van, vagy mi. És korban is én következem. Már csak azt várják, mikor következik be. Mintha csak falaki flancos szülinapja lenne, úgy készülnek rá. Nekem kellene átvenni a falka vezetését, be kellene lépnem a tanácsba meg minden szar. Nekem ehhez semmi kedvem, Bells.

-          Falka? Ki van még a falkában?

-          Jared és Paul. Sam szektájának a tagjai. Végül is, a szekta meg a falka majd’ ugyanaz.

Hallgattunk egy kicsit – és az eddigieket emésztettem, Jacob pedig továbbra is a kezemet babrálta.

-          Akkor tudsz arról is, hogy Cullenék vámpírok, ugye?

-          Igen.

-          De ők már nem zavarnak benneteket, vagyis Saméket, ugye? Már elmentek, nem jelentenek bajt.

-          Hát, ők elmentek, de vannak mások.

-          Más vámpírok? Forksban? – döbbentem le.

-          Szerinted ki gyilkolászik a környéken az utóbbi időben? – tette fel a költői kérdést, miközben én fejben összeillesztettem a dolgokat. – Sam szerint egy háromfős banda. Egyelőre csak vissza-visszajárnak, és nagyon jól eltüntetik a nyomaikat, nem tudják őket levadászni.

Mélyet sóhajtottam, és az agyam úgy döntött, mára túl van terhelve, nem képes több információt befogadni. Ekkor, a nagy csendben megcsörrent a mobilom.

-          Szia apa – vettem fel.

-          Merre vagy, Bella? Ugye nem egyedül? Megmondtam, hogy nem…

-          Jake-kel vagyok – vágtam közbe, hogy elé menjek a nagy monológjának az egyedül császkálás veszélyeiről a mostani időkben.

-          Ó. És hol vagytok? Nem az volt, hogy a hétvégén nem találkoztok?

-          Hát ö… - agyaltam valami jó kis füllentésen, elvégre nem mondhatom azt neki, hogy a semmi közepén vagyunk, és misztikus lényekről diskurálunk. – Átmentünk az egyik szomszéd városba, valami alkatrészért. Te már otthon vagy? – tereltem el a szót magunkról.

-          Igen, sikerült elszabadulnom. A kaját akkor elteszem neked későbbre, jó?

-          Köszi apa.

-          Tízre legyetek nálunk, rendben?

-          Persze, szia – nyomtam volna ki a telefont, ha Jake nem kezd el csápolni. – Várj! Várj egy kicsit! Mi van? – takartam le a készüléket, hogy megtudjam, mit akar Jacob.

-          Aludhatok ma nálatok? Semmi kedvem haza menni.

-          Apa – szóltam újra a mobilomba. – Jake nálunk alhat ma?

-          Kizárólag a kanapén?

-          Kizárólag a kanapén. Az alsó szinten. Több méterre tőlem – nyugtattam.

-          Hát, végül is rendben. Maradhat nálunk éjszakára.

-          Köszi, apa. Szia!

Jacobra vigyorogtam, aki halvány mosolyt villantott rám, de azért már úgy tűnt, jobban van, aminek nagyon-nagyon örültem. Pozíciót váltottunk – Jake végignyúlt az ülésen, én pedig félig rajta, félig mellette feküdtem, szorosan hozzábújva.

Meséltem neki a rongálásról, és még egy kicsit beszélgettünk ezekről a misztikus dolgokról, de aztán másra terelődött a szó. Vagyis inkább mást kezdtünk el csinálni.

Fogalmam sem volt, meddig csókolóztunk és gabalyodtunk ott azon a kényelmetlen ülésen, de mikor megint felnéztem már sötét volt. Az ajkaim megduzzadtak a heves csókcsaták következtében, a melltartóm pedig feljebb tolódott, lassan már a nyakamban volt, úgy, mint a pólóm is. Jake velem szemben talpig ruhában volt, az én kezem, úgy tűnik, csak a hajáig jutott el, lejjebb már nem.

-          El kell indulnunk, hogy visszaérjünk – suttogtam.

Jake bólintott, majd a volán mögé ült, és rögtön visszafelé vette az irányt. Így nekem volt időm rendbe szedni a kinézetem. Visszarángattam a melltartóm és a felsőmet, majd nagy nehezen kifésültem a hajamat az ujjaimmal.

Hazafelé már bekapcsoltuk a rádiót, így a zene betöltötte a kocsit, amíg mi csendben néztük a sötétséget a szélvédőn túl.

Otthon Charlie-t, milyen meglepő, a tévé előtt találtuk. Mivel az ennivaló, amit nekem hozott, nem igazán volt elég kettőnknek Jacobbal, csináltam még szendvicseket, aztán fölmentünk a szobámba. Direkt nyitva hagytam az ajtót, hogy ha Charlie föllesne a lépcsőn, láthassa.

Amúgy sem csináltunk semmit, inkább előrehoztam azt a kis korrepetálást, és próbáltam magyarázni Jake-nek a dolgokat, amivel elmaradt. Ezzel elég későig elütöttük az időt, bár közben mind a ketten elmentük fürödni– sajnos nem egyszerre, mert nem akartuk feszegetni Charlie határait, és kockáztatni, hogy Jake maradhasson.

Mikor éjfél körül lementünk innivalóért, apát békésen horkolva, mély álomban találtuk a kedvenc fotelében. Egyszerre csillant fel a szemünk és gyorsan kikapcsoltuk a tévét, leoltottuk a villanyt és fölosontunk a szobámba majd magunkra csuktuk az ajtót.

Mégis túljártunk Charlie eszén.

Az ágyban ott folytattuk, ahol a kocsiban abbahagytuk, és egyikünk sem gondolt arra, hogy Jacobnak, és vele együtt részben nekem is mivel kell majd megbirkóznunk, ha egyszer bekövetkezik az, ami a „nagyon veszélyes stádium” után van.