7. fejezet

Sziasztok!

 Remélem mindenki, így október 19-én (a TVD 4. évadának 2. epizódja ünnepnapján) egyben van még, és van elég erőtök végigolvasni ezt a fejezetet :) Én speciel részleges-hulla vagyok ma két témazáró, egy templomi ünnepség, egy Shakirás táncpróba és egy plusz nyolcadik óra után.

De(!) mi jön most? Hosszúhétvége! :))

Legyetek jók, pihenjetek sokat!

Puszi, jó olvasást!

Dóri

7. fejezet

~Meglepetések~

      Charlie éjszakai műszakra ment, én pedig egyedül maradtam a házban. A tervem ott motoszkál a tudatom peremén, de még nem engedem kibontakozni, várni akartam fél órát, hogy Charlie biztosan odaérjen. Ez igazából hazugság. Nekem volt szükségem arra a fél órára, hogy felkészüljek.

Befészkelem magam az ágyamba, miután a matracom alól előszedtem azt a pár emléket. Még nem néztem rájuk.

Elhelyezkedtem, mély levegőt vettem, aztán… lerántottam magamról a tompaságot, és szabadjára engedtem a gondolataim. Az emlékeket néztem – a néhány fényképet, a báli belépőt, a levelét…

Felidéztem őt. Edwardot.

A közös élményeinket, a hangját, illatát. A szeme változó színét, a bőre hűvösét. A sebességet, amivel futott, velem a hátán. Mindent.

A takarómat a számba tömtem, hogy ne tudjak felsikoltani. Nem volt szükségem aggódó szomszédokra, arra meg végképp nem, hogy Charlie hazajöjjön, és körülöttem sürögjön-forogjon.

Nemsokára visszaszállt a tompaság, és elvitt; én örömest ugrottam a karjaiba. Ez a tompaság volt az én képességem.

Reggel arra ébredtem, hogy Charlie szólongat és rázogat. Egy homályos rémálom emléke még ott táncolt az elmém peremén, de amint teljesen fölébredtem elpárolgott.

-          Kincsem, mit csináltál magaddal? – kérdezte Charlie. Értetlenül néztem rá és unottan, ő viszont nem a szemembe nézett, hanem a karjaimra meredt ijedt arckifejezéssel.

Én is lenéztem. Le, a véres karmolásokra, amiket minden bizonnyal én ejtettem saját magamon.

Hirtelen letaglózott az álmom emléke…

Az iskola első hetéről annyi volt a benyomásom, hogy: Máris házi! Te jó ég! Meg akarnak ölni…

-          Írtál leckét? – fordultam Quil felé, miközben reggel az iskola felé mentünk.

-          Mit? – kérdezett vissza, de nem nézett felém. Valamit nagyon bámult az út másik oldalán.

 

Én is arrafelé néztem, és máris megértettem, miért nem figyelt rám.

Az út túloldalán Jared és Paul voltak. Az arckifejezésük merev volt, nem viseltek pólót. Ezeknek komolyan nincs egy nyamvadt pólójuk? Elméletileg egy évfolyamba járnánk, de eddig még nem sokat láttam őket az iskola területén. Együtt soha. Vagy az egyik, vagy a másik volt itt.

Biztos voltam benne, hogy ők is észrevettek minket, de nem nagyon néztek ránk. Megtaszítottam Quilt, hogy menjünk már tovább.

Már majdnem a sulinál jártunk, amikor végre megszólalt.

-          Te nem parázol tőlük?

-          De. Kurvaijesztőek tudnak lenni…

-          Arra vagyok kíváncsi, télen hordanak-e majd pólót, vagy majd akkor is így szaladgálnak?

-          Addigra a nadrágjukat is ledobják – horkantottam.

A bejáratnál összetalálkoztunk a velünk ellenkező irányból érkező Embryvel. Elmondtuk neki, gúnyosan nevetve, hogy a két rabszolga már megint elhagyta a pólóját.

Oké, persze nevettünk, de én úgy gondoltam, hogy mind a hárman parázunk tőlük. Olyanok, mint valami szekta. Aztán majd a végén minket is megpróbálnak „beszippantani”, vagy mi…

Miközben az első órámra igyekeztem, próbáltam nem gondolni Samre meg a két csatlósára.

*~.~*

Már a második iskolahét péntekje volt, és én kezdtem úgy érezni, hogy ennyi bőven elég is volt a suliból. Sőt, sok is!

Otthon unottan dobtam le a táskám a nappaliban, és ültem le apa mellé, aki olvasott a kanapén.

-          Milyen napod volt? – kérdezte föl sem pillantva a könyvéből. Tényleg olyan érdekes lehet ez a tucat papírra nyomtatott szöveg, vagy egyébként sem nem érdekli, mit fogok mondani, gondolkodtam. Már majdnem szóra nyitottam a szám, hogy: „Történelemórán kitört a harmadik világháború, teherbeejtettem egy csajt, és levágták a kezem”. De végül mégsem tettem, mert ő hamarabb szólalt meg. – Amúgy jött neked valami.

Végre letette a könyvét, és átnyújtott egy borítékot.

-          Mi ez? – ráncoltam a homlokom, miközben a borítékot téptem.

Miután kinyitottam, és megláttam, mit rejt, fölpattantam a kanapéról, és kurjongatni meg káromkodni kezdtem.

-          Tudtam, tudtam, tudtam! Azt a rohadt! Bassza meg!

Apa csak röhögött rajtam, majd amikor sikerült lecsillapodnom, és visszaülnöm a díványra, felém nyújtotta a kezét.

-          Gratulálok, Jacob! Pedig már komolyan azt hittem, nem lesz meg a jogsid – kuncogott.

Megráztam a kezét, majd továbbra is a friss jogosítványomat szorongatva a vonalas telefonhoz ugrottam, és tárcsáztam Quil számát.

-          Gyere át és hozd Embryt! Most! – hadartam a telefonba köszönés helyett, majd le is csaptam, hogy ne tudjon ellenkezni, ugyanis Quil péntekenként nagyon lusta formában szokott lenni.

Remegett a lábam örömömben, és inkább visszarogytam a díványra, mielőtt elestem volna. Soha életemben nem örültem még semminek ennyire!

Na, jó, annak talán igen, amikor Bella megpuszilt…

-          Elvihetem a kocsit? – fordultam apa felé.

-          Persze, vidd csak. Menjetek el valami filmre a fiúkkal. Adjak pénzt?

-          Ne, nem kell, van nálam – hadartam. Máskor rögtön elfogadtam volna, de most mindent szerettem volna magam csinálni.

A szobámba mentem, és előkotortam a mobilomat meg a pénztárcám. Mindkettőt zsebre tettem, aztán fölkaptam a kocsi kulcsát, és indultam a garázs felé, hogy ott várjam meg a srácokat.

-          De aztán össze ne törd! – szólt utánam apa kuncogva.

-          Rendben – hagytam rá.

Miért törném már össze? Jogsim van! Ez lesz az első szabályos utam. Minden hülye táblát meg szabályt be fogok tartani, határoztam el.

Miközben a Rabbit mellett üldögéltem, és a jogosítványomnak örültem magamban, nemsokára meghallottam az odakintről érkező harsány kacagást. Pár másodperc múlva röhögve-botladozva esett be a garázsba Embry és Quil.

-          Na, mi volt olyan sürgős? –horkantott Quil, de a szeme máris megakadt a kis kártyán a kezemben. – Ne szopass! Mutasd azt a profi hamisítványt! Tudjuk, hogy nem sikerült a vizsgád. – kezdte Quil, én pedig önelégült vigyorral nyújtottam át neki a jogsim. Hármunk közül még csak nekem volt, és ezzel jogosan Embry és Quil fölé tudtam helyezni magam.

-          Hű, ez tényleg profi munka. Hol csináltattad? – húzott tovább Embry is, mire én gyorsan visszaszedtem a jogosítványom.

A végén még szétszedik, gondoltam.

-          Befoghatjátok! Csak irigykedtek, lúzerek!

Tudtam, hogy mindenképp fölhozzák ezt a hamisított dolgot, mivel egy ideig tényleg azt hittem, nem fog megérkezni. Már augusztus elején meg kellett volna jönnie. Fel is hívtam őket, de azt mondták, csak valami gubanc van, és amilyen gyorsan lehet, postázzák. Ez engem megnyugtatott, a többiek viszont elkezdtek rajta szórakozni, hogy biztos nem sikerült, és most azt intézem, hogy legyen egy hamisított.

De aznap annyira örültem, hogy még ez sem tudott fölbosszantani.

-          Na, elviszel minket valahová, vagy csak dicsekedni akartál? – tért a lényegre Embry.

Oké, eddig is autóztunk, mert egyikünket sem nagyon érdekelte, hogy ezért akár meg is büntethetnének. De ez azért már más volt. Olyan szabad érzés. Vagy gőzöm sincs…

De sokkal jobb hangulata volt.

-          Vagy inkább Bellának tartogatod az első kört? – Quil jelentőségteljesen nézett rám, úgy, ahogy csak a fiúk tudnak egymásra, ha csajokról van szó.

Kiszúrtam, hogy Embry megdermedt. A múltkorában jól megvertem, amiért Bellával cseszegetett, és tudta, hogy kettejük ellen is szívesen kiállok egy bunyóban.

-          Kibaszottul nincsen közöd hozzá… - kezdtem volna, de Quil kaján nézésére elhallgattam.

-          Ó-ó, haver, értem én. Embry mesélte, hogy totál rámozdultál. Ő a rendőr csemetéje, nem? Gondolom, még jobban örülsz a jogsidnak, különben a végén még apuci tartóztatna le, és akkor soha nem viheted el a kislányát egy körre – nevetett. – Amúgy jó csaj, legalább? Bemutathatnál neki.

Na, még mit nem!

Quil felé mozdultam, hogy képen töröljem, de ő számított erre, és rögtön hátrább ugrott.

-          Csak vicceltem, haver. Menjünk!

Végül mégis elvittem a srácokat, akármennyire is szívesen dobtam volna ki őket. Arra gondoltam, hogy ha egyszer tényleg lesz elég bátorságom elhívni valahová Bellát, legalább ne bőgjek le előtte. Gyakorolnom kell. Olyan tökéletesen biztonságosan kell vezetnem, ahogy csak lehet.

Már ha Bella valaha is eljön velem randira, motyogtam magamban.

Inkább a srácok hülyeségére meg az útra próbáltam koncentrálni. Féltem, hogy valami őrültség jut eszembe, és meg is csinálom.

Például szmokingban, virággal beállítok Belláékhoz, vagy idióta üzenetet hagyok neki. Vagy bármi.

Jól tettem, hogy a srácokat is magammal vittem.

-          Ez nem Bella utcája volt? – szólt Embry. Kettőnk között ott ült Quil, szóval biztonságban érezte magát.

-          És szeretnél kiszállni? Egyedül is elmegyek filmezni.

-          Á, dehogy – nevetett. - Tudod, hogy csak hülyülünk.

-          De azért bemutathatsz Bellának – vigyorgott Quil.

*~.~*

Másnap reggel teljesen kimerülten ébredtem. Arra sem emlékeztem, hány óra lehetett, amikor hazaértünk. A film elég hosszú volt, meg még kajálni is beültünk, szóval… mindenképpen éjfél után jöttem haza… valamikor.

Milyen nap is van?

Kitántorogtam a konyhába, és lezuttyantam egy székre, csak hogy ne kelljen állnom. Apa nemsoká észrevett, és bejött utánam, mellettem állt meg a kerekes székével.

-          ’Reggelt! – dörmögtem, majd az arcomat az asztallapra fektettem.

-          Fél kettő van, Jacob! Szedd össze magad.

-          Ha?

-          Mondom délután fél kettő van. – Apa elég ritkán gurul dühbe, és most is inkább úgy véltem, hogy csak rajtam szórakozik.

-          Milyen nap van?

-          Szombat. Szeptember. Ősz.

-          Van kaja?

Apa csak nevetett.

-          És még csak nem is vagy részeg! Képzeld, mi lesz, ha másnapos leszel. Ha már ettől is így le vagy lassulva.

-          Kösz, apa.

-          De ugye nem vagy másnapos? – komorodott el a hangja egy pillanatra. – Nem, nem. Akkor fel sem tudtál volna kelni – válaszolta meg magának a kérdését. – Pedig ma még meg is kell írnod a leckéd!

-          Mi? – horkantottam, immár elég erőt gyűjtve, hogy a fejemet a tenyerembe támasztva könyököljek. Lecke? Atya ég, azt sem tudom, mennyi kettő meg nulla. Miféle házi van?

-          Holnap vendégségbe megyünk, ma meg kell csinálnod a leckéd!

-          Én nem megyek – morogtam nyűgösen. Biztos nem vagyok másnapos?

-          Bella születésnapja lesz. Elmegyünk és felköszöntjük. Mi visszük a tortát; Emilyt megkértem, hogy csináljon egyet…

-          MI?! – pattant fel a szemem. Hirtelen éber lettem. – És ezt még csak most mondod?

-          Eddig aludtál, fiam.

-          De, de… - hebegtem. – Nem is vettem neki ajándékot, vagy mit tudom én…

Apa próbálta visszafogni a kuncogását, és vállon veregetett. Ez felért egy kiröhögéssel.

-          Viszünk neki tortát – ismételte apa. Mintha a torta ajándék lenne!

Gyorsan ettem valamit, aztán kimentem a garázsba, és beültem a Rabbitbe gondolkodni. Egy szakadást piszkáltam az ülésen agyalás közben. Mi lehet az az ajándék, aminek Bella örülne?

Valami olyan kell, ami többször is nála van, hogy emlékeztesse rám, vagy ilyenek. Vegyek neki karkötőt? De az olyan sablonos, nem? Hord egyáltalán karkötőt? És mi van a nyaklánccal? Vagy ne is ékszerben gondolkodjak? De akkor mit vegyek neki…? Valami kis porfogó csecsebecsét? Esetleg indiánosat? Vagy farkasosat – mert úgyis olyan az idióta legendánk?

Az is eszembe jutott persze, hogy elvihetném valahová… vacsorára, vagy moziba, vagy ilyenek. De ennél a lehetőségnél ott volt a rizikó, hogy mi van, ha nemet mond. Olyan ajándékot akartam, amit mindenképpen elfogad.

Miközben a műszerfalat nézem, eszembe jut Bella furgonja. A balesetnél biztosan megsérült. Megjavíthatnám neki! Annak biztosan örülne! És akkor simán át is tudnám hívni magunkhoz. Legutóbb is én pofoztam ki neki, amikor Charlie megvette tőlünk.

Apa azóta is elhamarkodott eladásnak tartja, mert az én autóm még mindig nincs kész, így egy kölcsön járgánnyal járunk mindig. Bár én mondtam neki, hogy ha szíveskedne ellátni kellő zsetonnal, pikk pakk kész lenne a kocsi.

Szóval megtaláltam a tökéletes ajándékot. Már csak azt kellet megtudnom, hogy lehetséges-e ez az egész.

Visszamentem a házba, és előadtam az ötletemet apának. Ő azt mondta, a biztonság kedvéért hívjam fel Charlie-t.

-          Igen?

-          Hello Charlie, Jacob vagyok.

-          Á, szia Jake! Mi újság? Holnap jöttök, ugye? – A háttérben hallottam a tévé hangját.

-          Aha, igen. Azt akarom kérdezni, hogy te mit szólnál hozzá, ha megjavítanám Bella járgányát? Szülinapi ajándékként – magyaráztam.

-          Ez jó ötlet, kölyök. A tragacs még bent van az őrsön, de akkor majd elszállíttatom hozzátok. Bella biztosan örülni fog neki.

-          Oké, klassz. Akkor holnap találkozunk.

-          Rendben.

A szobámba mentem, és előástam a sulis táskámat – fene tudja, hogy került az ágy alá -, majd elkezdtem megírni a leckémet. A baj csak az volt, hogy közben végig a másnap zakatolt a fejemben, és valószínűleg minden feladatot rosszul oldottam meg. De legalább készen voltam.

A szóbeli tanulással nem bajlódtam, úgysem tudtam volna semmit sem megjegyezni.

Alig vártam, hogy végre elteljen a nap.

*~.~*

Tiszta ideg voltam, ahogy leállítottam a motort, és apát automatikusan a kerekes székébe ültettem.

Pedig nem volt mitől tartanom, föl voltam készülve.

Megvolt a tökéletes ajándék, és külön témákon is agyaltam, hogy miről beszélgethetnénk. Például ott volt a jogosítványom – ami még mindig büszkén lapult a farmerem zsebében –, a suli, a filmezés meg végül maga Bella furgonja. Nincs mitől félnem, bíztattam magam.

Na, ja! És mi lesz, ha a puszilós résznél megint leblokkolok?

Majdnem visszarohantam a kocsiba, és hazahajtottam. De aztán emlékeztettem magam, hogy Bellával a múltkor is milyen jól elbeszélgettünk, és ez megnyugtatott. Minden okés lesz.

De aztán végül is mire az ajtóhoz értem, csak még idegesebb lettem.

Megnyomtam a csengőt. Úgy éreztem túl hosszan… vagy túl röviden? Megnyomtam egyáltalán?

Bella ajtót nyitott.