Sziasztok!
Igen, végre tudok egy óránál tovább ülve maradni :) Annyira bűntudatom volt tegnap, amiért már másodszor halasztottam el ezt a fránya fejezetet, hogy ma mindenképpen fel akartam rakni. Igaz, hogy képek (még) nincsenek, de amint még jobban leszek, azokat is bepótolom. Remélem nem haragszotok rám :)
Továbbá mindenkinek mesebeli Karácsonyt és filmbeli Újévet kívánok, érezzétek jól magatokat!
Nem húzom tovább az időt (megtettem már ezelőtt...). Kellemes téli szünetet, jó olvasást!
Puszi,
Dóri
11. fejezet
~Meghívás~
Az
első nap végigjátszottam, hogy ismerkedtünk meg, és hogy kezdett el fejlődni a
kapcsolatunk; hogy közeledtünk egymáshoz.
A harmadik nap a hangját próbáltam
lejátszani a fejemben, de úgy éreztem, az emlékezetem direkt megmásította, csak
hogy ezzel is bosszantson.
A hatodik napon csak az arca
darabjait próbáltam összerakni. Nem értettem, miért nem tudok elég pontosan
emlékezni rá. Minden elmosódott, amihez csak hozzáfogtam.
A második, negyedik és hetedik napon
üres volt az elmém. Sivár. Bezárkóztam egy hófehér gumiszobába, és nem tudtam,
hol a kulcs.
Azt hittem, ez az érzés soha
életemben még csak elhalványodni sem fog, nem hogy elmúlni. Pedig idővel
megtette.
Jacob Black
Benyomtam a rádiót, és
olyan hangosra vettem, hogy a felhúzott ablakok ellenére is biztosan
kihallatszódott a kocsiból. De nem érdekelt. Rátapostam a gázra, és ezerrel
hajtottam haza.
A jogosítványomtól nem
voltam olyan boldog, mint a mai naptól.
Az állandó viccelődés,
és hogy hagyta, hogy (kis túlzással) átöleljem már eleve a fellegekbe repített,
nem beszélve arról, hogy végre Jake-nek szólított.
Egy pillanatra
elkalandoztak a gondolataim, és újrajátszottam a fejemben, amint Bella kimondja
a nevem. A fantáziám kicsit el is ferdítette a hangját, és lassan korhatáros
karikát kellett volna a gondolataimra aggatnom, ha le nem állítom magam.
Aztán Bella
meglepetésén kezdtem el agyalni, hogy vajon mit talál ki? Lett volna pár
javaslatom… De még csak remélni sem mertem, hogy masnit köt a derekára és
előugrik egy dobozból.
Inkább a zenére
koncentráltam, és a végtelen örömre, ami miatt nem tudtam letörölni a vigyort a
képemről. Muszáj voltam leengedni az
ablakot, és kikiáltani a kora esti hűvös levegőbe az erdővel szegélyezett La
Push-ba vezető úton.
*~.~*
A boldogságom még
kitartott egy darabig – bár a matekpéldáknál úgy éreztem, elmenekült, és majd
csak akkor tér vissza, ha vége a szám-kavalkádnak. Tanultam délutánonként, este
pedig mindig bütyköltem kicsit Bella autóját. Egy hét alatt nem haladtam vele
sokat, de a hétvégén már félig-kész állapotba hoztam, így megengedtem magamnak
egy kis lazítást, és áthívtam a srácokat videojátékozni.
Úgyis egész héten csak
kiparodizáltak, és ketten eljátszották azt a bénázást, amit gondoltak, hogy
művelek Bella előtt. Mindezt általában vagy órán, vagy a suli közepén tették – kösz skacok, komolyan.
A nappalinkban ültünk,
apa odavolt Clearwateréknál, a miénk volt a ház. A tévé hangosan dübörgött,
most az egyik katonai játékot vettük elő.
Az első kör után Embry
érdeklődni kezdett, hogy állok Bella kocsijával.
-
Halad –
motyogtam. Nem akartam, hogy megint Belláról legyen jó, és elkezdjék mondani a
hülyeségeiket.
-
És Bella?
Azóta nem beszéltetek? – kérdezte Quil, meglehetősen komolyan. Nem volt a
hangjában se gúny, se huncutság, semmi, én mégis felhúztam magam, hogy nem
lehet eltölteni egy normális délutánt a nélkül, hogy ne kezdjenek Bella miatt
zaklatni.
Így is eléggé sokszor
járt a fejemben, nem kellett, hogy a srácok is emlékeztessenek rá. Egész héten
vártam, hogy felhívjon, de azért közben lefoglaltam magam, és a szombaton
történtekre gondoltam. Nem akartam, hogy megint eszembe jusson, mit ígért. Hogy
meglep valamivel. De mégis mivel? Mikor? Hogyan?!
Ááá!
-
Nem –
válaszoltam tömören.
Már tudtam, hogy
rosszul tettem. Quil felém fordult, és ilyet csak a legszörnyűbb esetekben
tesz.
-
Azt ígérte,
ad neked valamit, nem?
-
Meglepetést
mondott – vontam meg a vállam. Csak
szálljunk már le rólam!
-
Biztos nem
tudja még, mi legyen az… Valami klasszat akar – bíztatott Embry, de Quil
folytatta.
-
Miért nem
hívod fel te? Azt mondtad, jól
elvoltatok.
-
Mit mondjak
neki?! –akadtam ki nekiesve Quilnek.
-
Csak kérdezd
meg, hogy van… - próbálkozott Embry. – Vagy hogy visszaköltözött-e már a
szobájába? Valami ilyesmi…
Éreztem, hogy valahol
igaza van, mégis képtelen lettem volna úgy felhívni Bellát, hogy ne legyen rá
nyomós érvem, különben… mi van, ha hülyének néz? Az összes barátja azon fog
röhögni, hogy valami srác hívogatja telefonon a semmiért!
-
Ne várd, hogy
ő lépjen! Kezdeményezz. A csajok azt szeretik.
-
És ezt mégis
honnan veszed, Ateara? – dörmögtem.
Ezentúl nem
beszélgettünk Belláról.
Én befordultam, a fiúk
pedig szintén csendesek lettek, majd még sötétedés előtt leléptek. Nem bántam.
Csak bementem a szobámba, elterültem az ágyon, és a sötét képernyőjű
telefonomat néztem.
Bella sosem fog felhívni.
*~.~*
…3…
Fölhívhatom, bíztattam
magam. Kész a kocsija, értesítenem kell. Biztos örülni fog. Remélem örülni fog!
Aztán megkérdezhetném, hogy van. Milyen a felújított szobájában? Hogy megy a
suli? Nem lesz tolakodó, és semmiképp sem fog zaklatásnak tűni. Csak illedelmes
érdeklődés lesz. Illedelmes érdeklődés. Ilyenért nem szoktunk kinevetni
másokat.
…2…
Nem baj, ha nem veszi
fel az első csörgésre. Az nem jelent semmit. Kitartónak kell lennem, lehet,
hogy nem hallja, vagy éppen keresi. Nem szabad megfutamodni!
…1
Nyomd meg a zöld
gombot!
Már éppen rányomtam
volna, hogy felhívjam Bellát, amikor a telefonom megcsörrent. Nagy szemekkel
meredtem a képernyőre, majd a második csörgés után a kábulatból feleszmélve
felvettem.
-
Szia Bella.
-
Jake, szia. –
Igen, tényleg ő az, az ő hangja.
Rögtön el akartam
újságolni neki, hogy kész a kocsija, és bombázni akartam a kérdéseimmel, hogy
hogy van, milyen a suli, a szobája, minden. De még kíváncsibb voltam, hogy ő miért hívott.
-
Nem zavarlak?
-
Hát, igazából
én is most akartalak hívni – vallottam be.
-
Ó –
szórakozottan felnevetett. – És mit akartál volna?
-
Á, ne, mond
előbb te! – Annyira izgatott lettem, miért keres, hogy állítom, a hangom is
megremegett. Fel-le kezdtem járkálni.
Bella megköszörülte a
torkát, mintha ő is zavarban érezné magát.
-
Van valami
programod már szombat délutánra?
Magamban cigánykereket
hánytam, és rikoltoztam, de igazából csak én is megköszörültem a torkom.
-
Nem,
szerintem nincs semmi. – Magamban hozzátettem, hogy ha lenne, azt is
lemondanám. – Miért kérdezed?
-
Hát… khm… tudod,
Port Angelesben van egy nagyon klassz hely, és arra gondoltam, hogy… van-e
kedved eljönni velem meg Angelával és a barátjával? – hadarta.
Álmodom?!
Ha mindenesetre azt
teszem, nem akarok felébredni, határoztam el.
Bella be akar mutatni
a barátainak? Engem? Uramisten!!
-
Hű, izé…
persze! – feleltem gyorsan.
Hallottam, ahogy Bella
kifújja a bent tartott levegőt.
-
Mi az? –
kérdeztem.
-
Hát, kicsit
féltem, hogy nem lesz kedved hozzá… tudod, tök idegenekkel, meg minden. Lehet,
van jobb dolgod ennél szombatonként.
-
Nem. Mármint,
nagyon szívesen megyek. Tényleg – nevettem fel.
-
Akkor jó –
nevetett ő is. – Na, és te mit akartál?
-
Elkészültem a
járgányoddal.
-
Hű, komolyan?
– Szinte magam előtt láttam, ahogy ugrik egyet örömében.
-
Aha. Flottul
megy, meg se kottyant neki az ütközés. Bár azért nem kéne megismételni…
Együtt nevettünk fel.
Még egy darabig
beszélgettünk, és megegyeztünk, hogy Charlie-val majd átjönnek a kocsiért
valamelyik délután, a szombatról meg még bővebben tárgyalunk.
Miután vége volt a
beszélgetésünknek, egy darabig csak egy helyben álltam a garázsban. Szombat
délután találkozóm lesz Bellával, és a barátaival – nagy jóindulattal elég
lenne annyit mondani: randizom Bellával.
Csak annyi jutott
eszembe, hogy: az’annya!
*~.~*
Szerda délután Bella
és Charlie átjöttek, és elvitték a járgányt. Bellával csak pár szót váltottunk,
de nekem az is mérhetetlen örömöt okozott.
-
Annyira
köszi! Tényleg! Olyan szuper! – Csak vigyorgott, mint a vadalma, és előre-hátra
ringatózott a talpán, miközben a kezét valami furcsa pózba csavarta maga előtt.
– Köszönöm, Jake! – A vállamat
megfogva pipiskedett, és puszit nyomott a jobb arcomra.
-
Szívesen –
vigyorogtam vissza. Add, hogy ne legyek,
rákvörös, kérlek! – Amúgy hogy áll a szombat? Érted menjek, vagy valami?
-
Ó, az klassz
lenne, köszi. Olyan három körül indulhatunk?
-
Oké, ott
leszek – bólogattam, és becsuktam a kocsija ajtaját, miután beszállt.
Miután bekötötte az
övét, még mosolyogva odaintegetett nekem, aztán elhajtott, maga mögött Charlie
rendőrcirkálójával.
Apa rám vigyorgott,
mikor összetalálkozott a tekintetünk.
-
Jut eszembe,
lenne egy kis munka neked szombat délutánra.
-
MI?! –
akadtam ki rögtön. És ezt most találja
ki?
-
Nyugi,
kölyök, viccelek! Nyugi – kacagott. – Nyugodtan mehetsz találkozgatni Bellával
– kacsintott rám.
-
Kösz apa.
Baromi vicces vagy – morogtam.
*~.~*
Péntek délután
eszement ötletem támad, amikor véletlenül megpillantottam magam a mocskos
tükörben a fiúmosdóban. A kezembe fogtam az egyik hosszú, fekete tincset a
hajamból, és forgatni kezdtem az ujjaim között. Kell ez nekem?
A rövid hajról rögtön
az jutott eszembe, hogy Paulnak, Jarednek és Samnek is ilyen van, de ahogy
jobban belegondoltam, szinte az összes városinak Forksban. Nem kéne nekem is
levágatnom? Elvégre annyira nem érdekel, hogy hosszú, vagy rövid, de ha
levágatnám… lehet, hogy felnőttesebben néznék ki? Lehet, hogy úgy jobban
bejönnék Bellának. Lehet, hogy az idősebb pasikra bukik. Talán rövid hajjal
idősebbnek tűnnék?
A végén délután
Emilynél közöttem ki, a konyhában egy kis kerek széken, aminek nem volt
háttámlája, így eléggé elfáradtam rajta ülve. Emily Sam barátnője volt – vagy
talán már a jegyese? Hiába gyűlöltem Samet, Emilyt muszáj volt szeretni. Ő volt
a legkedvesebb csaj a környéken, mindig segített; szívesen sütött (ugyebár
Bella tortáját is neki köszönhetjük), mindenkivel jóban volt, és az összes La
Push-i fiú kicsit bele volt zúgva, legalábbis amíg nem találtak maguknak egy
korban hozzájuk illó lányt. Tényleg nagyon szép volt a hosszú fekete hajával és
a kedves vonásaival. Sosem értettem, hogy került össze Sammel.
-
Na és, hogy
megy a suli? – érdeklődött.
-
Egyszer az
fog megölni.
-
Gimi –
nevetett.
Egy ideig csak az olló
csattogását hallottam.
-
Egyébként
miért akarod levágatni? Nagyon szép hajad van, Jacob. Van lány, aki ölni tudna
az ilyenért.
-
Hát… -
gondolkodtam. Gőzöm sem volt, mit feleljek. És akkor mit fogok mondani apának,
meg a srácoknak? És Bellának?
Hirtelen totál kétségbe estem.
-
Lány van a
dologban? – kérdezte Emily titokzatos hangon.
Csak megköszörültem a
torkom, de ezzel máris elárultam magam.
-
Csinos?
-
Hát, igen –
vigyorogtam.
-
Okos?
-
Nagyon. – A
matekházira gondoltam, amihez nélküle hozzászagolni sem tudtam volna.
-
Szoktatok
beszélgetni?
-
Igen. – Csak
most gondoltam bele, hogy ez mennyire jó dolog. Hogy tényleg szinte bármiről el tudunk beszélgetni Bellával.
-
Akkor
biztosan kedvel.
-
Remélem…
-
Ha pedig
eddig nem jöttél be neki, miután meglátja az új frizurád, biztosan a karjaidba
omlik, higgy nekem. – Megveregette a vállam. – Készen volnánk.
Meglepődtem, hogy
ilyen gyorsan végeztünk, de már nagyon kíváncsi voltam a végeredményre. Emily,
mintha a gondolataimban olvasott volna, elém tartott egy kis tükröt, hogy
megnézhessem benne magam.
-
Hű, ez
klassz! – néztem fel a tükörből Emilyre, aki csak félrebiccentette a fejét.
Beletúrtam a
meglehetősen rövid, de meglepően jól álló hajamba, és megpróbáltam elképzelni
Bella reakcióját.
-
Mikor
találkoztok?
Nem akadtam le ott,
hogy Emily vajon honnan tudja, hogy találkozom Bellával. Ő biztos valami
látnok, vagy ilyenek, mert szinte mindent tud és mindenre van válasza.
-
Holnap
délután – sóhajtottam, és visszaadtam a tükröt, majd a nadrágom farzsebébe
nyúltam a kellemetlenül laposnak és üresnek tűnő pénztárcám után.
-
Ó, hagyd
csak! – hessegetett el Emily. – Inkább gyere át máskor is, és mesélt el, hogy
sikerült, jó?
-
Oké –
mosolyogtam.
Emily még egy kicsit
igazgatta a hajam, majd melegen megölelt, mint egy pót-anyuka, és kikísért az
ajtóig.
Most már úgy éreztem,
készen állok a másnapi találkozóra.
*~.~*
Másnap három előtt tíz
perccel már úton voltam Forks – Bella
– felé. Apa ideadta a kocsit, sőt, még pénzt is csempészett a pénztárcámba.
Újból mentolos cukorkákat rágcsáltam, és a tekintetem állandóan a visszapillantó
tükörre tévedt, hogy ellenőrizzem, jól áll-e a hajam. Körülbelül fél órát
töltöttem a tükörnél pepecselve, mielőtt apa kiröhögött, és biztosított, hogy
jól áll már a hajam. Nem tudtam, hihetek-e neki.
Pontosan érkeztem
(legalábbis a telefonom órája szerint). Még egyszer megnéztem magam a kis
tükörben, majd egy rövidet dudálva üresben otthagytam a kocsit, és az ajtóhoz
sétáltam. Mire odaértem, Charlie már ki is nyitotta előttem.
-
Szia kö… -
elakadt a szava, amint észrevette a hajamat. –Hová lett a hajad? – ráncolt a
homlokát.
-
Hát…
levágattam… - épp, hogy ezt kimondtam, meghallottam Bella lépteit lefelé a lépcsőn,
majd már Charlie mellett is termett.
Ő is ledermedt egy
pillanatra, de gyorsan magához tért, Charlie-val ellentétben.
-
Hű. De furcsa
vagy így… - csúszott ki a száján. - Mármint klassz!
Jól áll – mosolygott rám. – Csak meg kell szoknom.
Visszamosolyogtam rá,
majd a kocsi felé böktem.
-
Indulhatunk?
-
Persze.
-
Ácsi! –
kapcsolt hirtelen Charlie is. – Semmi alkohol. Semmi, értve vagyok? És
legkésőbb tizenegyre hozd haza, vagy megbánod, kölyök.
-
Apa… -
dörmögte Bella.
-
Ha nem értek
haza időben, telefonálok Weberéknek. De a ti mobiljaitok is legyenek
bekapcsolva, okés?
-
Rendben –
bólintott Bella engedelmesen, majd puszit nyomott Charlie arcára, aki ettől
ellágyulni látszott. – Szia apu!
-
Charlie –
biccentettem.
-
Jó
szórakozást, kölykök!
Beültünk az autóba, és
én a gázra tapostam. Amíg tudtam, hogy Charlie láthat természetesen
extra-óvatosan vezettem. Csak miután kiértünk a városból könnyebbültem meg. És
ekkor esett le, hogy még egy szót sem szóltunk egymáshoz.
-
Na és,
mizujs? – szólalt meg Bella.
-
Khm… nincs
sok. – Egy fürt után készültem kapni, de szerencsére időben feleszméltem, hogy
többé nem lesz váll alá érő hajam. Valószínűleg Bella is észrevette az eltévedt
mozdulatot.
-
Jó lett a
hajad, tényleg – mosolygott. – De amikor hosszú volt, az is jól állt.
Elmosolyodtam, és
igyekeztem nem elpirulni.
Közben észrevettem,
hogy mintha Bella haja is rövidebb lenne.
-
A tied is le
lett…?
-
Ja, igen –
kapott rögtön a haja végéhez, és szórakozottan az ujjai között görgette a
szálakat.
-
Megszoktad
már, hogy zöldre kelsz?
-
Aha, igen.
Szeretem nagyon – mosolygott. – És végre forgolódhatok az ágyon a nélkül, hogy
leesnék – kacagott.
A forgolódásról és a
franciaágyról a hempergés jutott eszembe, és… onnantól inkább kikapcsoltam az
ilyesfajta gondolataimat. Legalábbis megpróbáltam
kikapcsolni őket.
-
Még egyszer
köszi a segítséget. És a járgányt is.
-
Szívesen. –
Fülig ért a szám – vagy talán még tovább is. – Én meg köszi, hogy elhívtál.
-
Hát, remélem
jó lesz – grimaszolt.
-
Az alapján, amit
róluk mondtál, szerintem jó fejek. Arról viszont gőzöm sincs, ők bírni fogják-e
a képem – ráztam a fejem.
-
Biztos, nyugi
– bátorított. – Meséltem már nekik rólad.
Ezen annyira
meglepődtem, hogy pár másodpercig megszólalni sem bírtam, és utána is csak
tátogtam, mint valami idióta hal. Aztán inkább szorosan összezártam a szám,
mert elképzeltem, milyen hülyén nézhet ez ki oldalról Bellának. A végén még azt
hiszi, valami arcideg rángásom van, vagy egyszerűen retardált vagyok.
-
Kapcsoljak
zenét? – nyögtem ki. Azt se tudom, hogy jutott eszembe a zene, amikor az előbb
még halat játszottam.
-
Ühüm.
Benyomtam a rádiót, és
akkora hangerőre állítottam, hogy azért tudjunk mellette beszélgetni. Mikor az
első szám véget ért, valami reklám jött, utána folytatódott csak a zene. Amikor
lement az első pár ütem, Bella a szájához kapta a kezét, és láttam a szemén,
hogy vigyorog.
-
Hangosabbra
vehetem? – türelmetlenkedett.
-
Persze –
feleltem kissé értetlenül.
Bella jól felcsavarta
a hangerőt, és továbbra is vigyorogva bámult ki az ablakon. A szája aprókat
mozgott – valószínűleg a szöveget tátogta. Én sosem hallottam még ezt a számot,
és ettől kicsit kellemetlenül kezdtem magam érezni.
-
Öö… szereted?
-
Nagyon! –
Megint olyan furcsa pózba tekerte össze a kezeit maga előtt. Szerintem ilyet
csak a lányok tudnak. – Most élem a Beatles-korszakomat.
Szóval Beatles. Az valami ősi izé, nem?
Úristen! Semmit sem tudok róla! Hogy fogunk így beszélgetni?
Ja, totál pánikba
estem.
-
Ismered őket?
-
Ja… persze.
Ki nem? – blöfföltem.
-
Hát, én nem
ismerek olyan srácot, aki ismeri őket. Olyat meg pláne nem, aki szereti is.
Nagyon elmésen és
megértően bólogattam, belül pedig magammal üvöltöztem, hogy minek kell
hazudozni, ebből csak egy nagy kavarás lesz. De már késő volt.
-
Nem is tudod,
kik ők, ugye? – tapintott a lényegre Bella.
-
De, hogy ne
tudnám? – Ez már nagyon gyér volt, így inkább felé fordultam bűnbánó arccal. –
Bocs, tényleg nem! Nem tudom, minek hordok össze ilyeneket.
Bella csak nevetett.
Én még mindig fancsali képpel néztem rá, de egyre jobban felkúszott az arcomra
a vigyor is.
Aztán elkezdtünk
beszélgetni, hogy ki melyik zenét szeret még, és később a filmeknél kötöttünk
ki. Úgy vettem le, hogy Bella jó rég nem járt moziban. Vagy tévé előtt. Vagy
műsorismertető újság közelében.
De ezzel együtt az is
a fejembe ötlött, hogy elhívhatnám (majd, egyszer, valamikor…) moziba. Csak mi ketten. És kipróbálhatnám azt az idióta „nyújtózok-miközben-a-karom-a-válla-mögé-teszem”
dolgot, amit a tévében látni. Bár így elképzelve nagyon hülyén nézett ki. De
most tényleg. Ki az, aki komolyan ezt csinálja?
A filmek után szóba jött
a suli, meg hogy fene érti a matekot – na ja, Bella biztos érti!
-
A múltkor is
te értetted meg hamarabb! – érveltem.
-
Aha, vagy egy
óra agyalás meg küszködés után. És te is segítettél! Órán rám se bagóznak, ha
nem értem. Otthon szenvedek állandóan – morgott. Nagyon aranyos volt, hogy
ilyen dühös.
-
Majd máskor
is együtt csináljuk meg – vicceltem.
-
Oké! – Bella szeme
egy pillanatra megcsillant, és mintha… elpirult
volna. Ilyen van?! Á, biztos csak a hülye fények miatt van, lomboztam le magam.
De mégis benne lenne,
hogy együtt tanuljunk? Akkor belemenne egy randiba
is? Végül is… ő is elhívott engem. Ha nem kedvelne, biztosan nem tartaná velem
a kapcsolatot. Ezek szerint kedvel?!
Teljesen
belefeledkeztem a gondolataimba, és a felröppenő ötletekbe, miszerint hová is
vinném el randira. Csak akkor eszméltem fel, amikor megláttam a Port Angeles-táblát.
-
Öö… Angela
azt mondta, hogy itt a második kereszteződésnél kell letérni jobbra. – Bella navigált
minket, így pár perc alatt le is parkoltunk a hely előtt. Nem jegyeztem meg a
nevét, ahhoz túl izgatott voltam.
-
Bezártam a kocsit, és
bevártam Bellát, hogy megkerülje az autót.
-
Hű, szép
hely!
Kit érdekel, hogy néz
ki, ha egyszer be akar mutatni a barátainak?! Kezdtem oltári ideges lenni.
-
Aha –
dörmögtem.
-
Remélem nem
érkeztünk korán – mondta Bella, miközben a bejárat felé sétáltunk.
Megpróbáltam rá
koncentrálni, hogy lenyugodjak. A barna szemére, a hangjára meg arra, hogy
milyen közel sétálunk egymáshoz. És most tényleg nem én nyomultam oda. Ez is
jelent valamit?
Miközben kinyitottam
előtte az ajtót, fejben totál szétestem. Az összes gondolatom egy nagy adag
gubanc volt, és csak annak a Beatles-számnak a dallama szólt a fejemben.
Innen nincs visszaút.
