12. fejezet

 Sziasztok!

Tudom, nem szóltam előre, és sehová nem is írtam ki, de egész délután Taylor Swift Red c. albumát hallgattam, és írtam ezt a fejezetet. Képek megint nincsenek, de nem akarom most velük húzni az időt, talán a hétvégén majd pótolom az előző fejihez is :) 

Nagyon várom a véleményeteket! Annyira izgatott vagyok, mit szóltok majd hozzá :DD

Ez az eddigi leghosszabb fejezet mellesleg (79 szóval több, mint a 10. volt), szóval kitettem magamért, úgy érzem. Remélem kárpótollak titeket a múltkori malőrökért ;)

Jó olvasást, mindenkit puszilok!

Dóri

12. fejezet

~Összezavarodottság~

 

A kislányok álma mindig a szőke herceg a paripáján, aki megmenti őket bármi gonosztól. Az én álmom is részben egy ehhez hasonló herceg volt.

De én megelégedtem egy sráccal, aki majd átsegít engem minden nehézségen és bonyodalmon – vagyis magán az életemen.

      Aztán a sötét óráimban mindig rájöttem, hogy ez a srác Edward volt, és én elveszítettem őt. Biztos voltam benne, hogy nem találok másik ilyet.

A hajamat babráltam, és idegesen rágtam az alsó ajkam.

Ó, csak Jake észre ne vegye! Azt hiszi majd, hogy valami idegbeteg vagyok…

Angeláék még nem voltak ott, így kettesben ücsörögtünk, és az innivalónkat vártuk. Én egy gyömbért, ő pedig kólát. Lehet, hogy nekem is kólát kellett volna kérnem? Vagy egy rostos lé jobban esne? Jajj!

Nem értettem, miért vagyok ennyire ideges ettől az egész estétől, de már egy hete tikkelt a szemem miatta, és tövig rágtam két ujjamon a körmöt. Mintha úgy istenigazából valami nagy dolog lenne. Oké, nekem persze az volt, de… nem a Fehér Házba készültem az elnökkel vacsorázni vagy az Amazonas-medencébe kempingezni mindenféle vadállat mellett. Még csak nem is olyanokkal készültem tölteni az estét, akiket nem kedvelek. Nem. A barátaimmal. A legjobb barátaimmal. Mit kell ezen idegeskedni?

Semmit.

És én mégis találtam valamit. Egyszer egy idegosztályon kötök ki, állapítottam meg magamban. Vagy diliházban. Amelyik olcsóbb lesz Charlie-nak, azt fogom választani.

Miközben minden hülyeségről gondolkoztam, észrevettem, hogy Jacob is feszeng velem szemben, de csak akkor mertem megszólalni, amikor kihozták az innivalóinkat, és végre a gyömbér felüdítette az utóbbi percekben sivataggá száradt számat.

-          Nemsoká itt lesznek – mondtam, de még én is kihallottam erőtlen hangomból az ijedtséget, és hogy magamat próbálom meggyőzni, nem Jacobot.

-          Semmi gáz, előttünk az éjszaka. Vagyis az egy része… tudod, nem szívesen lövetném le magam apáddal. – Idegesen heherésztünk.

Nem tudtam, hová lett az autóban létrejött jó hangulat. Ott olyan gyorsan rohant az idő, itt pedig egy csiga felvehette volna a versenyt a falióra másodpercmutatójának vánszorgásával.

-          Charlie-tól nem kell tartanod – nyögtem ki, majd megköszörültem a torkom, és ittam még a gyömbérből.

-          Hát, azért én nem szeretném próbára tenni a tűrőképességét.

-          Kedvel téged – mosolyogtam. – Ha apád egyszer megun, ő pikk-pakk örökbe fog fogadni, hidd el. És akkor majd veszekedhetünk a kanapén.

Jacob jóízűen nevetett, és huncutság csillant a szemében. Végre kezdtünk feloldódni.

-          Az én apám is kedvel téged. Bár nem tudom, mit szólna egy harmadik lányhoz. Lehet, a nővéreimmel már ráunt a dologra.

-          A lányok jobbak – jegyeztem meg gonoszan viccelődve.

-          Nem, a fiúk a jobbak – szállt be Jacob.

-          Mi szorgalmasabbak vagyunk, általában dolgozunk, gyereket nevelünk és még a háztartást is visszük.

-          Ácsi! Otthon én takarítok! Amit te mondasz, az egy nagyon leáltalánosított forma, nőknek találták ki, hogy felsőbbrendűnek érezhessék magukat. Biztos valami papucs férj fejéből pattant ki.

-          Tanulok, takarítok, főzök, mosok, bevásárolok. Te jössz!

-          Tanulok, takarítok, segítek a főzésben, elugrom a boltba, megszerelek a ház körül bármit.

Játékosan farkasszemet néztünk.

-          Lista kell! – jelentette ki Jake. – Írnunk kell egy listát, hogy kiderüljön, melyikünk a hasznosabb. És én leszek az – vigyorodott el sunyin.

-          Álmaidban.

Ekkor nyílt az ajtó, és ismerős hangokat hallottam meg. Megérkezett Angie és Ben. Integettem nekik a boxunkból, ők pedig már siettek is felénk.

-          Sziasztok – mosolyogtam kievickélve a helyemről, öleléssel köszöntve Angelát. – Angie, Ben, ő itt a barátom, Jacob. Jake, ők Angela és Ben.

Megkönnyebbültem lélegeztem fel, hogy túlestem a bemutatáson, már csak azért aggódtam, mit szólnak majd egymáshoz a barátaim.

Jacob és Ben barátságosan kezet fogtak, majd Jake Angelához fordult, és egy-egy puszit nyomott a két arcára. Angela kicsit meglepődött, de Bent láthatóan nem zavarta, a pincérnek intett, hogy jöjjön a boxunkhoz.

Mindannyian beültünk; Angie mellém, Ben pedig Jacob mellé velünk szemben.

Mivel mi Jacobbal már megittuk az üdítőnket, rendeltünk egy második kört is; ezúttal én rostos levet kértem, mint a barátnőm, a fiúk pedig a kólánál maradtak.

-          Bocsi, hogy késtünk kicsit - grimaszolt Angela.

-          Volt valami gubanc a kivezető úton, ti nem láttátok? Nem messze a város táblájától. A rendőrség is kint volt.

Összevont szemöldökkel Jake-re pillantottam, de ő csak megvonta a vállát.

-          Biztos hamarabb indultunk.

-          Az fix. Angie vagy egy évig kereste a kulcsát – vihogott Ben, mire Angela lábon rúgta az asztal alatt, de úgy tűnt, Jacobot találta el, mert ő szisszent fel fájdalmasan a lábához kapva.

-          Jacob! Ó, sajnálom – Angela válla rázkódott a visszafojtott nevetéstől. – Istenem – a tenyerébe temette az arcát.

-          Á, semmi baj. De már értem, miért vagytok barátnők Bellával.

Angelával értetlenül összenéztünk.

-          Te a szemeddel tudsz gyilkolni – biccentett felém, mire én meglepetten eltátottam a szám.

-          Ez… ez nem is igaz!

Benből kipukkant a nevetés, Angela pedig továbbra is próbálja visszafogni magát, de már azt hittem, megfullad mellettem. Elloptam az ötletét, és én is lábon rúgtam Jacobot.

A végén már mindenki kacagott. A pincér szakított miket félbe az üdítőinkkel. Kértünk csipegetni egy extra-nagy tál nachost csípős szósszal, amit később az asztal közepére tettünk, ahol bárki elérhette.

Úgy tűnt, Ben és Jake elég jól kijönnek egymással. Az ízlésük megegyezett a filmek terén. Mi csak mosolyogtunk Angelával, és a nachost rágcsáltuk. Elmeséltem barátnőmnek mi történt az autózás közben, a rádióval meg mindennel, ő pedig jól nevetett rajta.

-          Szerintem helyes – bökött oldalba a könyökével, mire az én arcom felforrósodott.

Jajj ne! Pipacspiros vagyok!

Gyilkosan néztem Angelára, de ő csak megvonta a vállát, és tovább rágcsált.

Magamban mosolyogtam. Ha mégis rájönnék, hogy esetleg… tetszik nekem Jacob, és ha valami csoda folytán neki is tetszenék én, akkor azzal biztos nem lenne probléma, hogy a legjobb barátaim mit szólnak hozzá. Erről eszembe jutott, hogy én még nem nagyon találkoztam Embryvel és Quillel, Jake barátaival. Bár amilyen idegesítőnek Jacob leírta őket, lehet, hogy szerencsém is van. De vajon ő szívesen bemutatna a legjobb barátainak? Nem szégyellne engem…?

Megráztam a fejem, és a jelenre koncentrálta, konkrétan arra, hogy a fiúk egyszerre csapták össze a kezeiket, és kiáltottak fel, hogy ”Az állati!”. Miután észrevették, hogy mennyire meglepődtünk mi az asztal túloldalán, inkább hagyták egymást és felénk irányították minden figyelmüket.

-          Hallom, nem ismered a Beatlest – mosolygott Angela Jake-re, aki levegőt venni is elfelejtett hirtelen. Biztos egy újabb Beatles-rajongó lányra készült fel fejben, aki durvábban védi a kedvenceit mint én tettem az autóban.

-          Hát… - Megköszörülte a torkát, és mentőövként könyörgően rám pillantott. Én csak elfordítottam a fejem, és cinkosan Angelára mosolyogtam. Most megkapja Jacob. – Khm… már hallottam egy számukat. És… egész jó. Vagyis,nagyon jók! Tényleg. Tök klassz és nem is ősi meg ócska.

Ben egy ideig kívülállóként figyelt, majd megelégelte a barátnője „gonoszkodását”.

-          Ne parázz, Angie nem bánt.

-          Egyszer már lábon rúgott ma este – emlékeztette Jake, mire elnevették magukat.

Véget ért Jake kínzása, mert a tőlünk nem messze lévő hangszóróból valami más zene csendült fel, és Angela meg Ben rögtön összenéztek. Mintha csak az ő számuk lenne, vagy ilyenek. Lassú volt, de nem melankolikus. Úgy gondoltam, jól el lehetne rá ringatózni, ritmusosan, mégsem túl gyorsan. Tetszett a szám.

Ben kinyújtotta Angela felé a kezét, ő pedig belehelyezte a sajátját. Aztán elmentek a hely azon részébe, ahol mások is ringatóztak. Úgy tűnt, táncparkettként funkcionál az a részleg, bár nem különösképp volt elválasztva a többitől.

Fészkelődni kezdtem a helyemen. Nem tudtam, miért érzem hirtelen kényelmetlenül magamat.

-          Öö… - mormogta Jacob. – Khm… szeretsz táncolni?

Bizonytalan volt a hangja, az én hasamban pedig éledezni kezdtek a pillangók. Egy egész raj.

Táncolni? Sosem voltam nagy táncos. Persze nincs semmilyen különösebb mentségem arra, miért vagyok béna a parketten, ha egyszer van valamennyi ritmusérzékem. Valószínűleg mindig túl félénk voltam, hogy elengedjem magam más emberek előtt. Ez egész életemben korlátozott.

-          Nem tudom – vallottam be.

-          És… van kedved táncolni? – Most már határozott volt, összeszedte magát.

Én csak eltátottam a szám. Utoljára májusban táncoltam, azon a bizonyos bálon. Sosem hittem volna, hogy valaha, valaki talán újból fel fog kérni. Már miért tenné? Mindig csak megráztam a fejem a buta gondolatra, miszerint egyszer majd odajön hozzám egy fiú, felkér táncolni és minden fájdalmam megszűnik, a szívem visszaalakul sértetlenné, és örökké elfeledem azt a pár hónapot.

-          Van – mosolyodtam el. Nem tudom, mi hajtott a lábaimat; talán a pillangóim átvették felettem az irányítást, de úgy éreztem, Jacobbal nem lesz bajom, ő vigyázni fog rám és nem nevet ki.

Mi is a tánctér felé indultunk, és út közben Jake megfogta a kezem, majd amikor odaértünk, megpördített. Félénken mosolyogtam, mert úgy éreztem, a lábaim ólommá változnak. Az arcom felhevült, ahogy Jacob közelebb húzott magához. Úgy tűnt, ő kicsit gyakorlottabb, mint én.

-          Nagyon béna vagyok. Nem is tudok táncolni. Rá fogok lépni a lábadra vagy el fogok esni – habogtam, miközben a kezeimet a nyaka köré csúsztatta, majd ringatózni kezdtünk.

-          Nyugi. Rebecca engem kiképezett – vigyorgott. – Muszáj volt állandóan táncolnom vele. Miközben festett, ment a rádió, és amikor meghallott valami jót, rögtön odarángatott – mesélte. Időközben éreztem, hogy kezdek engedni; már nem voltak olyan merevek a tagjaim.

Jacob keze a derekam köré fonódott, és ahol hozzám ért, bizseregni kezdett a bőröm. Próbáltam elnyomni az emlékképet, ami minduntalan be akart szökni a gondolataim közé. Ez nem annak az ideje, hogy megint elkezdjem az egereket itatni. Végre élnem kell. Vagy táncolnom.

Szorosabbra fontam a karomat Jacob nyaka körül. Éreztem mennyire forró a bőre, ahol összeértünk. Rövid ujjú blúz volt rajtam, és hirtelen libabőrös lett a karom, de nem a hidegről; nagyon jó idő volt.

Zavarban éreztem magam, de nem szívesen szakadtam volna el Jacobtól. Annyira… megnyugtatott. Biztonságban éreztem magam, ahogy átkarolt. Már csak azt nem tudtam, hogy magyarázhatnám meg magamnak ezeket az érzelmeket? Mi történik bennem? Ha még én sem tudom…

-          Még nem léptél rá a lábamra – nyugtázta Jacob. Végig a szemembe nézett, és én sem tudtam megszakítani a hosszúra nyúlt pillantást. Még pislogni is elfelejtettem.

-          De az jó, nem? – suttogtam lassan.

-          Nekem tetszik…

Annyira közel voltunk egymáshoz. Éreztem a testéből áradó hőt, és azt a sok más érthetetlen dolgot, amit még nyújtott nekem.

Hirtelen aggódni kezdtem, jól áll-e a hajam, és nem érződik-e nagyon rajtam a nachos csípős szósza? Remélem a parfüm, amit indulás előtt magamra fújtam, elnyomja – Charlie megjegyezte, hogy az első öt fújás más bőven elég lett volna, nem kellett volna még tízet magamra spriccolnom. Otthon úgy gondoltam, nem áll olyan rosszul ez a sötétebb farmer, meg a rövid ujjú csipkés szegélyű blúz, de itt már mindenben elbizonytalanodtam.

Ezért inkább nem gondoltam semmire. Semmi ilyen zavaró tényezőre, csak Jacobra, meg arra, hogy jó helyre rakjam a lábam – lehetőleg ne az övére.

A szám halkulni kezdett, és valami pörgősebb jött, mire többen csatlakoztak hozzánk, táncolókhoz. „Táncolókhoz”. A szeme sarkából láttam Angeláékat, akik széles vigyorral, gyakorlottan mozogtak együtt. Nem is tudtam, hogy Angie ennyire szeret táncolni.

Jacob hirtelen végigfuttatta az ujjait az egyik karomon, megfogta a kezem és kipörgetett majd visszahúzott magához, mint valami filmben. Kicsit megszédültem, de vigyor kezdett el felkúszni az arcomra, ahogy Jake összefonta az ujjainkat mindkét kezünkkel, és őrült koreográfiába kezdett, amit csak vihogva tudtam követni. Jobbra, balra, pörgés, hátra, vigyor, és már megint nem tudtam, hová teszem a lábam, csak megpróbáltam követni.

Ellökött magától, de fogta a kezem, majd olyan hirtelen húzott vissza, hogy szinte már a mellkasának simultam. A kezeink még mindig össze voltak kulcsolva, és két oldalt Jacob egyre feljebb emelte őket, míg végül a fejünk félé voltak nyújtva. Persze Jacob karja begörbült, én kisebb voltam nála, és a karom is rövidebb volt. Ő közbe furcsa apró léptelet tett a zene ritmusára, én viszont csak egy helyben álltam. Csillogott a szeme, ahogy mélyen az enyémbe nézett.

Újabb számváltás. Valami vidám, kicsit countrys volt, és Jake bohóckodni kezdett velem. A bal kezem a vállára tette, az ő jobbja pedig a derekamat ölelte, de a másik keze az enyémet tartotta. A vállait felcserélgetve előre húzta, majd egy idő után körözni kezdett velük, miközben derékból jobbja-balra aprókat hajlongott velem. Én kicsit darabosan mozogtam, mint valami robot, de ő nagyon laza volt. Nem is értettem, hogy tud egyszerre hajlongani velem, meg a vállait mozgatni, és mindezt ritmusra.

Ez valami Jacob-dolog.

Aztán hirtelen úgy tett, mintha tangóznánk és először jobbra, majd balra tettünk pár lépést, kinyújtva épp az abba az irányba mutató karunkat, míg a másikat még mindig összekulcsolva szorosan hozzánk húzta. Kipukkant belőlem a nevetés, és a mellkasának támasztottam a fejem, amíg ki nem vihogtam magam. Jacobot ez nem zavarta, tovább vezetett minket össze vissza.

A szám végén kézen fogott, és visszavezetett a boxunkhoz. Én már nem is láttam a könnyeimtől, amik nevetés közben csordultak ki. Most nem egymással szembe ültünk, hanem Jake beült a helyére és magával húzott, így én elfoglaltam Benét.

Közben intettünk a pincérnek egy újabb kör üdítő után – Angie és Ben is úgyis szomjasak lesznek, gondoltam.

-          Rebeccával tényleg nagyon… sokat táncolhattatok.

-          Ó, ne is mond! – nevetett grimaszolva. – De nem ellenkezhettem, mert akkor elvette a cuccaimat, eldugta a tévé kábelét és reggelit sem csinált nekem.

-          Szóval zsarnokságban nőttél fel – bólogattam.

Felnevetett a gyenge poénomon, majd meglátta a pincért, és rögtön lecsapott a kólájára. Én is ezt tettem – őrültem szomjas lettem a táncolástól. Mivel még nem nagyon volt tapasztalatom, nem gondoltam volna, hogy így elfáradok tőle. Bár az is lehet, hogy nem mindenki ropja olyan őrültem, mint Jacob, gondolkoztam el. De biztos voltam benne, hogy nem cserélném le másra a táncpartneremet.

Miután megittuk az üdítőnk felét, kicsit lenyugodtam; lassult a szívdobogásom, nem volt már annyira melegem és nem is ziháltam. Jacob fürkésző tekintetébe akadtam, és hirtelen megint forrósodni kezdett az arcom.

-          Nagyon bénán táncolok, ugye? – motyogtam félénken. Bíztam benne, hogy rácáfol, de igazából nem hittem, hogy megteszi.

-          Á, dehogy! Sokkal reménytelenebb eseteket is láttam már. Ott van a másik nővérem, Rachel. Kész kabaré – kuncogott, ahogy maga elé képzelte. – Egyszer eltörte a kezét, mert Rebecca kényszerítette, hogy táncoljon vele.

-          Ikrek, mégis… hogy lehetnek ennyire különbözőek? – merengtem.

-          Szinte ez a legnagyobb különbségük. Amúgy két tojás. Két záptojás. – Mikor felkacagtam csitítani kezdett. – El ne mond apának! Amikor egyszer ezt mondtam, akkor tényleg megharagudott. Nagyon érzékeny a lányokra – magyarázta. – Szerintem… anya miatt. Nagyon hasonlítanak rá.

Rögtön abbahagytam a nevetést. Tudtam, hogy Jacob még kisebb volt, amikor elveszítették az édesanyjukat, és a lányokban sokkal mélyebb sebet hagyott, de biztos voltam benne hogy Jacob számára is kényes ez a téma. Semmiképp sem akartam volna megsérteni.

-          Sajnálom – suttogtam, és hirtelen ötlettől vezérelve végigsimítottam a karján, vigasztalásképp.

Ő beleivott a kólájába, miközben megfogta a kezem. Belül egy tornádó szaladt végig az agyamon – mindent kitöröltek.

Hogy kicsit eltereljem a figyelmem arról, hogy Jake a kezem fogja, a nachosért nyúltam. Párat a számba dobtam, majd Jacob felé is nyújtottam belőle, hátha az majd „visszahozza”. Amúgy is eszembe jutott, hogy elméletileg a fiúkhoz a hasukon át vezet az út.

Jacob a helyett, hogy elvette volna tőlem a felé nyújtott rágcsálnivalót, kitátotta a száját. Első meglepődésem után a szájába adtam a kaját.

-          Állatetetővé avanzsáltam – jegyeztem meg csipkelődve.

-          Poénos – mormogta Jake teli szájjal, mosolygós szemmel. Gondoltam, hogy csak azért nem ér a füléig a szája, mert tele van a képe kajával.

És még mindig fogta a kezem.

-          Ááá, meghaltam – huppant le velünk szembe Ben, mire szétrebbentünk. – Kólát! – hörögte, én pedig mosolyogva odanyújtottam neki.

-          Angie? – néztem szét a homlokomat ráncolva. Ben kiszáradva a parketten hagyta volna?

-          Mosdóban.

-          Mindjárt jövök – mondtam, és elindultam megkeresni a mellékhelyiséget. Nekem is úgyis szükségem volt egy kis felfrissülésre, és pár perce távol Jacobtól.

Angelát a tükör előtt találtam, szemüveg nélkül; vizet fröcskölt az arcára és a nyakára.

-          Szia – mosolygott rám. Kicsit hunyorgott a szemüvege nélkül, de felismert.

-          Elfáradtál? – Követve a példáját én is vizet fröcsköltem magamra, aztán kicsit a karomat is lehűsítettem.

-          Hú, nagyon. Imádok táncolni… de csak Bennel – somolygott. Papírtörlőt tépett a falra erősített tartóból, és óvatosan felitatta azt a pár cseppet, ami rajta maradt.  – Milyen volt Jacobbal? – Felvonta a szemöldökét és megcélozta a kukát az összegyűrt galacsinnal, majd a pultnak támaszkodott.

-          Klassz – vallottam be.

-          Aranyosak voltatok.

Láttam, amint a tükörképem színt vált. Úgy tettem, mintha a hajammal foglalatoskodnék, majd én is papírtörlőket tépkedtem, hogy ki merjem nyögni ami a csőrömet nyomta. De még így sem ment könnyen.

-          Megfogta a kezem – hadartam. – Többször is – hangsúlyoztam, és nagy szemekkel néztem Angelára, miközben felitattam magamról a maradék vízcseppet.

-          És zavart?

-          Hát… - Összezavarodtam. Mi van, ha igen, és mi, ha nem? – Nem igazán… oké, tök jó volt – forgattam a szemem. Úgy éreztem, nem tudok egy helyben maradni, valamit muszáj volt kezdenem magammal.

-          Tetszik neked? – kérdezett rá. A tenyerébe támaszozta az állát, a könyökét pedig a másik kezébe. Úgy gondoltam, valami hasonló lenne a „gondolkodó nő” szobra. A szemüvege mögül átható pillantással méregetett, hogy észrevegye, ha füllenteni próbálok. De én nem akartam.

-          Fogalmam sincs – sóhajtottam.

-          Holnap ráérsz? – Megint összezavart a hirtelen témaváltás, de bólintottam. Nem volt sok házim – szerencsére. – Akkor holnap majd kiderítjük – mosolygott rám. - De most szerintem a fiúk már aggódnak, hogy hová tűntünk ennyi időre.

Visszamentünk a boxunkba. Angie beült Ben mellé, én meg Jacobhoz csatlakoztam. Körülbelül egy órán keresztül beszélgettünk mindenféléről. Örültem, hogy nem érzi egyik fél sem feszélyezve magát a másik miatt. Talán csak én voltam kicsit csendesebb – pont én, az „összekötő”. Az, aki elhívta őket.

Ez után eszembe jutott, hogy ők voltak azok, akik kihúztak abból a gödörből, amit saját magamnak ástam, és ettől megint jobban éreztem magam. Hogy ilyen barátaim vannak.

Később Angeláék táncoltak még egyet, aztán ittunk újból egy kört, és végül fél tízkor szedelődzködni kezdtünk. Magunkhoz intettük a pincért a számlával, miközben a kabátjainkat vettük fel.

Én a pénztárcámon doboltam az ujjaimmal, amikor Jake az enyémre tette a kezét.

-          Tedd el.

-          Mi? – ráncoltam a homlokom. – Dehogy! Kifizetem a részem.

-          Hagyd csak, Bells – mosolygott rám. A kinti sötét miatt már felkapcsolták bent a világítást, mégis sejtelmesek maradtak a fények; és ahogy Jacob fehér mosolya megvillant, úgy éreztem bármit megadnék neki, hogy a kedvére tegyek. Eltettem a tárcám.

Miután fizettünk – vagyis Jacob fizetett – távoztunk és az autóinkhoz sétáltunk a parkolóban, amik egymás mellett álltak.

-          Köszi, hogy mind eljöttetek – szóltam. Közben a hátam mögött a kezem tördeltem.

-          Ó, ilyen estét bármikor – vigyorgott rám Ben, majd megölelt, és játékosan a fejemre húzta a kapucnimat, amit én rögtön lerántottam.

Angela is megölelt, majd ők ketten beültek az autójukba, és integetve elhajtottak. Közben mi is elhelyezkedtünk az üléseken; én éppen a biztonsági övemet kötöttem be. Jacob beindította az autót, és kifarolt.

-          Jól érezted magad? – kérdezte, miközben ráhajtottunk a hazafelé vezető útra. A fényes lámpák a szemembe vágtam, ahogy ütemesen elhaladtunk mellettük, ezért inkább Jacob felé fordultam.

-          Igen – mosolyogtam. – De én hívtalak meg, szóval ezt nem nekem kellene megkérdeznem?

-          Én is jól éreztem magam. – biztosított. – A barátaid jófejek.

-          Szerintem ők is megkedveltek téged. Sőt, biztos – nevettem arra gondolva, hogy milyen jól kijött egymással a két fiú az este folyamán.

Jacob csak rám mosolygott. Úgy éreztem, sokkal magabiztosabb lett, mint még délután volt, és jobban fel is szabadult. Ennek örültem. Nagyon féltem tőle, hogy nem fogja jól érezni magát.

-          Remélem időben hazaérünk. Én komolyan félek az apádtól – kacagott.

-          Hát, tényleg van pisztolya – jegyeztem meg. – Meg olyan vadászpuskája is… vagy mi az.

-          Megpróbálsz elrettenteni?

-          Nem. De… mitől? – értetlenkedtem.

-          Szerinted mi lehetett az, amit Benék láttak idefelé jövet? Baleset? – váltott témát gyorsan.

-          Remélem nem. Hátha csak valami állatot ütöttek el. – De még én is tudtam, hogy egy kósza őz miatt nem jelenik meg a rendőrség.

-          Hátha – ismételte meg Jacob.

Aztán témát váltottunk, és fesztelenül kezdtünk beszélgetni mindenféléről. Mire észbe kaptam már láttam a városunkat jelző táblát. Nem volt mostanra a közelében semmi, biztos elintézték. Tuti nem volt nagy dolog, bizonygattam magamnak.

Amikor az utcánkba is befordultunk, ideges lettem, és a kocsiban lévő kis órára pillantottam; volt még időnk tizenegyig. Jacob leállította az autót a házunk előtt, de mindketten ülve maradtunk, még az övünket sem kapcsoltuk ki.

Jacob kifújta a bent tartott levegőt; láthatóan izgult.

-          Bella… arra gondoltam, hogy… mivel elég jól éreztük magunkat, legalábbis én nagyon jól éreztem magamat, és remélem te is – hadarta. – Hát, hogy… lenne-e kedved eljönni velem jövő héten moziba?

A pillangóim szárnyra keltek, és magukkal vitték a szívemet is. Kellet pár másodperc, mire megtaláltam a hangom.

-          Igen – leheltem. Nagyon reméltem, hogy Jacob meghallja, és nem kell megismételnem a válaszomat, mert éppen máson törtem a fejem, és azon, hogy is fogalmazhatnám meg azt a dolgot. Lehet, hogy az már túl nagy falat lenne neki, és akkor inkább eldob, minthogy végigmenjen velem ezen a döcögős úton?

-          Hű – sóhajtott Jacob. Üvöltött róla, és épp egy szikla gördült le a mellkasáról.

-          De – emeltem fel az ujjam – kérnék valamit. Még mielőtt… bonyolultabb lesz a helyzet – habogtam.

-          Mond.

-          Kivinnél engem holnap a… tengerhez? Valamitől meg kell válnom… érted? Még az előtt, hogy mi… - nem tudtam befejezni a mondatot, mert Jake keze az enyémre csúszott, és felizzott a bőröm az övé alatt.

-          Hívj fel, ha érted jöjjek.

-          Köszönöm. Mindent – sóhajtottam. Jacob csak mosolyogva bólintott.

Kikapcsoltam az övemet és kinyitottam az ajtót.

-          Szia Jake.

-          Szia Bells.

A fél lábam már kint volt, amikor meggondoltam magam, és visszafordultam. Jacob felé hajoltam és puszit nyomtam a felém eső arcára. Talán egy pillanattal tovább is maradtam hozzábújva, de nem bántam.

Aztán gyorsan kiszálltam, és becsaptam magam mögött az ajtót, felsiettem a bejárati ajtónkhoz, a kulccsal kinyitottam, és azt is bevágtam magam mögött. A hátamat nekidöntve a földig csúsztam, majd ott leültem és a tenyerembe temettem az arcom.

Meghallottam, ahogy reccsen Charlie kedvenc ülőalkalmatossága, és gyorsan összeszedtem magam; felkeltem a földről és bezártam magam mögött az ajtót.

-          Jól érezted magad, kicsim? – A falnak támaszkodott, úgy pislogott rám kicsit álmosan. Biztos szunyókált már, mikor felvertem a hangos ajtócsapkodásommal.

-          Igen – válaszoltam.

-          És esetleg… máskor is fogtok találkozni Jacobbal? – rántotta meg a vállát, mintha neki minden mindegy lenne, pedig nagyon is érdekelte a válaszom.

-          Hát… holnap levisz a tengerhez, és jövő héten elmegyünk moziba. Asszem. – Nem néztem a szemébe, mert nem akartam tudni, hogy mit gondol. Csak egy forró fürdőre vágytam, és hogy apám békén hagyjon a kérdéseivel. – Fürdök és alszok, jó? Elfáradtam… táncoltunk.

-          Jó-jó… de te nem is tudsz táncolni – értetlenkedett, miközben puszit nyomtam az arcára.

-          De Jake tud – vontam vállat, és elsunnyogtam mellette, fel az emeletre.

Később a szobámban elővettem a kis fából készült dobozt, és az ágyam alá csúsztattam. Holnap végleg megválok minden emlékemtől.

Ez lesz a legjobb, akkor is, ha most össze vagyok zavarodva, bizonygattam magamnak.

-          Majd Jacob segít – suttogtam magam elé a némaságba. Hittem a hangomnak.

11. fejezet

Sziasztok!

Igen, végre tudok egy óránál tovább ülve maradni :) Annyira bűntudatom volt tegnap, amiért már másodszor halasztottam el ezt a fránya fejezetet, hogy ma mindenképpen fel akartam rakni. Igaz, hogy képek (még) nincsenek, de amint még jobban leszek, azokat is bepótolom. Remélem nem haragszotok rám :) 

Továbbá mindenkinek mesebeli Karácsonyt és filmbeli Újévet kívánok, érezzétek jól magatokat!

Nem húzom tovább az időt (megtettem már ezelőtt...). Kellemes téli szünetet, jó olvasást!

Puszi,

Dóri

11. fejezet

~Meghívás~

      Az első nap végigjátszottam, hogy ismerkedtünk meg, és hogy kezdett el fejlődni a kapcsolatunk; hogy közeledtünk egymáshoz.

A harmadik nap a hangját próbáltam lejátszani a fejemben, de úgy éreztem, az emlékezetem direkt megmásította, csak hogy ezzel is bosszantson.

A hatodik napon csak az arca darabjait próbáltam összerakni. Nem értettem, miért nem tudok elég pontosan emlékezni rá. Minden elmosódott, amihez csak hozzáfogtam.

A második, negyedik és hetedik napon üres volt az elmém. Sivár. Bezárkóztam egy hófehér gumiszobába, és nem tudtam, hol a kulcs.

Azt hittem, ez az érzés soha életemben még csak elhalványodni sem fog, nem hogy elmúlni. Pedig idővel megtette.

Jacob Black

Benyomtam a rádiót, és olyan hangosra vettem, hogy a felhúzott ablakok ellenére is biztosan kihallatszódott a kocsiból. De nem érdekelt. Rátapostam a gázra, és ezerrel hajtottam haza.

A jogosítványomtól nem voltam olyan boldog, mint a mai naptól.

Az állandó viccelődés, és hogy hagyta, hogy (kis túlzással) átöleljem már eleve a fellegekbe repített, nem beszélve arról, hogy végre Jake-nek szólított.

Egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és újrajátszottam a fejemben, amint Bella kimondja a nevem. A fantáziám kicsit el is ferdítette a hangját, és lassan korhatáros karikát kellett volna a gondolataimra aggatnom, ha le nem állítom magam.

Aztán Bella meglepetésén kezdtem el agyalni, hogy vajon mit talál ki? Lett volna pár javaslatom… De még csak remélni sem mertem, hogy masnit köt a derekára és előugrik egy dobozból.

Inkább a zenére koncentráltam, és a végtelen örömre, ami miatt nem tudtam letörölni a vigyort a képemről. Muszáj voltam leengedni  az ablakot, és kikiáltani a kora esti hűvös levegőbe az erdővel szegélyezett La Push-ba vezető úton.

*~.~*

A boldogságom még kitartott egy darabig – bár a matekpéldáknál úgy éreztem, elmenekült, és majd csak akkor tér vissza, ha vége a szám-kavalkádnak. Tanultam délutánonként, este pedig mindig bütyköltem kicsit Bella autóját. Egy hét alatt nem haladtam vele sokat, de a hétvégén már félig-kész állapotba hoztam, így megengedtem magamnak egy kis lazítást, és áthívtam a srácokat videojátékozni.

Úgyis egész héten csak kiparodizáltak, és ketten eljátszották azt a bénázást, amit gondoltak, hogy művelek Bella előtt. Mindezt általában vagy órán, vagy a suli közepén tették – kösz skacok, komolyan.

A nappalinkban ültünk, apa odavolt Clearwateréknál, a miénk volt a ház. A tévé hangosan dübörgött, most az egyik katonai játékot vettük elő.

Az első kör után Embry érdeklődni kezdett, hogy állok Bella kocsijával.

-          Halad – motyogtam. Nem akartam, hogy megint Belláról legyen jó, és elkezdjék mondani a hülyeségeiket.

-          És Bella? Azóta nem beszéltetek? – kérdezte Quil, meglehetősen komolyan. Nem volt a hangjában se gúny, se huncutság, semmi, én mégis felhúztam magam, hogy nem lehet eltölteni egy normális délutánt a nélkül, hogy ne kezdjenek Bella miatt zaklatni.

Így is eléggé sokszor járt a fejemben, nem kellett, hogy a srácok is emlékeztessenek rá. Egész héten vártam, hogy felhívjon, de azért közben lefoglaltam magam, és a szombaton történtekre gondoltam. Nem akartam, hogy megint eszembe jusson, mit ígért. Hogy meglep valamivel. De mégis mivel? Mikor? Hogyan?!

Ááá!

-          Nem – válaszoltam tömören.

Már tudtam, hogy rosszul tettem. Quil felém fordult, és ilyet csak a legszörnyűbb esetekben tesz.

-          Azt ígérte, ad neked valamit, nem?

-          Meglepetést mondott – vontam meg a vállam. Csak szálljunk már le rólam!

-          Biztos nem tudja még, mi legyen az… Valami klasszat akar – bíztatott Embry, de Quil folytatta.

-          Miért nem hívod fel te? Azt mondtad, jól elvoltatok.

-          Mit mondjak neki?! –akadtam ki nekiesve Quilnek.

-          Csak kérdezd meg, hogy van… - próbálkozott Embry. – Vagy hogy visszaköltözött-e már a szobájába? Valami ilyesmi…

Éreztem, hogy valahol igaza van, mégis képtelen lettem volna úgy felhívni Bellát, hogy ne legyen rá nyomós érvem, különben… mi van, ha hülyének néz? Az összes barátja azon fog röhögni, hogy valami srác hívogatja telefonon a semmiért!

-          Ne várd, hogy ő lépjen! Kezdeményezz. A csajok azt szeretik.

-          És ezt mégis honnan veszed, Ateara? – dörmögtem.

Ezentúl nem beszélgettünk Belláról.

Én befordultam, a fiúk pedig szintén csendesek lettek, majd még sötétedés előtt leléptek. Nem bántam. Csak bementem a szobámba, elterültem az ágyon, és a sötét képernyőjű telefonomat néztem.

Bella sosem fog felhívni.

*~.~*

…3…

Fölhívhatom, bíztattam magam. Kész a kocsija, értesítenem kell. Biztos örülni fog. Remélem örülni fog! Aztán megkérdezhetném, hogy van. Milyen a felújított szobájában? Hogy megy a suli? Nem lesz tolakodó, és semmiképp sem fog zaklatásnak tűni. Csak illedelmes érdeklődés lesz. Illedelmes érdeklődés. Ilyenért nem szoktunk kinevetni másokat.

…2…

Nem baj, ha nem veszi fel az első csörgésre. Az nem jelent semmit. Kitartónak kell lennem, lehet, hogy nem hallja, vagy éppen keresi. Nem szabad megfutamodni!

…1

Nyomd meg a zöld gombot!

Már éppen rányomtam volna, hogy felhívjam Bellát, amikor a telefonom megcsörrent. Nagy szemekkel meredtem a képernyőre, majd a második csörgés után a kábulatból feleszmélve felvettem.

-          Szia Bella.

-          Jake, szia. – Igen, tényleg ő az, az ő hangja.

Rögtön el akartam újságolni neki, hogy kész a kocsija, és bombázni akartam a kérdéseimmel, hogy hogy van, milyen a suli, a szobája, minden. De még kíváncsibb voltam, hogy ő miért hívott.

-          Nem zavarlak?

-          Hát, igazából én is most akartalak hívni – vallottam be.

-          Ó – szórakozottan felnevetett. – És mit akartál volna?

-          Á, ne, mond előbb te! – Annyira izgatott lettem, miért keres, hogy állítom, a hangom is megremegett. Fel-le kezdtem járkálni.

Bella megköszörülte a torkát, mintha ő is zavarban érezné magát.

-          Van valami programod már szombat délutánra?

Magamban cigánykereket hánytam, és rikoltoztam, de igazából csak én is megköszörültem a torkom.

-          Nem, szerintem nincs semmi. – Magamban hozzátettem, hogy ha lenne, azt is lemondanám. – Miért kérdezed?

-          Hát… khm… tudod, Port Angelesben van egy nagyon klassz hely, és arra gondoltam, hogy… van-e kedved eljönni velem meg Angelával és a barátjával? – hadarta.

Álmodom?!

Ha mindenesetre azt teszem, nem akarok felébredni, határoztam el.

Bella be akar mutatni a barátainak? Engem? Uramisten!!

-          Hű, izé… persze! – feleltem gyorsan.

Hallottam, ahogy Bella kifújja a bent tartott levegőt.

-          Mi az? – kérdeztem.

-          Hát, kicsit féltem, hogy nem lesz kedved hozzá… tudod, tök idegenekkel, meg minden. Lehet, van jobb dolgod ennél szombatonként.

-          Nem. Mármint, nagyon szívesen megyek. Tényleg – nevettem fel.

-          Akkor jó – nevetett ő is. – Na, és te mit akartál?

-          Elkészültem a járgányoddal.

-          Hű, komolyan? – Szinte magam előtt láttam, ahogy ugrik egyet örömében.

-          Aha. Flottul megy, meg se kottyant neki az ütközés. Bár azért nem kéne megismételni…

Együtt nevettünk fel.

Még egy darabig beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy Charlie-val majd átjönnek a kocsiért valamelyik délután, a szombatról meg még bővebben tárgyalunk.

Miután vége volt a beszélgetésünknek, egy darabig csak egy helyben álltam a garázsban. Szombat délután találkozóm lesz Bellával, és a barátaival – nagy jóindulattal elég lenne annyit mondani: randizom Bellával.

Csak annyi jutott eszembe, hogy: az’annya!

*~.~*

Szerda délután Bella és Charlie átjöttek, és elvitték a járgányt. Bellával csak pár szót váltottunk, de nekem az is mérhetetlen örömöt okozott.

-          Annyira köszi! Tényleg! Olyan szuper! – Csak vigyorgott, mint a vadalma, és előre-hátra ringatózott a talpán, miközben a kezét valami furcsa pózba csavarta maga előtt. – Köszönöm, Jake! – A vállamat megfogva pipiskedett, és puszit nyomott a jobb arcomra.

-          Szívesen – vigyorogtam vissza. Add, hogy ne legyek, rákvörös, kérlek! – Amúgy hogy áll a szombat? Érted menjek, vagy valami?

-          Ó, az klassz lenne, köszi. Olyan három körül indulhatunk?

-          Oké, ott leszek – bólogattam, és becsuktam a kocsija ajtaját, miután beszállt.

Miután bekötötte az övét, még mosolyogva odaintegetett nekem, aztán elhajtott, maga mögött Charlie rendőrcirkálójával.

Apa rám vigyorgott, mikor összetalálkozott a tekintetünk.

-          Jut eszembe, lenne egy kis munka neked szombat délutánra.

-          MI?! – akadtam ki rögtön. És ezt most találja ki?

-          Nyugi, kölyök, viccelek! Nyugi – kacagott. – Nyugodtan mehetsz találkozgatni Bellával – kacsintott rám.

-          Kösz apa. Baromi vicces vagy – morogtam.

*~.~*

Péntek délután eszement ötletem támad, amikor véletlenül megpillantottam magam a mocskos tükörben a fiúmosdóban. A kezembe fogtam az egyik hosszú, fekete tincset a hajamból, és forgatni kezdtem az ujjaim között. Kell ez nekem?

A rövid hajról rögtön az jutott eszembe, hogy Paulnak, Jarednek és Samnek is ilyen van, de ahogy jobban belegondoltam, szinte az összes városinak Forksban. Nem kéne nekem is levágatnom? Elvégre annyira nem érdekel, hogy hosszú, vagy rövid, de ha levágatnám… lehet, hogy felnőttesebben néznék ki? Lehet, hogy úgy jobban bejönnék Bellának. Lehet, hogy az idősebb pasikra bukik. Talán rövid hajjal idősebbnek tűnnék?

A végén délután Emilynél közöttem ki, a konyhában egy kis kerek széken, aminek nem volt háttámlája, így eléggé elfáradtam rajta ülve. Emily Sam barátnője volt – vagy talán már a jegyese? Hiába gyűlöltem Samet, Emilyt muszáj volt szeretni. Ő volt a legkedvesebb csaj a környéken, mindig segített; szívesen sütött (ugyebár Bella tortáját is neki köszönhetjük), mindenkivel jóban volt, és az összes La Push-i fiú kicsit bele volt zúgva, legalábbis amíg nem találtak maguknak egy korban hozzájuk illó lányt. Tényleg nagyon szép volt a hosszú fekete hajával és a kedves vonásaival. Sosem értettem, hogy került össze Sammel.

-          Na és, hogy megy a suli? – érdeklődött.

-          Egyszer az fog megölni.

-          Gimi – nevetett.

Egy ideig csak az olló csattogását hallottam.

-          Egyébként miért akarod levágatni? Nagyon szép hajad van, Jacob. Van lány, aki ölni tudna az ilyenért.

-          Hát… - gondolkodtam. Gőzöm sem volt, mit feleljek. És akkor mit fogok mondani apának, meg a srácoknak? És Bellának? Hirtelen totál kétségbe estem.

-          Lány van a dologban? – kérdezte Emily titokzatos hangon.

Csak megköszörültem a torkom, de ezzel máris elárultam magam.

-          Csinos?

-          Hát, igen – vigyorogtam.

-          Okos?

-          Nagyon. – A matekházira gondoltam, amihez nélküle hozzászagolni sem tudtam volna.

-          Szoktatok beszélgetni?

-          Igen. – Csak most gondoltam bele, hogy ez mennyire jó dolog. Hogy tényleg szinte bármiről el tudunk beszélgetni Bellával.

-          Akkor biztosan kedvel.

-          Remélem…

-          Ha pedig eddig nem jöttél be neki, miután meglátja az új frizurád, biztosan a karjaidba omlik, higgy nekem. – Megveregette a vállam. – Készen volnánk.

Meglepődtem, hogy ilyen gyorsan végeztünk, de már nagyon kíváncsi voltam a végeredményre. Emily, mintha a gondolataimban olvasott volna, elém tartott egy kis tükröt, hogy megnézhessem benne magam.

-          Hű, ez klassz! – néztem fel a tükörből Emilyre, aki csak félrebiccentette a fejét.

Beletúrtam a meglehetősen rövid, de meglepően jól álló hajamba, és megpróbáltam elképzelni Bella reakcióját.

-          Mikor találkoztok?

Nem akadtam le ott, hogy Emily vajon honnan tudja, hogy találkozom Bellával. Ő biztos valami látnok, vagy ilyenek, mert szinte mindent tud és mindenre van válasza.

-          Holnap délután – sóhajtottam, és visszaadtam a tükröt, majd a nadrágom farzsebébe nyúltam a kellemetlenül laposnak és üresnek tűnő pénztárcám után.

-          Ó, hagyd csak! – hessegetett el Emily. – Inkább gyere át máskor is, és mesélt el, hogy sikerült, jó?

-          Oké – mosolyogtam.

Emily még egy kicsit igazgatta a hajam, majd melegen megölelt, mint egy pót-anyuka, és kikísért az ajtóig.

Most már úgy éreztem, készen állok a másnapi találkozóra.

*~.~*

Másnap három előtt tíz perccel már úton voltam Forks – Bella – felé. Apa ideadta a kocsit, sőt, még pénzt is csempészett a pénztárcámba. Újból mentolos cukorkákat rágcsáltam, és a tekintetem állandóan a visszapillantó tükörre tévedt, hogy ellenőrizzem, jól áll-e a hajam. Körülbelül fél órát töltöttem a tükörnél pepecselve, mielőtt apa kiröhögött, és biztosított, hogy jól áll már a hajam. Nem tudtam, hihetek-e neki.

Pontosan érkeztem (legalábbis a telefonom órája szerint). Még egyszer megnéztem magam a kis tükörben, majd egy rövidet dudálva üresben otthagytam a kocsit, és az ajtóhoz sétáltam. Mire odaértem, Charlie már ki is nyitotta előttem.

-          Szia kö… - elakadt a szava, amint észrevette a hajamat. –Hová lett a hajad? – ráncolt a homlokát.

-          Hát… levágattam… - épp, hogy ezt kimondtam, meghallottam Bella lépteit lefelé a lépcsőn, majd már Charlie mellett is termett.

Ő is ledermedt egy pillanatra, de gyorsan magához tért, Charlie-val ellentétben.

-          Hű. De furcsa vagy így… - csúszott ki a száján. - Mármint klassz! Jól áll – mosolygott rám. – Csak meg kell szoknom.

Visszamosolyogtam rá, majd a kocsi felé böktem.

-          Indulhatunk?

-          Persze.

-          Ácsi! – kapcsolt hirtelen Charlie is. – Semmi alkohol. Semmi, értve vagyok? És legkésőbb tizenegyre hozd haza, vagy megbánod, kölyök.

-          Apa… - dörmögte Bella.

-          Ha nem értek haza időben, telefonálok Weberéknek. De a ti mobiljaitok is legyenek bekapcsolva, okés?

-          Rendben – bólintott Bella engedelmesen, majd puszit nyomott Charlie arcára, aki ettől ellágyulni látszott. – Szia apu!

-          Charlie – biccentettem.

-          Jó szórakozást, kölykök!

Beültünk az autóba, és én a gázra tapostam. Amíg tudtam, hogy Charlie láthat természetesen extra-óvatosan vezettem. Csak miután kiértünk a városból könnyebbültem meg. És ekkor esett le, hogy még egy szót sem szóltunk egymáshoz.

-          Na és, mizujs? – szólalt meg Bella.

-          Khm… nincs sok. – Egy fürt után készültem kapni, de szerencsére időben feleszméltem, hogy többé nem lesz váll alá érő hajam. Valószínűleg Bella is észrevette az eltévedt mozdulatot.

-          Jó lett a hajad, tényleg – mosolygott. – De amikor hosszú volt, az is jól állt.

Elmosolyodtam, és igyekeztem nem elpirulni.

Közben észrevettem, hogy mintha Bella haja is rövidebb lenne.

-          A tied is le lett…?

-          Ja, igen – kapott rögtön a haja végéhez, és szórakozottan az ujjai között görgette a szálakat.

-          Megszoktad már, hogy zöldre kelsz?

-          Aha, igen. Szeretem nagyon – mosolygott. – És végre forgolódhatok az ágyon a nélkül, hogy leesnék – kacagott.

A forgolódásról és a franciaágyról a hempergés jutott eszembe, és… onnantól inkább kikapcsoltam az ilyesfajta gondolataimat. Legalábbis megpróbáltam kikapcsolni őket.

-          Még egyszer köszi a segítséget. És a járgányt is.

-          Szívesen. – Fülig ért a szám – vagy talán még tovább is. – Én meg köszi, hogy elhívtál.

-          Hát, remélem jó lesz – grimaszolt.

-          Az alapján, amit róluk mondtál, szerintem jó fejek. Arról viszont gőzöm sincs, ők bírni fogják-e a képem – ráztam a fejem.

-          Biztos, nyugi – bátorított. – Meséltem már nekik rólad.

Ezen annyira meglepődtem, hogy pár másodpercig megszólalni sem bírtam, és utána is csak tátogtam, mint valami idióta hal. Aztán inkább szorosan összezártam a szám, mert elképzeltem, milyen hülyén nézhet ez ki oldalról Bellának. A végén még azt hiszi, valami arcideg rángásom van, vagy egyszerűen retardált vagyok.

-          Kapcsoljak zenét? – nyögtem ki. Azt se tudom, hogy jutott eszembe a zene, amikor az előbb még halat játszottam.

-          Ühüm.

Benyomtam a rádiót, és akkora hangerőre állítottam, hogy azért tudjunk mellette beszélgetni. Mikor az első szám véget ért, valami reklám jött, utána folytatódott csak a zene. Amikor lement az első pár ütem, Bella a szájához kapta a kezét, és láttam a szemén, hogy vigyorog.

-          Hangosabbra vehetem? – türelmetlenkedett.

-          Persze – feleltem kissé értetlenül.

Bella jól felcsavarta a hangerőt, és továbbra is vigyorogva bámult ki az ablakon. A szája aprókat mozgott – valószínűleg a szöveget tátogta. Én sosem hallottam még ezt a számot, és ettől kicsit kellemetlenül kezdtem magam érezni.

-          Öö… szereted?

-          Nagyon! – Megint olyan furcsa pózba tekerte össze a kezeit maga előtt. Szerintem ilyet csak a lányok tudnak. – Most élem a Beatles-korszakomat.

Szóval Beatles. Az valami ősi izé, nem? Úristen! Semmit sem tudok róla! Hogy fogunk így beszélgetni?

Ja, totál pánikba estem.

-          Ismered őket?

-          Ja… persze. Ki nem? – blöfföltem.

-          Hát, én nem ismerek olyan srácot, aki ismeri őket. Olyat meg pláne nem, aki szereti is.

Nagyon elmésen és megértően bólogattam, belül pedig magammal üvöltöztem, hogy minek kell hazudozni, ebből csak egy nagy kavarás lesz. De már késő volt.

-          Nem is tudod, kik ők, ugye? – tapintott a lényegre Bella.

-          De, hogy ne tudnám? – Ez már nagyon gyér volt, így inkább felé fordultam bűnbánó arccal. – Bocs, tényleg nem! Nem tudom, minek hordok össze ilyeneket.

Bella csak nevetett. Én még mindig fancsali képpel néztem rá, de egyre jobban felkúszott az arcomra a vigyor is.

Aztán elkezdtünk beszélgetni, hogy ki melyik zenét szeret még, és később a filmeknél kötöttünk ki. Úgy vettem le, hogy Bella jó rég nem járt moziban. Vagy tévé előtt. Vagy műsorismertető újság közelében.

De ezzel együtt az is a fejembe ötlött, hogy elhívhatnám (majd, egyszer, valamikor…) moziba. Csak mi ketten. És kipróbálhatnám azt az idióta „nyújtózok-miközben-a-karom-a-válla-mögé-teszem” dolgot, amit a tévében látni. Bár így elképzelve nagyon hülyén nézett ki. De most tényleg. Ki az, aki komolyan ezt csinálja?

A filmek után szóba jött a suli, meg hogy fene érti a matekot – na ja, Bella biztos érti!

-          A múltkor is te értetted meg hamarabb! – érveltem.

-          Aha, vagy egy óra agyalás meg küszködés után. És te is segítettél! Órán rám se bagóznak, ha nem értem. Otthon szenvedek állandóan – morgott. Nagyon aranyos volt, hogy ilyen dühös.

-          Majd máskor is együtt csináljuk meg – vicceltem.

-          Oké! – Bella szeme egy pillanatra megcsillant, és mintha… elpirult volna. Ilyen van?! Á, biztos csak a hülye fények miatt van, lomboztam le magam.

De mégis benne lenne, hogy együtt tanuljunk? Akkor belemenne egy randiba is? Végül is… ő is elhívott engem. Ha nem kedvelne, biztosan nem tartaná velem a kapcsolatot. Ezek szerint kedvel?!

Teljesen belefeledkeztem a gondolataimba, és a felröppenő ötletekbe, miszerint hová is vinném el randira. Csak akkor eszméltem fel, amikor megláttam a Port Angeles-táblát.

-          Öö… Angela azt mondta, hogy itt a második kereszteződésnél kell letérni jobbra. – Bella navigált minket, így pár perc alatt le is parkoltunk a hely előtt. Nem jegyeztem meg a nevét, ahhoz túl izgatott voltam.

-           

Bezártam a kocsit, és bevártam Bellát, hogy megkerülje az autót.

-          Hű, szép hely!

Kit érdekel, hogy néz ki, ha egyszer be akar mutatni a barátainak?! Kezdtem oltári ideges lenni.

-          Aha – dörmögtem.

-          Remélem nem érkeztünk korán – mondta Bella, miközben a bejárat felé sétáltunk.

Megpróbáltam rá koncentrálni, hogy lenyugodjak. A barna szemére, a hangjára meg arra, hogy milyen közel sétálunk egymáshoz. És most tényleg nem én nyomultam oda. Ez is jelent valamit?

Miközben kinyitottam előtte az ajtót, fejben totál szétestem. Az összes gondolatom egy nagy adag gubanc volt, és csak annak a Beatles-számnak a dallama szólt a fejemben.

Innen nincs visszaút.