4. fejezet

 (:   Sziasztok!   :)

Mivel holnap lesz a blog egy hónapos évfordulója (és megjegyzem, kicsi betűkkel, hogy az én szülinapom is) még egyszer így előre szerettem volna megköszönni nektek azt a sok megjegyzést, meg kattintást, meg mindent!

Megsúgom, hogy hamarosan jobban be fog indulni a történet (mármint hogy több dolog fog történni :D ), szóval remélem, hogy továbbra is itt lesztek nekem!

Remélem mindenki túlélte az iskola/ősz első hetét, és még egyben is vagytok! 

Talán ezután a hét után jól fog esni ez a fejezet :)

Puszi mindenkinek, jó olvasást, szép hétvégét!

Dóri

4. fejezet

~Napfény~

 

      A szobámban kuksoltam a nyári szünet első hetében. Charlie szerencsére sokat dolgozott, így egyedül voltam. Napközben a lejátszómon hallgattam a trágárabbnál trágárabb, és rockosabbnál rockosabb zenéket. Sokszor az egész szám egy összefolyt massza volt, amit üvöltésből, visításból és basszusból gyúrtak. Meg néha dob is volt. Nem emlékszem. Nem érdekel. A zene mellett pedig minden nap kiagyaltam valami hülyeséget Charlie-nak. „Kitakarítottam a házat.” „Elmentem ruhát nézni, de nem volt semmi.” „Olvastam.” „Volt egy jó film a tévében.” „Kicsit sütött a nap, és kifeküdtem a fűre.”

Mind hazugság volt. Sosem csináltam semmit, az idő elsuhant mellettem, észre sem vettük egymást. Bár néha főztem Charlie-nak, hogy még jobban bizonygassam: jól vagyok. Örültem, hogy nem kérdezősködött sokat. Ezzel megkönnyítette a dolgom.

Bár néha mégis leült az ebédlőasztalhoz velem, és próbált beszélgetni is. De általában ezek a beszélgetések olyasmiből álltak, hogy: „Ebédeltél?” Nem emlékeztem az ebédre. És a reggelire sem. De azért azt mondtam: „Aha, persze.”

Általában együtt vacsoráztunk. Nem ettem valami sokat, inkább tologattam ide-oda a kaját a tányéromon. Charlie úgy tűnt, nem veszi észre. De azért a biztonság kedvéért, miután bement a nappaliba, még egy darabig úgy tettem a konyhában, mint aki eszik, csak az után kezdtem mosogatni. A mosogatás első lépése volt, hogy kilöktem az adagom nagyját.

Utána letusoltam, megmostam a fogam, jó éjt kívántam Charlie-nak, és befeküdtem az ágyamba. Mindig korán. És mindig hajnalig forgolódtam, mire elaludtam. Aztán pedig reggel hétkor már fent voltam. És ez így ment…

A városnézés estig húzódott, de Jacksonville-ben nagyon jó idő volt, és elég későn sötétedett. Naplementekor beültünk egy étterembe anyuval és Phillel. Addig észre sem vettem, hogy mennyire éhes vagyok.

Jó sok kaját rendeltem, mindet meg is ettem, és még anyáék kétszemélyes táljából is csipegettem.

Phil és anya összenézését éppen elkaptam. Biztos voltam benne, hogy Charlie figyelmeztette őket az állítólagos étkezési zavaraimról. Hogy keveset eszek.

Kezdtem belátni, hogy talán tényleg igaz. Veszettül éhes voltam.

-          Kérsz még valamit, Bells? – kérdezte Phil. – Desszert?

-          Nem, kösz, elég volt.

Phil kedves pasas volt, könnyű volt vele kijönni. Örültem, hogy anyával megtalálták egymást. Igaz, hogy valamennyivel fiatalabb volt nála, de jól összeillettek. Phil tudott gondoskodni az én kelekótya anyámról.

Fizettünk az étteremben, aztán célba vettük a partot, és az egyre sötétedő ég alatt, a hullámok mentén sétálgattunk.

Aztán távolról kiszúrtam egy fagylaltost. Csavaros fagyi. Összefutott a nyál a számban.

Félresöpörtem azt a jelzést a fejemben, hogy nem kell ennem. Hogy nincs szükségem rá.

-          Kaphatok fagyit? – fordultam anyához. Megint úgy éreztem magam, mint kislánykoromban. És jó érzés volt.

-          Kaphatunk fagyit, Phil? – nézett anya a kezét fogó Philre. Olyanok voltak, mint a húszéves szerelmesek. Bár anya inkább tizenöt évesnek felelt meg néha, úgy éreztem.

-          Csavaros fagyi? – Bólintottam, és az árus felé mutattam. – Az a kedvencem – mosolygott ránk.

Óriási fagylalttal sétáltunk haza mind a hárman.

Úgy éreztem, több is férne még belém. Mintha a szervezetem pótolni akarná azt a kéthónapnyi kimaradást. De nem akartam többet enni, mert féltem, hogy rosszul leszek, kihányok mindent, és akkor kezdhetem elölről ezt a… folyamatot.

És, talán még úgy is éreztem, kicsit jobban vagyok. Még mindig szörnyen rossz volt őrá gondolni, de már sokkal könnyebben eltereltem a figyelmemet.

Éjjel aztán az ágyamban megint minden kezdett darabokra hullani. Kicsi, éles darabokra, amikbe bármelyik pillanatban belesétálhattam. Hányinger fogott el, és muszáj volt kimennem a mosdóba – szerencsére sajátom volt. A vécé felé görnyedtem, de nem tudtam hányni. Párat öklendeztem, de nem jött semmi. Mintha a gyomrom küzdene azért az agyammal, hogy az étel bennem maradjon. Talán a gyomromra kellene hallgatnom… az agyam eddig nem sokat segített a helyzeten.

Végül még egyszer fogat mostam, hátha a mentol íze a számban segít majd valamit. Az arcomat is megmostam, azután rátámaszkodtam a mosdókagylóra, és az álmos tükörképemet néztem.

-          Edward – suttogtam.

Hirtelen ezer meg ezer kép jelent meg a fejemben, de mind hamisított volt, és ócska ahhoz képest, amilyen ő élőben volt.

Miután a képek eltűntek, a mellkasom összeszorult. Szidtam magamat, amiért azt mertem hinni, hogy egy éjszaka alatt helyreállnak dolgok. Semmi nem megy ilyen könnyen. Abban sem lehettem biztos, hogy ez a dolog valaha is megoldódik. Hogy már nem fogok minden percben utána vágyakozni, nem hasít belém a fájdalom, ha csak rá, vagy akár a nevére gondolok. Egyelőre abban reménykedhettem, hogy csak egy kicsit is, de javul az állapotom. És még ebben sem lehettem biztos.

Amíg gipszben volt a kezem és a lábam, elég sokat gondolkodtam. Legtöbbször csak magáról a helyzetről, de néha képes voltam tisztán látni a dolgokat, és akkor rá is gondoltam. Olyankor idiótának éreztem magam, butának és túlságosan ragaszkodónak.

Nem szabad annyira ragaszkodni senkinek senkihez, mint ahogy én ragaszkodtam hozzá. Mert ez a dolog nagyon törékeny, és az ember élete végéig szedegetheti magából az apró szilánkokat.

Visszamentem a szobámba, és bedőltem az ágyamba. Az extra-vékony takarót is elrúgtam magamtól. A pizsamám is csak egy bugyiból, meg egy lenge trikóból állt. Az ablakon keresztül néztem egy darabig a fényeket, majd amikor a párnám alá nyúltam, hogy a fejem alá tegyem a kezem, a mobilomra tapintottam.

Charlie vette nekem, hogy tudjuk tartani a kapcsolatot, amíg anyunál vagyok, és amúgy is, kellett már egy telefon, amit mindig magamnál tarthattam. És a mobilról eszembe jutott Jacob. Biztos voltam benne, hogy Charlie adta meg Blackéknek a számom. De nem nagyon bántam. Jacob olyan vidám srácnak tűnt. És kezdtem észrevenni, hogy rám fér egy kis vidámság. Hogy őszinte legyek, a tiszta pillanataimban határozottan tudtam, hogy kibaszottul szükségem van valakire, vagy valamire, ami meg tud nevettetni.

Megnéztem, mennyi az idő, majd visszaszámoltam. Már Forksban is elég késő volt, így nem kockáztattam az SMS-t. És amúgy sem tudtam volna mit írni… De örültem neki, amikor Jacob SMS-t küldött. Bár azt nem tudtam, hogy pontosan milyen okból küldte. De ez nem is volt fontos…

Amikor megérkeztem Jacsonville-be, azt hittem, szörnyű lesz. A verő napsütésben eltölteni egy hónapot, egy olyan helyen, ahol tudom, hogy ő nem fordulhat meg. De a napfény mégsem lett az ellenségem. Beszivárgott a pórusaimba, megtöltött, és talán elkezdett… javítani. A „gyógyulás”-ra még nem mertem gondolni. Az csak egy távoli álom volt. A napfény lett a hangulatjavítóm.

Kitettem a telefonom az éjjeliszekrényemre, és megpróbáltam elaludni. Könnyen sikerült. Talán teli hassal minden könnyebb… nem?

A következő két-három hetem eléggé sűrű volt. Az eddig megszokotthoz képest egyenesen fullasztóan zsúfolt. De nem bántam. Volt mit csinálnom.

Megint normálisan ettem (vagy talán jobban is, mint a normális, ha azt vesszük, hogy három hamburgert ettem meg uzsonnaként egyszer egy gyorskajáldában, mellé pedig egy doboz sült krumplit), és ennek anya, Phil és Charlie is egyaránt örültek.

Nem javultam olyan sokkal, mint ahogy ők ezt remélték. Még csak az első lépéseket tettem meg a napfény-kúrában. Egyet a százból…

Sokszor voltunk a tengerparton, és bár barnulni nem barnultam sokat, legalább nem is égtem nagyon le. Philben jó úszótársra leltem, mivel anya annyira nem volt partner a „vizezzük be sós vízzel a hajunk, csak hogy ússzunk egy jót”- dologban. Szerencsére mire én ideérkeztem, már levették a gipszet a kezéről. Ha nem tették volna, meghaltam volna a tengerparton.

-          Hé, Bella! – szólt egyszer Phil, amikor már jól bent voltunk a vízben. Nem ért le a lábam, de folyamatosan hajtottam a lábammal, nem merültem le.

-          Mi van?

-          Ugye azért rendben vagy? Mert ha bármi segítség kell, tudd, hogy hozzám is fordulhatsz. Szívesen meghallgatlak.

-          Igen oké vagyok… – bólogattam, de a torkomban gombóc nőtt. – Kösz, Phil.

Ő mázlimra vette a lapot, hogy nincs kedvem beszélgetni a dologról. Ez volt az egyik oka annak, amiért tényleg kedveltem Philt.

-          Akkor jó – mosolygott rám, majd vizet fröcskölt a szemembe.

Visszafröcsköltem, majd mielőtt újabb adagot zúdított volna rám, a part felé kezdtem úszni gyorsan.

Egyik este anya kitalálta, hogy menjünk moziba. Ő persze a legújabb csöpögős, romantikus filmet szerette volna nézni.

Elfogott a pánik. Javultam, de tudtam jól, hogy ilyenre még képtelen lennék.

-          Menjetek, én itthon maradok… fáradt vagyok – hazudtam.

-          Biztos? – kérdezte anya, de hallottam a hangján, hogy alig várja a filmet.

-          Aha, persze – bólogattam.

Miután leléptek, egy darabon csak tébláboltam a házban, majd végül a konyhában kötöttem ki. Úgy gondoltam, főzök valamit. Olyan régóta nem csináltam semmi kaját, hogy féltem, elfelejtem, hogyan kell. A mobilom kihoztam magamhoz, a biztonság kedvéért.

Jacobbal már nem nagyon SMS-eztünk. Ő nem írt, én meg elég elfoglalt voltam, és esténként csak bezuhantam az ágyamba.

Megtaláltam a szakácskönyvet, és föllapoztam. Még inkább csak nézegettem a fogásokat, meg a nevüket.

Az egyiken pedig megakadt a szemem.

Gombás ravioli.

Észre sem vettem először, hogy zihálok. A torkom kezdett elszorulni, a remegő kezemből kiesett a szakácskönyv. A saját fürdőszobámban találtam magam. Azt sem tudtam, hogy kerültem oda, de nem is érdekelt. Jeges vizet fröcsköltem az arcomra.

Hogy lehettem ilyen idióta? Ha minden szabályomat áthágom, egyszer újra visszatér a fájdalom. Sosem fogok tudni menekülni előle.

De képes voltam magam abba az illúzióba ringatni, hogy javulok. Ennek az egyetlen, óriási hátulütője az volt, hogy most, amikor visszatért a gyötrelem, nem voltam felkészülni. Nem húztam fel falaimat, és nem vártam rá. Ezerszer rosszabb volt, mint eddig bármikor.

Mérges voltam magamra. Hát képes lennék elfeledni? Feladnám? Ha megteszem, az életem elveszíti az értelmét. Emlékeznem kell rá, hogy létezik. Léteznie kell!

Lekuporodtam a fürdőszobám kis szőnyegére. Átfogtam a térdem, és tűrtem, hogy fáj.

Mielőtt elért volna a megnyugtató tompaság, még meghallottam, hogy a mobilom a konyhában SMS-t jelez.

A másodperc töredékéig tudtam, hogy fel kéne állnom, és megnéztem. Hogy biztos Jacob az.

Aztán már nem érdekelt, mit kellene tennem. Talán nem is emlékeztem rá. Az agyam eltompult, minden érzékszervemmel együtt. Az egyetlen dolog, amiről tudtam, hogy létezik, az az üresség volt. Az üresség bennem.

Nem kaptam levegőt. Hiába lélegeztem egyre és egyre nagyobbakat, mélyebbeket, semmi nem jutott a tüdőmbe. Kapálózni kezdtem. Segítségért akartam kiáltani, de nem volt hangom.

-          Bella! Bella! Drágám, kelj fel. –Anya hangja ébresztett. Próbálta lefogni a hadonászó kezeimet.

Amikor észhez tértem, és lenyugodtam, megsimogatta homlokom.

-          Rosszat álmodtál, kicsikém? – A hangja kellemes volt. Abba kapaszkodtam.

-          Igen.

-          Semmi baj, már ébren vagy. Drágám, miért nem feküdtél le tegnap? A fürdőszobában találtunk meg… - A szemöldökét ráncolta, és aggódóan nézett.

-          Én csak… - kezdtem, de félbehagytam a mondatot. Nagyon gyorsan ki kellett valamit találnom. – Én csak leültem… olyan jó hideg volt a csempe, és… biztos elaludtam valahogy.

Próbáltam úgy tenni, mint aki még csak most próbálja kipislogni az álmot a szeméből, pedig ébren voltam. És éberebb voltam, mint az elmúlt pát hétben itt, Floridában.

Tudtam, hogy mit kell tennem. Sürgősen.

-          Semmi baj, szívem.

-          Jó volt a film?

-          Igen, klassz volt. Kár, hogy olyan fáradt voltál.

-          Aha…

Anya elfeküdt mellettem, és az arcomat simogatta.

-          Anyu… - Kedvesnek kell lennem. Akkor biztosan sikerülni fog. Kedvesnek, és félénknek. – Hiányzik apa.

-          Hmm – dünnyögte. Valószínűleg nem értette meg, mit akarok ezzel mondani.

-          Én szeretek itt lenni, és nagyon jó volt, de… Haza szeretnék már menni. Apához.

Csönd támadt, és anya keze megállt az arcomon. Felült az ágyon, és komolyan a szemembe nézett. Furcsa volt őt így látni, ennyire… felnőttesen. Nem ezt szoktam meg tőle. Hirtelen megriadtam, hogy talán átlát rajtam, és a végén még dilidokinál kötök ki, vagy egy gumiszobában… vagy a sivatag közepén, a tűző napon ahova… ahova ő sosem jöhet el utánam.

-          Nem lenne nagy baj? – Annyira félénken mondtam, ahogy csak tudtam. Így talán majd azt a benyomást keltettem, hogy ugyanaz a Bella vagyok.

Anya visszadőlt mellém, és felsóhajtott.

-          Pedig úgy örültem, hogy visszakaptalak!

Összeszorult a torkom, amin meglepődtem. Talán végre tudok a sajt dolgaimon kívül másra is így reagálni? A végén még minden miatt így viselkedek majd. És akkor tényleg gumiszobában lesz a helyem.

-          Tudom… - suttogtam. A hangomban őszinte bűntudat volt. Milyen régóta nem hallottam így a hangom… - De jövök máskor is, ígérem! Vagy ti is meglátogathatnátok minket…

-          Rendben – bólintott anya, és letörölt gyorsan egy könnycseppet az arcáról. Úgy tettem, mint aki nem veszi észre.

Mindketten fölültünk, majd anyu a nadrágja zsebébe nyúlt, és kihúzta belőle a mobilom.

-          Amúgy, jött egy SMS-ed. Jacobtól. Ő Billy Black fia, ugye? – Fölcsillant a szeme, és pánikba estem tőle, hogy esetleg anyám még összekombinál valamit a fejében, és azt elmondja Charlie-nak is. Ő meg Billynek. Billy meg Jacobnak. És akkor mindenki rám fog szállni, és sosem leszek már láthatatlan.

-          Ja, aha – bólogattam unottan, és elvettem tőle a mobilom. – Apa megadta nekik a számom.

-          Biztos nagyon aranyos fiú – mosolygott rám. Az előbbi elkeseredettségének nyoma sem volt. Ennek egyrészt örültem, másrészt viszont nagyon nem tetszett a nézése.

-          Hát, nem tudom… annyira nem ismerem. – A nyelvembe harapva vártam, anya mit lép, de csak nyomott egy puszit a homlokomra, és kiment a szobámból.

Visszadőltem a párnámra, és megnyitottam Jacob üzenetét.

„Megvagy még? Vagy szénné perzselt a floridai napsütés? Mi újság arrafelé?”

Halványan elmosolyodtam, és visszaírtam neki.

„Vagyok, kösz. Hamarabb hazamegyek. De ne szólj Charlie-nak, jó? Hadd legyen meglepetés. Ha hazaértem, esetleg átjöhetnétek Billyvel… ha lenne kedvetek.”

Muszáj lesz otthon úgy tennem, mint aki kicsattan a boldogságtól. És akinek őrülten hiányzott az apukája. Elég nehéz lesz…

De ha áthívom Billyt és Jacobot, akkor lehet, hogy kicsit elterelődhet rólam a figyelem. Az öregek majd nézik a meccset kaja után, és meg csak meg tudom téveszteni Jacobot, nem? Az alsó ajkamba haraptam.

„Hű, oké, persze! Hát, akkor majd találkozunk…”

Gyorsan elolvastam az üzenetét, majd a telefont az éjjeliszekrényemre raktam, és előszedtem a bőröndöm. Csomagolni kezdtem. Elbizonytalanodtam, hogy talán Renée nem is gondolta komolyan, hogy máris haza akarok menni. Pedig azt akartam, mindennél jobban.

Újra Forks megbízható súlyos felhői alatt lenni, amik elrejtenek, megóvnak, táplálják a reményeim.

Vissza akartam menni az én igazi világomba.