11. fejezet

Sziasztok!

Igen, végre tudok egy óránál tovább ülve maradni :) Annyira bűntudatom volt tegnap, amiért már másodszor halasztottam el ezt a fránya fejezetet, hogy ma mindenképpen fel akartam rakni. Igaz, hogy képek (még) nincsenek, de amint még jobban leszek, azokat is bepótolom. Remélem nem haragszotok rám :) 

Továbbá mindenkinek mesebeli Karácsonyt és filmbeli Újévet kívánok, érezzétek jól magatokat!

Nem húzom tovább az időt (megtettem már ezelőtt...). Kellemes téli szünetet, jó olvasást!

Puszi,

Dóri

11. fejezet

~Meghívás~

      Az első nap végigjátszottam, hogy ismerkedtünk meg, és hogy kezdett el fejlődni a kapcsolatunk; hogy közeledtünk egymáshoz.

A harmadik nap a hangját próbáltam lejátszani a fejemben, de úgy éreztem, az emlékezetem direkt megmásította, csak hogy ezzel is bosszantson.

A hatodik napon csak az arca darabjait próbáltam összerakni. Nem értettem, miért nem tudok elég pontosan emlékezni rá. Minden elmosódott, amihez csak hozzáfogtam.

A második, negyedik és hetedik napon üres volt az elmém. Sivár. Bezárkóztam egy hófehér gumiszobába, és nem tudtam, hol a kulcs.

Azt hittem, ez az érzés soha életemben még csak elhalványodni sem fog, nem hogy elmúlni. Pedig idővel megtette.

Jacob Black

Benyomtam a rádiót, és olyan hangosra vettem, hogy a felhúzott ablakok ellenére is biztosan kihallatszódott a kocsiból. De nem érdekelt. Rátapostam a gázra, és ezerrel hajtottam haza.

A jogosítványomtól nem voltam olyan boldog, mint a mai naptól.

Az állandó viccelődés, és hogy hagyta, hogy (kis túlzással) átöleljem már eleve a fellegekbe repített, nem beszélve arról, hogy végre Jake-nek szólított.

Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és újrajátszottam a fejemben, amint Bella kimondja a nevem. A fantáziám kicsit el is ferdítette a hangját, és lassan korhatáros karikát kellett volna a gondolataimra aggatnom, ha le nem állítom magam.

Aztán Bella meglepetésén kezdtem el agyalni, hogy vajon mit talál ki? Lett volna pár javaslatom… De még csak remélni sem mertem, hogy masnit köt a derekára és előugrik egy dobozból.

Inkább a zenére koncentráltam, és a végtelen örömre, ami miatt nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Muszáj voltam leengedni  az ablakot, és kikiáltani a kora esti hűvös levegőbe az erdővel szegélyezett La Push-ba vezető úton.

*~.~*

A boldogságom még kitartott egy darabig – bár a matekpéldáknál úgy éreztem, elmenekült, és majd csak akkor tér vissza, ha vége a szám-kavalkádnak. Tanultam délutánonként, este pedig mindig bütyköltem kicsit Bella autóját. Egy hét alatt nem haladtam vele sokat, de a hétvégén már félig-kész állapotba hoztam, így megengedtem magamnak egy kis lazítást, és áthívtam a srácokat videojátékozni.

Úgyis egész héten csak kiparodizáltak, és ketten eljátszották azt a bénázást, amit gondoltak, hogy művelek Bella előtt. Mindezt általában vagy órán, vagy a suli közepén tették – kösz skacok, komolyan.

A nappalinkban ültünk, apa odavolt Clearwateréknál, a miénk volt a ház. A tévé hangosan dübörgött, most az egyik katonai játékot vettük elő.

Az első kör után Embry érdeklődni kezdett, hogy állok Bella kocsijával.

-          Halad – motyogtam. Nem akartam, hogy megint Belláról legyen jó, és elkezdjék mondani a hülyeségeiket.

-          És Bella? Azóta nem beszéltetek? – kérdezte Quil, meglehetősen komolyan. Nem volt a hangjában se gúny, se huncutság, semmi, én mégis felhúztam magam, hogy nem lehet eltölteni egy normális délutánt a nélkül, hogy ne kezdjenek Bella miatt zaklatni.

Így is eléggé sokszor járt a fejemben, nem kellett, hogy a srácok is emlékeztessenek rá. Egész héten vártam, hogy felhívjon, de azért közben lefoglaltam magam, és a szombaton történtekre gondoltam. Nem akartam, hogy megint eszembe jusson, mit ígért. Hogy meglep valamivel. De mégis mivel? Mikor? Hogyan?!

Ááá!

-          Nem – válaszoltam tömören.

Már tudtam, hogy rosszul tettem. Quil felém fordult, és ilyet csak a legszörnyűbb esetekben tesz.

-          Azt ígérte, ad neked valamit, nem?

-          Meglepetést mondott – vontam meg a vállam. Csak szálljunk már le rólam!

-          Biztos nem tudja még, mi legyen az… Valami klasszat akar – bíztatott Embry, de Quil folytatta.

-          Miért nem hívod fel te? Azt mondtad, jól elvoltatok.

-          Mit mondjak neki?! –akadtam ki nekiesve Quilnek.

-          Csak kérdezd meg, hogy van… - próbálkozott Embry. – Vagy hogy visszaköltözött-e már a szobájába? Valami ilyesmi…

Éreztem, hogy valahol igaza van, mégis képtelen lettem volna úgy felhívni Bellát, hogy ne legyen rá nyomós érvem, különben… mi van, ha hülyének néz? Az összes barátja azon fog röhögni, hogy valami srác hívogatja telefonon a semmiért!

-          Ne várd, hogy ő lépjen! Kezdeményezz. A csajok azt szeretik.

-          És ezt mégis honnan veszed, Ateara? – dörmögtem.

Ezentúl nem beszélgettünk Belláról.

Én befordultam, a fiúk pedig szintén csendesek lettek, majd még sötétedés előtt leléptek. Nem bántam. Csak bementem a szobámba, elterültem az ágyon, és a sötét képernyőjű telefonomat néztem.

Bella sosem fog felhívni.

*~.~*

…3…

Fölhívhatom, bíztattam magam. Kész a kocsija, értesítenem kell. Biztos örülni fog. Remélem örülni fog! Aztán megkérdezhetném, hogy van. Milyen a felújított szobájában? Hogy megy a suli? Nem lesz tolakodó, és semmiképp sem fog zaklatásnak tűni. Csak illedelmes érdeklődés lesz. Illedelmes érdeklődés. Ilyenért nem szoktunk kinevetni másokat.

…2…

Nem baj, ha nem veszi fel az első csörgésre. Az nem jelent semmit. Kitartónak kell lennem, lehet, hogy nem hallja, vagy éppen keresi. Nem szabad megfutamodni!

…1

Nyomd meg a zöld gombot!

Már éppen rányomtam volna, hogy felhívjam Bellát, amikor a telefonom megcsörrent. Nagy szemekkel meredtem a képernyőre, majd a második csörgés után a kábulatból feleszmélve felvettem.

-          Szia Bella.

-          Jake, szia. – Igen, tényleg ő az, az ő hangja.

Rögtön el akartam újságolni neki, hogy kész a kocsija, és bombázni akartam a kérdéseimmel, hogy hogy van, milyen a suli, a szobája, minden. De még kíváncsibb voltam, hogy ő miért hívott.

-          Nem zavarlak?

-          Hát, igazából én is most akartalak hívni – vallottam be.

-          Ó – szórakozottan felnevetett. – És mit akartál volna?

-          Á, ne, mond előbb te! – Annyira izgatott lettem, miért keres, hogy állítom, a hangom is megremegett. Fel-le kezdtem járkálni.

Bella megköszörülte a torkát, mintha ő is zavarban érezné magát.

-          Van valami programod már szombat délutánra?

Magamban cigánykereket hánytam, és rikoltoztam, de igazából csak én is megköszörültem a torkom.

-          Nem, szerintem nincs semmi. – Magamban hozzátettem, hogy ha lenne, azt is lemondanám. – Miért kérdezed?

-          Hát… khm… tudod, Port Angelesben van egy nagyon klassz hely, és arra gondoltam, hogy… van-e kedved eljönni velem meg Angelával és a barátjával? – hadarta.

Álmodom?!

Ha mindenesetre azt teszem, nem akarok felébredni, határoztam el.

Bella be akar mutatni a barátainak? Engem? Uramisten!!

-          Hű, izé… persze! – feleltem gyorsan.

Hallottam, ahogy Bella kifújja a bent tartott levegőt.

-          Mi az? – kérdeztem.

-          Hát, kicsit féltem, hogy nem lesz kedved hozzá… tudod, tök idegenekkel, meg minden. Lehet, van jobb dolgod ennél szombatonként.

-          Nem. Mármint, nagyon szívesen megyek. Tényleg – nevettem fel.

-          Akkor jó – nevetett ő is. – Na, és te mit akartál?

-          Elkészültem a járgányoddal.

-          Hű, komolyan? – Szinte magam előtt láttam, ahogy ugrik egyet örömében.

-          Aha. Flottul megy, meg se kottyant neki az ütközés. Bár azért nem kéne megismételni…

Együtt nevettünk fel.

Még egy darabig beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy Charlie-val majd átjönnek a kocsiért valamelyik délután, a szombatról meg még bővebben tárgyalunk.

Miután vége volt a beszélgetésünknek, egy darabig csak egy helyben álltam a garázsban. Szombat délután találkozóm lesz Bellával, és a barátaival – nagy jóindulattal elég lenne annyit mondani: randizom Bellával.

Csak annyi jutott eszembe, hogy: az’annya!

*~.~*

Szerda délután Bella és Charlie átjöttek, és elvitték a járgányt. Bellával csak pár szót váltottunk, de nekem az is mérhetetlen örömöt okozott.

-          Annyira köszi! Tényleg! Olyan szuper! – Csak vigyorgott, mint a vadalma, és előre-hátra ringatózott a talpán, miközben a kezét valami furcsa pózba csavarta maga előtt. – Köszönöm, Jake! – A vállamat megfogva pipiskedett, és puszit nyomott a jobb arcomra.

-          Szívesen – vigyorogtam vissza. Add, hogy ne legyek, rákvörös, kérlek! – Amúgy hogy áll a szombat? Érted menjek, vagy valami?

-          Ó, az klassz lenne, köszi. Olyan három körül indulhatunk?

-          Oké, ott leszek – bólogattam, és becsuktam a kocsija ajtaját, miután beszállt.

Miután bekötötte az övét, még mosolyogva odaintegetett nekem, aztán elhajtott, maga mögött Charlie rendőrcirkálójával.

Apa rám vigyorgott, mikor összetalálkozott a tekintetünk.

-          Jut eszembe, lenne egy kis munka neked szombat délutánra.

-          MI?! – akadtam ki rögtön. És ezt most találja ki?

-          Nyugi, kölyök, viccelek! Nyugi – kacagott. – Nyugodtan mehetsz találkozgatni Bellával – kacsintott rám.

-          Kösz apa. Baromi vicces vagy – morogtam.

*~.~*

Péntek délután eszement ötletem támad, amikor véletlenül megpillantottam magam a mocskos tükörben a fiúmosdóban. A kezembe fogtam az egyik hosszú, fekete tincset a hajamból, és forgatni kezdtem az ujjaim között. Kell ez nekem?

A rövid hajról rögtön az jutott eszembe, hogy Paulnak, Jarednek és Samnek is ilyen van, de ahogy jobban belegondoltam, szinte az összes városinak Forksban. Nem kéne nekem is levágatnom? Elvégre annyira nem érdekel, hogy hosszú, vagy rövid, de ha levágatnám… lehet, hogy felnőttesebben néznék ki? Lehet, hogy úgy jobban bejönnék Bellának. Lehet, hogy az idősebb pasikra bukik. Talán rövid hajjal idősebbnek tűnnék?

A végén délután Emilynél közöttem ki, a konyhában egy kis kerek széken, aminek nem volt háttámlája, így eléggé elfáradtam rajta ülve. Emily Sam barátnője volt – vagy talán már a jegyese? Hiába gyűlöltem Samet, Emilyt muszáj volt szeretni. Ő volt a legkedvesebb csaj a környéken, mindig segített; szívesen sütött (ugyebár Bella tortáját is neki köszönhetjük), mindenkivel jóban volt, és az összes La Push-i fiú kicsit bele volt zúgva, legalábbis amíg nem találtak maguknak egy korban hozzájuk illó lányt. Tényleg nagyon szép volt a hosszú fekete hajával és a kedves vonásaival. Sosem értettem, hogy került össze Sammel.

-          Na és, hogy megy a suli? – érdeklődött.

-          Egyszer az fog megölni.

-          Gimi – nevetett.

Egy ideig csak az olló csattogását hallottam.

-          Egyébként miért akarod levágatni? Nagyon szép hajad van, Jacob. Van lány, aki ölni tudna az ilyenért.

-          Hát… - gondolkodtam. Gőzöm sem volt, mit feleljek. És akkor mit fogok mondani apának, meg a srácoknak? És Bellának? Hirtelen totál kétségbe estem.

-          Lány van a dologban? – kérdezte Emily titokzatos hangon.

Csak megköszörültem a torkom, de ezzel máris elárultam magam.

-          Csinos?

-          Hát, igen – vigyorogtam.

-          Okos?

-          Nagyon. – A matekházira gondoltam, amihez nélküle hozzászagolni sem tudtam volna.

-          Szoktatok beszélgetni?

-          Igen. – Csak most gondoltam bele, hogy ez mennyire jó dolog. Hogy tényleg szinte bármiről el tudunk beszélgetni Bellával.

-          Akkor biztosan kedvel.

-          Remélem…

-          Ha pedig eddig nem jöttél be neki, miután meglátja az új frizurád, biztosan a karjaidba omlik, higgy nekem. – Megveregette a vállam. – Készen volnánk.

Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan végeztünk, de már nagyon kíváncsi voltam a végeredményre. Emily, mintha a gondolataimban olvasott volna, elém tartott egy kis tükröt, hogy megnézhessem benne magam.

-          Hű, ez klassz! – néztem fel a tükörből Emilyre, aki csak félrebiccentette a fejét.

Beletúrtam a meglehetősen rövid, de meglepően jól álló hajamba, és megpróbáltam elképzelni Bella reakcióját.

-          Mikor találkoztok?

Nem akadtam le ott, hogy Emily vajon honnan tudja, hogy találkozom Bellával. Ő biztos valami látnok, vagy ilyenek, mert szinte mindent tud és mindenre van válasza.

-          Holnap délután – sóhajtottam, és visszaadtam a tükröt, majd a nadrágom farzsebébe nyúltam a kellemetlenül laposnak és üresnek tűnő pénztárcám után.

-          Ó, hagyd csak! – hessegetett el Emily. – Inkább gyere át máskor is, és mesélt el, hogy sikerült, jó?

-          Oké – mosolyogtam.

Emily még egy kicsit igazgatta a hajam, majd melegen megölelt, mint egy pót-anyuka, és kikísért az ajtóig.

Most már úgy éreztem, készen állok a másnapi találkozóra.

*~.~*

Másnap három előtt tíz perccel már úton voltam Forks – Bella – felé. Apa ideadta a kocsit, sőt, még pénzt is csempészett a pénztárcámba. Újból mentolos cukorkákat rágcsáltam, és a tekintetem állandóan a visszapillantó tükörre tévedt, hogy ellenőrizzem, jól áll-e a hajam. Körülbelül fél órát töltöttem a tükörnél pepecselve, mielőtt apa kiröhögött, és biztosított, hogy jól áll már a hajam. Nem tudtam, hihetek-e neki.

Pontosan érkeztem (legalábbis a telefonom órája szerint). Még egyszer megnéztem magam a kis tükörben, majd egy rövidet dudálva üresben otthagytam a kocsit, és az ajtóhoz sétáltam. Mire odaértem, Charlie már ki is nyitotta előttem.

-          Szia kö… - elakadt a szava, amint észrevette a hajamat. –Hová lett a hajad? – ráncolt a homlokát.

-          Hát… levágattam… - épp, hogy ezt kimondtam, meghallottam Bella lépteit lefelé a lépcsőn, majd már Charlie mellett is termett.

Ő is ledermedt egy pillanatra, de gyorsan magához tért, Charlie-val ellentétben.

-          Hű. De furcsa vagy így… - csúszott ki a száján. - Mármint klassz! Jól áll – mosolygott rám. – Csak meg kell szoknom.

Visszamosolyogtam rá, majd a kocsi felé böktem.

-          Indulhatunk?

-          Persze.

-          Ácsi! – kapcsolt hirtelen Charlie is. – Semmi alkohol. Semmi, értve vagyok? És legkésőbb tizenegyre hozd haza, vagy megbánod, kölyök.

-          Apa… - dörmögte Bella.

-          Ha nem értek haza időben, telefonálok Weberéknek. De a ti mobiljaitok is legyenek bekapcsolva, okés?

-          Rendben – bólintott Bella engedelmesen, majd puszit nyomott Charlie arcára, aki ettől ellágyulni látszott. – Szia apu!

-          Charlie – biccentettem.

-          Jó szórakozást, kölykök!

Beültünk az autóba, és én a gázra tapostam. Amíg tudtam, hogy Charlie láthat természetesen extra-óvatosan vezettem. Csak miután kiértünk a városból könnyebbültem meg. És ekkor esett le, hogy még egy szót sem szóltunk egymáshoz.

-          Na és, mizujs? – szólalt meg Bella.

-          Khm… nincs sok. – Egy fürt után készültem kapni, de szerencsére időben feleszméltem, hogy többé nem lesz váll alá érő hajam. Valószínűleg Bella is észrevette az eltévedt mozdulatot.

-          Jó lett a hajad, tényleg – mosolygott. – De amikor hosszú volt, az is jól állt.

Elmosolyodtam, és igyekeztem nem elpirulni.

Közben észrevettem, hogy mintha Bella haja is rövidebb lenne.

-          A tied is le lett…?

-          Ja, igen – kapott rögtön a haja végéhez, és szórakozottan az ujjai között görgette a szálakat.

-          Megszoktad már, hogy zöldre kelsz?

-          Aha, igen. Szeretem nagyon – mosolygott. – És végre forgolódhatok az ágyon a nélkül, hogy leesnék – kacagott.

A forgolódásról és a franciaágyról a hempergés jutott eszembe, és… onnantól inkább kikapcsoltam az ilyesfajta gondolataimat. Legalábbis megpróbáltam kikapcsolni őket.

-          Még egyszer köszi a segítséget. És a járgányt is.

-          Szívesen. – Fülig ért a szám – vagy talán még tovább is. – Én meg köszi, hogy elhívtál.

-          Hát, remélem jó lesz – grimaszolt.

-          Az alapján, amit róluk mondtál, szerintem jó fejek. Arról viszont gőzöm sincs, ők bírni fogják-e a képem – ráztam a fejem.

-          Biztos, nyugi – bátorított. – Meséltem már nekik rólad.

Ezen annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig megszólalni sem bírtam, és utána is csak tátogtam, mint valami idióta hal. Aztán inkább szorosan összezártam a szám, mert elképzeltem, milyen hülyén nézhet ez ki oldalról Bellának. A végén még azt hiszi, valami arcideg rángásom van, vagy egyszerűen retardált vagyok.

-          Kapcsoljak zenét? – nyögtem ki. Azt se tudom, hogy jutott eszembe a zene, amikor az előbb még halat játszottam.

-          Ühüm.

Benyomtam a rádiót, és akkora hangerőre állítottam, hogy azért tudjunk mellette beszélgetni. Mikor az első szám véget ért, valami reklám jött, utána folytatódott csak a zene. Amikor lement az első pár ütem, Bella a szájához kapta a kezét, és láttam a szemén, hogy vigyorog.

-          Hangosabbra vehetem? – türelmetlenkedett.

-          Persze – feleltem kissé értetlenül.

Bella jól felcsavarta a hangerőt, és továbbra is vigyorogva bámult ki az ablakon. A szája aprókat mozgott – valószínűleg a szöveget tátogta. Én sosem hallottam még ezt a számot, és ettől kicsit kellemetlenül kezdtem magam érezni.

-          Öö… szereted?

-          Nagyon! – Megint olyan furcsa pózba tekerte össze a kezeit maga előtt. Szerintem ilyet csak a lányok tudnak. – Most élem a Beatles-korszakomat.

Szóval Beatles. Az valami ősi izé, nem? Úristen! Semmit sem tudok róla! Hogy fogunk így beszélgetni?

Ja, totál pánikba estem.

-          Ismered őket?

-          Ja… persze. Ki nem? – blöfföltem.

-          Hát, én nem ismerek olyan srácot, aki ismeri őket. Olyat meg pláne nem, aki szereti is.

Nagyon elmésen és megértően bólogattam, belül pedig magammal üvöltöztem, hogy minek kell hazudozni, ebből csak egy nagy kavarás lesz. De már késő volt.

-          Nem is tudod, kik ők, ugye? – tapintott a lényegre Bella.

-          De, hogy ne tudnám? – Ez már nagyon gyér volt, így inkább felé fordultam bűnbánó arccal. – Bocs, tényleg nem! Nem tudom, minek hordok össze ilyeneket.

Bella csak nevetett. Én még mindig fancsali képpel néztem rá, de egyre jobban felkúszott az arcomra a vigyor is.

Aztán elkezdtünk beszélgetni, hogy ki melyik zenét szeret még, és később a filmeknél kötöttünk ki. Úgy vettem le, hogy Bella jó rég nem járt moziban. Vagy tévé előtt. Vagy műsorismertető újság közelében.

De ezzel együtt az is a fejembe ötlött, hogy elhívhatnám (majd, egyszer, valamikor…) moziba. Csak mi ketten. És kipróbálhatnám azt az idióta „nyújtózok-miközben-a-karom-a-válla-mögé-teszem” dolgot, amit a tévében látni. Bár így elképzelve nagyon hülyén nézett ki. De most tényleg. Ki az, aki komolyan ezt csinálja?

A filmek után szóba jött a suli, meg hogy fene érti a matekot – na ja, Bella biztos érti!

-          A múltkor is te értetted meg hamarabb! – érveltem.

-          Aha, vagy egy óra agyalás meg küszködés után. És te is segítettél! Órán rám se bagóznak, ha nem értem. Otthon szenvedek állandóan – morgott. Nagyon aranyos volt, hogy ilyen dühös.

-          Majd máskor is együtt csináljuk meg – vicceltem.

-          Oké! – Bella szeme egy pillanatra megcsillant, és mintha… elpirult volna. Ilyen van?! Á, biztos csak a hülye fények miatt van, lomboztam le magam.

De mégis benne lenne, hogy együtt tanuljunk? Akkor belemenne egy randiba is? Végül is… ő is elhívott engem. Ha nem kedvelne, biztosan nem tartaná velem a kapcsolatot. Ezek szerint kedvel?!

Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, és a felröppenő ötletekbe, miszerint hová is vinném el randira. Csak akkor eszméltem fel, amikor megláttam a Port Angeles-táblát.

-          Öö… Angela azt mondta, hogy itt a második kereszteződésnél kell letérni jobbra. – Bella navigált minket, így pár perc alatt le is parkoltunk a hely előtt. Nem jegyeztem meg a nevét, ahhoz túl izgatott voltam.

-           

Bezártam a kocsit, és bevártam Bellát, hogy megkerülje az autót.

-          Hű, szép hely!

Kit érdekel, hogy néz ki, ha egyszer be akar mutatni a barátainak?! Kezdtem oltári ideges lenni.

-          Aha – dörmögtem.

-          Remélem nem érkeztünk korán – mondta Bella, miközben a bejárat felé sétáltunk.

Megpróbáltam rá koncentrálni, hogy lenyugodjak. A barna szemére, a hangjára meg arra, hogy milyen közel sétálunk egymáshoz. És most tényleg nem én nyomultam oda. Ez is jelent valamit?

Miközben kinyitottam előtte az ajtót, fejben totál szétestem. Az összes gondolatom egy nagy adag gubanc volt, és csak annak a Beatles-számnak a dallama szólt a fejemben.

Innen nincs visszaút.