1. fejezet

1.fejezet

~ Összetört ~

A furgonom fájdalmasan nyöszörgött alattam. Minden bizonnyal nem tetszett neki, ahogyan tövig nyomtam a gázpedált.

Hát, nekem sem tetszett sok minden. Az élet szívás… - egyeseknek nem is képletes módon.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy végül is megtegyem-e? Elmenjek oda, vagy sem?

De a kíváncsiságom legyőzte az józan eszemet. Látni akartam, a két szememmel! Látni, hogy az egész létezett, és nem csupán illúzió volt minden. Tudni, hogy ők is léteztek…

Aztán, amikor már majdnem elérkeztem az ösvényhez, amit mostanra biztosan benőtt a gaz, a fejemben kattant valami – valószínűleg a helyére.

Élesen balra rántottam a kormánykereket. Az adrenalin a másodperc törtrésze alatt szökött be az ereimbe, s neki köszönhetően szinte lassított felvételben láttam a jelenetet.

     Sikeresen vettem a száznyolcvan fokos kanyart, majd egy szempillantás alatt valami nagy, sötét árnyék rohant át az úttesten. Én ijedtemben elrántottam jobbra a kormányt, ennek következtében a furgonom lesodródott az útról, és frontálisan nekicsapódott egy fának.

Én pedig eszméletemet vesztettem.

Kényelmesen szétterültem az ágyamon, majd a fejemre húztam a takarómat. Kedvem lett volna tovább aludni, de így is lassan tizenegy óra múlt, és én még mindig ágyban voltam.

-          Jacob!

A kiáltás az ajtó túloldaláról jött, én pedig felmordultam rá. Hát már a nyári szünet sem szent?!

-          Alszom – mormogtam.

Semmi kedvem nem volt kikelni az ágyamból. Igaz a végéről lelógott a lábam, de ez is jobb, mint egy iskolapad, nemde?

-          Jacob, már mindjárt dél van! – morgott vissza apa, de nem jött be a szobámba.

Egy darabig újból csend volt, és én megnyugodtam, hogy tovább pihenhetek. Megint forgolódni kezdtem, és kinyújtóztam.

A sötétítőn keresztül is észleltem, hogy az idő kifejezetten napos. Pedig itt ez nagyon ritka jelenség; nincs olyan hét, hogy ne szakadna az eső. Igazából nincs vele sok problémám, a viharokat pedig egyenesen imádom. Nincs jobb annál, amikor este hallod, hogy az esőcseppek kopognak a tetőn, és néha-néha villámlik egyet. Mondjuk ezek elég ellentmondásosak, hisz az egyenletes kopogástól elálmosodom, a villámlás pedig felébreszt. Na és a mennydörgés… olyankor végigfut a hátamon a rázkódás. Egyszerre hátborzongató és csodálatos.

-          Este átjön pár barát vacsorázni. Segítenél a főzésben? – próbálkozott újra.

Ahogy végiggondoltam, megkordult a gyomrom. Lerúgtam a takarót, majd kikászálódtam az ágyamból. Miután kinyitottam az ajtót, rögtön apát pillantottam meg a kerekesszékben, ahogy komiszan mosolyog rám.

-          Hogy fogsz így visszarázódni szeptemberben?

-          Apa – dörmögtem unottan. – Még csak június van. Hagyjál már…

Elsétáltam mellette, és a konyha felé vettem az irányt.  A hűtőből kikaptam a tegnapról megmaradt rántott húst, és a mosogatónak támaszkodva enni kezdtem.

-          Már július közepe van, fiam – javított ki, mire nekem megállt a falat a számban. Már július? És a közepe?  De hát még csak tegnap volt vége a tanévnek… Hogy repül az idő!

Miután befejeztem az evést, a műanyag dobozt a mosogatóba raktam, és elmentem lefürödni és felöltözni.

Később együtt készítettünk spagettit. Miközben próbáltam a tésztát úgy a forrásban lévő vízbe tenni, hogy ne szóródjon szét mindenfelé, eszembe jutott, hogy nem is tudom, kik lesznek a vendégek.

-          Kik is jönnek át? – kérdeztem, majd felvettem az elszóródott tésztadarabokat a padlóról.

Apa a szószt kavargatta mellettem.

-          Áthívtam Clearwateréket, de úgy tudom, Leah nem jön. És még beugrik majd a két Quil is, meg Embrynek is szóltam, hogy jöjjön, ha szeretne – sorolta. – Oh, és még Charlie elhozza Bellát. Azt mondja, szüksége lenne társaságra, mióta Cullenék elmentek, szóval, ha megkérhetlek, beszélgessetek egy kicsit, jó?

Önkéntelenül is elmosolyodtam. Nagyon kedveltem Bellát, habár még alig találkoztunk. És nagyon régen láttam, utoljára az iskolai báljukon.

Tudtam, hogy a bál után mentek el Cullenék. És Charlie-tól azt is hallottam, hogy Bella nagyon maga alatt van. Gondoltam már rá, hogy egyszer meglátogatom, de sosem volt hozzá elég bátorságom.

          -  Persze – bólintottam.

Miért is mulasztottam volna el a tökéletes alkalmat? Így én sem tűnhetek majd annyira tolakodónak, ha pedig mégis, akkor előadom, hogy apa parancsolt rám, és kész.

Délután együtt főztünk, majd három óra körül én még elugrottam a boltba valami fűszerért, mert elfogyott otthonról. Nem is tudom, mikor voltam utoljára ilyen lelkes. Még a boltba is szívesen elmentem, hogy repüljön az idő, és végre jöjjenek azok a fránya vendégek.

-          Apa! – kiáltottam még mielőtt beléptem volna a házba. – Ugye ez a piros csomagolású izé… - kezdtem, de láttam, hogy épp telefonál, így elhallgattam.

Apa csak bólogatott a telefonba, én pedig kissé idegesen néztem rá. Próbáltam kihallani, hogy ki beszél a vonal túlsó felén, de nem értettem semmit.

-          Persze… - szólt apa. – Ez csak természetes, máris indulunk. Nyugodj meg Charlie, minden rendben lesz.

Letette.

Már egyik lábamról a másikra álltam, és vártam, hogy végre szóljon valamit. Végül nem bírtam tovább.

-          Mi történt? – sürgettem, a kelleténél kicsit durvább hangon.

Sóhajtott egyet.

-          Bellának autóbalesete volt, kórházba került – mondta, nekem pedig elkerekedett a szemem.

-          Meg fog gyógyulni? Ugye nincs komoly baja?

-          Még nem tudják. Charlie már egy ideje bent van, de Bellát még műtik. Körbetelefonálok, és lemondom a vacsorát. Be tudnál vinni a kórházba? Charlie szeretné, ha vele lennénk.

Közben már tárcsázott is.

-          Persze, mindjárt hozom a kocsit! –bólintottam, majd mentem, hogy lezárjam a tűzhelyet. A fűszert csak a pultra dobtam, nem nagyon foglalkoztam semmivel.

Hallottam, ahogy sorban elmondja a vacsorát.

Közben kimentem, hogy a ház elé álljak apa autójával. Mire visszatértem, ő már készen volt az indulásra. Segítettem neki legurulni a tornácról (még tavaly csináltuk a fiúkkal a rámpát, hogy egyedül is boldoguljon), majd beültettem az anyós ülésre, a kerekesszéket hátra raktam, én pedig beszálltam a vezető ülésre.

Beindítottam a motort, mire az autó felbőgött, majd a gázra lépve Forks felé kezdtünk hajtani.

-          És mégis hogy történt a baleset? – kérdeztem. Fél szemem az úton volt, fél szemem apán.

-          A tízes úton ment, és valahogy a fáknak csapódott.

Keserűen ráztam a fejemet.

-          Mégis mit keresett a tízesen? Nincs is ott semmi!

Apa felsóhajtott mellettem.

-          Cullenék birtoka volt arrafelé, amikor még itt laktak. De az már nyár eleje óta üresen áll.

Igen. Ez sok mindent megmagyarázott.

De mi a francot akarna Bella Cullenék porosodó házában? Sosem jártam még arra, bár nem is nagyon vágytam rá. A La Push lakói valahogy nem voltak sosem odáig a Cullen családért. Olyan ez, mint valami ősi háború. Asszem a semmiért.

A kórháznál leparkoltunk, majd apát beleültettem a tolószékébe és a kórház nagy bejárati ajtajáig toltam sietve. Ott kicsit lassítottam, nem akartam műtőságyakba, vagy nővérekbe ütközni.

A recepciónál eligazítást kértünk, ők pedig elküldtek minket a sürgősségi osztályra. Ott rögtön meg is találtuk Charlie-t, egyedül állt az egyik ajtóval szemben. A szeme vörös volt, kezét ökölbe szorítva tartotta maga mellett.

-          Billy, Jacob! Köszönöm, hogy ilyen gyorsan jöttetek.

-          Semmiség – legyintettem. – Bella van a műtőben? Lehet tudni valamit? – A hangom sürgető volt és akaratos.

-          Jacob, kérlek… - csitított apa, mire én lenéző pillantást vetettem rá. Bellának balesete volt! Hogy a fenébe lehet ilyen higgadt?!

-          Még nem mondtak semmit. Lassan egy órája bent van.

-          Rögtön hívhattál volna minket.

-          Tudom.

Nem voltunk hajlandóak a váróba menni, így további fél órát idegeskedtünk az ajtó előtt. Aztán egy tetőtől talpig beöltözött doki jött ki hozzánk. Elhúzta a szája elől a maszkot, és levette a fejéről a műtős sapkát.

-          Megnyugodhatnak, Bellának szerencséje volt. Csak enyhe agyrázkódás.

-          Akkor mi tartott majdnem másfél óráig? – Charlie meg sem próbált nyugalmat vagy tiszteletet erőltetni a hangjába. Jó hogy nem ordított.

-          A lába rossz helyzetben ragadt bent a pedáloknál. Össze kellett öltenünk, és valószínűleg gipszre is szüksége lesz. Valamint a jobb csuklója megzúzódott, az alkarja pedig fölhasadt. A homloka bal szélét is összeöltöttük. Nemsoká rendben lesz, de pár napig még megfigyelésen tartanánk idebent.

A mondat végén kinyílt az ajtó, és egy ágyon kigurult rajta Bella. Egy rakat műanyag cső meg tű meg egyéb kütyü állt ki belőle, mellette infúziós csomag volt. Charlie-val rögtön követni kezdtük, de az orvosok leállítottak, és megkértek minket, hogy szíveskedjünk a váróban maradni, amíg begipszelik Bella lábát – és a biztonság kedvéért a kezét is.

Nemsokára- ahogy ígérték is -, hívtak minket, hogy Bellát elvitték egy szobába, és meglátogathatjuk. Szóltak, hogy még nincs ébren.

Charlie rögtön mellé húzott egy széket, és többet el sem akarta engedni az ép kezét. Apa mellégurult, és a szemét végigfuttatta a pityegő berendezéseken, míg én az ágy végében álltam.

Bella holtsápadtan feküdt a nehéznek tűnő kórházi takarók alatt, bal lába megtámasztva, úgy, mint a jobb keze. Barna haja kócosan vette körül élesen körvonalazott arcát. Úgy vettem észre, elég sovány. A szeme alatt sötét karikák voltak, az ajka színtelenül olvadt bele a bőrébe.

Apa sokszor említette, hogy Charlie mennyit panaszkodik arra, amilyen állapotban Bella van, de ilyen rosszra én azért nem gondoltam. Közelebb állt a zombikhoz, mint az egészséges emberekhez.

Egy nővér lépett be a szobába, kezében egy aktával.

-          Oh, Swan rendőrfőnökúr – köszöntötte Charlie-t, majd a szeme rajtunk is végigsiklott. – Vér szerinti rokonai Bellának?

-          Nem, csak barátok – feleltem.

-          Akkor kérem… - kezdte volna a nővér, ha Charlie le nem inti.

-          Nagyon közeli barátok.

-          Hát rendben – mosolygott ránk. – Bellát két napig megfigyelés miatt bent kell tartanunk. És úgy vettem észre, ráférne pár plusz kiló is. Készítettem neki egy étrendet, és mellé van csatolva, mit szabad és nem szabad csinálnia a gipszével. Kétóránként be fogok nézni, hogy ellenőrizzem, rendben van-e. Ha esetleg felébredne, kérem, rögtön szóljanak. A csipogó – mutatott az éjjeli szekrényen egy kis műanyag valamire -, jelez nekem. Bármi van, azzal hívhatnak.

-          Köszönjük – biccentett Charlie.

*~.~*

Halk moraj ébresztette fel, és rögtön le is estem a kényelmetlen székről. Tagjaim zsibbadtak voltak, kellemetlenül áromlott beléjük újból a vér, miután egy ideig a kartámla elnyomta őket. Mintha hangyák másztak volna az ereimben.

Dörmögve föltápászkodtam, és szétnéztem, hogy vajon milyen zaj ébreszthetett fel.

Három szempár szegeződött rám kérdőn: Charlie, apa, és… Bella. Hát felébredt?!

-          Bella, szia! – köszöntem rögtön, és az ágy mellé botorkáltam.

-          Jól vagy, Jacob? – fogta meg a karom apa, de én egy mozdulattal leráztam magamról. Nem hiányzik, hogy Bella lássa, hogy szokott apa aggódni értem. Most amúgy sem rám kéne figyelni.

-          Szia Jacob – szólt halk hangon Bella. Nem tudtam, hogy direkt suttog-e, vagy csak nincs ereje hangosan beszélni. – Nem törted te is össze magad? Akkor lehetnénk ágyszomszédok, amíg ki nem eresztenek. – Elnevettem magam a rettenetes próbálkozásán, hogy valami vicceset szóljon.

-          Semmi bajom. Te jól vagy? Mióta vagy ébren?

-          Egy ideje – ingatta a fejét. Erre a mozdulatra fájdalmas ráncba szaladt a szemöldöke. Valószínűleg az öltés a homloka szélén nem díjazott semmilyen mozgást.

Kicsit dühös voltam apára és Charlie-ra, amiért nem keltettek fel, de amikor ők ketten elszaladtak az automatákhoz kajáért meg innivalóért, hálás voltam, hogy nem engem küldtek. Így kettesben maradhattam Bellával.

-          Charlie nagyon dühös volt? – Bella nagyot nyelt, fel volt készülve a legrosszabbra.

-          Miért lett volna? - kérdeztem értetlenül, és leültem mellé a székre. – Inkább majdnem elsírta magát.

-          Hát… csak mert a rendőrfőnök lányának nem kéne frontálisan fáknak csapódnia. Nem?

-          Biztos nem csak a te hibád volt.

Bella elkapta rólam a szemét, és elhomályosodott tekintettel nézett ki az ablakon a szöszölő esőbe. Nem tudtam, mi rosszat szóltam, mindenesetre már nem hajoltam úgy oda hozzá, inkább hátradőltem a székben, és az arcát figyeltem csendesen.

-          Cseszett jó lesz törött tagokkal a nyári szünet – dörmögte. Cseszett? Hú, nem is tudtam, hogy Bella így szokott beszélni.

-          Harmadikos leszel te is, ugye?

-          Aha – bólintott, majd végre megint a szemembe nézett. – Alig várom… - A szavai gúnyosak voltak, én pedig kicsit megilletődtem a modorán. A szüleink előtt úgy viselkedett, mint a régi Bella, most viszont… ez valami új.

Úgy tűnt, nem csak a külsejét változtatta meg a Cullenék távozása; belül is más lett. Igaz, hogy én nem elleneztem, ha egy lány olyat mond, hogy „cseszett”, vagy hasonló, de Bellától annyira távol állónak tűnt ez, hogy teljesen ledöbbentem. Aztán gyorsan rendeztem a vonásaimat, nem akartam, hogy azt higgye, megkattantam a beszélgetésünk közepén.

-          Hogy telik a nyarad? – kérdezte illedelmesen, noha lehet, nem is érdekelte, mit fogok válaszolni.

-          Ma tudtam meg, hogy július van – dobtam be az ászt, hátha ettől jobb kedve lesz. – Szóval gyorsan.

-          Az jó – mosolygott rám.

Vacilláltam, hogy vissza merjek-e kérdezni. Lehet, hogy totál rossz néven venné, vagy nem is válaszolna? Végül azért mégiscsak erőt vettem magamon. – Hát a tiéd?

Bella mélyen belenézett a szemembe – kicsit meg is illetődtem, miután az előbb olyan közömbös volt.

-          Azt hiszem, Charlie mindenről beszámol nektek. – Savanyú volt a mosolya.

-          Csak apának – blöfföltem. Ja, apa meg nekem.

-          Az enyém… lassan telik. – A szája szegletében megrándult egy izom.

Sosem láttam még ilyen magányosnak és összetörtnek egy lányt sem, mint amilyen abban a pillanatban Bella volt.