3. fejezet

3. fejezet

~Kezdetnek~

 

      Egész hétvégén szakadt az eső, és én egész hétvégén az ágyat nyomtam.

Sírtam.

Kifejezetten örültem, hogy Charlie ennyire irtózik az érzelmektől. Így legalább békén hagyott. Néha bekukkantott a szobámba, és megpróbált beszélgetni velem, de nem ment sokra. Nem akartam beszélni. Nem tudtam beszélni. Egyszerűen el akartam tűnni.

De hétfőn muszáj volt újra iskolába mennem. Rettegtem kilépni a házból. Megpróbáltam beadni Charlie-nak, hogy rosszul vagyok, és itthon szeretnék maradni, de átlátott rajtam. Ez biztosan valami zsaru-dolog.

Így aztán mégiscsak elindultam, bár majdnem elkéstem az első órámról. Olyan voltam, mint egy zombi. Kerültem az embereket, azt szerettem volna, ha figyelmen kívül hagynak, ha rám sem néznek. Az ebédszünetet kikerültem azzal, hogy az eső ellenére kimentem, átvágtam a parkolón, majd beültem a furgonomba. Mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugtatni magam, de nem ment. Haza szerettem volna menni. Rögtön.

Sikerült ráparancsolnom magamra, és a következő órámra is engedelmesen indultam el. Amíg be nem léptem a terembe. Az agyam vészüzeneteket küldött, hogy meneküljek, annyira fájt az üresség. Az az üres hely a biológia teremben, az enyém mellett.

Sarkon fordultam, és visszarohantam a furgonomhoz. Gondoltam, majd később beadom, hogy rosszul lettem, és hazamentem. Persze így is lesznek gondok, biztosan megkérdezik majd, miért nem mentem el az orvosi szobába, de ezekkel most nem foglalkoztam.

Beindítottam a motort, és kihajtottam a parkolóból. Nem tudtam, hová megyek. Csak azt, hogy el innen.

-          Ne, ne, ne! – őrjöngött Quil, mi ketten Embryvel pedig jót nevettünk rajta. Állandóan levertük a videojátékokban.

-          Semmi baj, haver. Majd legközelebb – vigasztalta Embry. – Vagy akkor sem.

Újból kitört belőlünk a nevetés. Mindig jó volt mérgesnek látni Quilt.

Megcsörrent a vonalas telefon, én pedig rögtön nyúltam is érte, hogy felvegyem.

-          Igen, Black lakás – szóltam bele.

-          Hello, Jacob! Billy? – Charlie volt a vonal túlsó végén.

-          Máris. – Fölálltam a kanapéról, és apa szobája felé vettem az irányt, magammal rángatva az egész készüléket a vezetékekkel. – Bella jól van? – érdeklődtem gyorsan.

-          Igen. Két napja utazott el Floridába, az anyjához.

-          Ó – már csak ennyit tudtam szólni, mielőtt apa kikapta volna a telefont a kezemből. Mérgesen néztem rá, de nem figyelt oda.

Visszamentem a srácokhoz, de mellettük nem lehetett hallgatózni, bármennyire is szerettem volna.

-          Jake! – lengette meg a szemem előtt a kezét Embry.

-          Ha? – kaptam feléjük a fejem.

-          Azt kérdeztem, átjössz-e hozzánk kicsit bütykölni a motoromat?

-          Ja, persze, menjünk! – egyeztem bele rögtön.

Még mielőtt leléptünk volna azért beszóltam apának, hogy átmegyek Embryékhez. Ő még mindig Charlie-val telefonált, és csak intett nekem. Fúrta az oldalam a kíváncsiság.

*~.~*

Már majdnem hét óra volt, amikor hazaértem. Apát a kanapén találtam; tévét nézett és evett. Hoztam magamnak is kaját, és beültem mellé.

-          Miért hívott Charlie? – kérdeztem. Reméltem, hogy most nem ráz majd le. Jól tudta, hogy érdekel Bella.

-          Horgászni hívott – mosolygott rám.

-          És… Belláról nem mondott valamit? – faggatóztam tovább.

-          Floridába ment, az anyjához. Ja, és Charlie vett neki egy mobilt, hogy elérhessék egymást. Megadta a számát.

Fölcsillant a szemem.

-          Aha. – Csak ennyit mondtam, hogy ne fogjon gyanút. Valahol volt egy mobil a házban, de nem nagyon használtuk. Elhatároztam, hogy megkeresem.

-          Fölírtam egy papírra, ott van a hűtőn. Ha kellene… - Az összetéveszthetetlen hangsúly. Pontosan tudta, hogy mit akarok. Csak tudnám, hogy honnan? – A mobil meg abban a kacatos komódban van.

Összevont szemöldökkel néztem rá, mire csak nevetett.

-          Úgy csillog a szemed, mint egy óvodásé a játékboltban.

-          Apa! Hagyjál már! – Fölálltam mellőle, a tányérom a mosogatóba raktam, és a szobámba indultam.

-          A középső fiókban van! – szólt utánam. És kuncogott.

Meg tudott őrjíteni!

Ledőltem az ágyamra, és a plafont néztem. Odakint egész jó idő volt, még most is. Már három napja nem esett eső. Mintha nem is itthon lennék.

Nemsokára meghallottam, hogy apa fürödni ment, így pár másodperc vacillálás után fölpattantam, hogy megkeressem a mobilt. Tényleg a középső fiókban volt, könnyen megtaláltam. Aztán gyorsan elmentettem a hűtőn lévő lapról a számot, és visszamentem a szobámba.

Tudtam, hogy apa minimum fél órát a fürdőszobában tölt, így volt időm.

Először arra gondoltam, hogy felhívom. De ezt könnyen elvetettem, túl tolakodó lett volna. Az SMS mellett döntöttem. Aztán az volt a probléma, hogy gőzöm sem volt, mit írjak.

Írtam, és kitöröltem, és írtam, és kitöröltem.

A fejemet a matrachoz ütöttem, hátha ettől eszembe jut valami. Végül, amikor a fürdőszobában nem folyt tovább a víz, kétségbeesésemben gyorsan írtam valamit, aztán elküldtem.

„Hello. Hallottam, hogy Floridába mentél. Milyen? Meddig maradsz? Jake”

-          Te jó ég… basszus… mi az, hogy „hello”? – dörmögtem, és a matrac helyett inkább a falba ütöttem a fejem.

-          Jake, mit csinálsz? – kiáltott át apa.

-          Semmit.

Ó, anyám. Miért nem tudok jobb szöveget kitalálni?

Aztán hirtelen az is eszembe jutott, hogy vajon mennyi idő lehet Floridában? Hisz időeltolódás van! Előszedtem az egyik régi atlaszom, és még egyszer a falba ütöttem a fejem, amikor kiszámoltam. Floridában fél tizenegy van! Mi van, ha Bella már alszik? Még egyszer a falba ütöttem a fejem.

-          Fiam! Baj van?

-          Nem, csak… arrább húztam az ágyat, mert beesett valami.

Miért kell minden zajt meghallania? Hát papírból vannak itt a falak? Arra gondolva, hogy mennyire áthallatszódik este a horkolása, igen, papírból vannak.

A telefont zsebre vágtam, majd miután apa végzett, én is mentem a fürdőbe. Mielőtt beálltam volna a zuhany alá, megzörrent a mobil.

Egy percig farkasszemet néztem vele, aztán nem bírtam tovább, és fölkaptam. Bella visszaírt!

„Szia! Itt baromi meleg van. Hiányzik az eső… Nyár végéig maradok. Otthon mi van? B.”

Neki akartam támaszkodni a csapnak, de mellényúltam, és majdnem hátraestem. Szaltózni tudtam volna.

„Itt semmi – mint mindig. Most még eső sincs. Ugye nem ébresztettelek fel?”

Leültem a földre, és vártam a választ. Nemsoká jött is.

„Á, nem. Még fönt vagyok. Ilyen melegben nem lehet aludni…”

Magamban vigyorogva írtam vissza. De azért koncentráltam, hogy ne legyen hülye helyesírási hibám.

„Akkor oké”

Nem tudtam, mit írhatnék még. És mivel a telefon több percig néma maradt, végül rávettem magam, hogy beálljak a zuhany alá. De közben háromszor kinéztem, hátha mégis jött volna SMS. De nem.

Éjszaka leginkább csak forgolódtam, és a mobilt tapogattam a párnám alatt. Vagy nyolcszor megnéztem, de nem jött üzenet.

Reggel mérges is voltam magamra, hogy miért nem voltam képes aludni. Aznap akartunk Embryvel elmenni a roncstelepre, alkatrészeket kutatni.

-          Charlie kocsijával mentek? – puhatolóztam.

-          Igen, mindjárt itt is lesz.

-          Jó szórakozást - dörmögtem, miközben még mindig álmosan zuttyantam le a kanapéra.

-          Kérlek, ne szedjétek szét a házat a fiúkkal. Oké?

-          Oké – ásítottam, és próbáltam nyitva tartani a szemem.

Nemsoká dudáltak, és apa elment Charlie-val horgászni, én meg egyedül maradtam.

Letusoltam, hátha attól majd felébredek, aztán reggeliztem és vártam Embryt. Mázlink volt, hogy apa elment, így nem kellett engedélyt kérnem, hogy elvihessem az autót. Hoquiambe lett volna a legjobb elmenni, de az baromira messze volt, így csak a közeli roncstelepeket akartuk meglátogatni. Az olyan helyeken mindig ráakad az ember valami kincsre.

Tízkor már úton is voltunk.

Embryvel mindig is jobban kijöttem, mint Quillel. Biztos azért, mert ő csendesebb… vagy nem is tudom. Quil néha olyan fura. Nagy a szája, meg jártatja is, de amúgy nem tesz semmit. Örültem, hogy most csak Embryvel mentünk.

Meg amúgy is föl akartam töltetni a mobilt. Quil rögtön beledumált volna, és mindenképpen tudni akarta volna, hogy kivel telefonálgatok. Komolyan, néha olyan, mint egy idegesítő lánytestvér.

Kora délután már végeztünk a roncstelepekkel, és miután beültünk egy gyorskajáldába föltöltettem a mobilom. Így már lesz elég pénzem rajta, hogy Bellával esetleg beszélhessek is. Embry kicsit gyanakodva nézte a mobilom, de nem szólt semmit, egészen a hazafelé út feléig.

-          Minek neked mobil? – Összevonta a szemöldökét, és így úgy nézett ki, mint egy pszichológus.

-          Mert? – kérdeztem vissza. Elég az, ha apa piszkál Bellával, nem kellenek a fiúk is. Mert Embry biztosan elmondaná Quilnek. Pletykás vénasszonyok.

-          Csak mert eddig nem volt. – Több percig újra csend volt, aztán Embry megint felém fordult. – De most komolyan, kivel telefonálgatsz te?

Kedvem lett volna kilökni a kocsiból, és ott hagyni az út szélén.

-          Nem telefonálgatok senkivel. – Ez igaz is volt. Még nem mertem felhívni Bellát. Valószínűleg soha nem is fogom.

-          Akkor? – Miután nem válaszoltam, felkacagott. – Úgy viselkedsz, mintha nem is lennénk barátok.

Nem válaszoltam. Gondolkodtam, hogy vajon hogyan rázhatnám le Embryt. Ugyanolyan idegesítő, mint Quil, döntöttem el magamban. De a kocsiból kidobáson kívül semmi nem jutott eszembe hirtelen.

Amíg én az útra koncentráltam, meg Embry lekaparására, ő gyorsan felém nyúlt, és elvette a mobilt. Az ablaka le volt tekerve, így kidugta a kezét, és úgy kezdett el kutakodni, hogy ne érjem el.

-          Embry! Add vissza! – kiáltottam rá, de nem tudtam normálisan megfenyegetni, mert az utat is néznem kellett. Egy kézzel fogtam a kormányt, a másik kezemmel pedig erősem Embry felé csaptam. Meg sem érezte.

-          Ó, szia, itt baromi meleg van – kacagott Embry. Magas hangon olvasta az SMS-eket, és így totál olyan volt, mint egy homokos.

-          Menj vissza anyádba! Add ide a telefont! Embry, add már ide! Megöllek, esküszöm megöllek! Kilöklek a kocsiból, hallod? Bazdmeg, add vissza!

Őrülten dühös voltam, Embry meg csak nevetett, mint egy hiéna.

És akkor megzörrent a telefon.

-          Ó-ó! Bella írt…

Még jobban nekiestem, és egy másodpercre átsodródtunk a másik sávba. Ha elkapnak a zsaruk, te jó ég… még jogim sincs. Megölöm Embryt! Amint hazaérünk, szarrá verem. Még beszélni se fog tudni.

-          Itt még mindig forróság van. Tépd le rólam a ruhát, és fenekelj el! Egész éjjel nem aludtam, mert rád gondoltam, és még most is olyan nedves va…

Mielőtt folytathatta volna, egy leállósávba értünk, és erősen behúztam a kéziféket, így Embry beverte a fejét. Kipattantam az autóból, megkerültem és kinyitottam az ajtaját. Kikaptam a kezéből a telefont, a fejét még egyszer a műszerfalnak vágtam, majd visszaültem a kormány mögé.

Simán bírtam volna még tovább ütni, de nem verhettem meg a főút mellett. Majd ha hazaértünk.

-          Á – nyögte, és a fejét simogatta. – Ezt most miért kellett?

Én csak elnyomva a vigyoromat csóváltam a fejem, és továbbindultam. Próbáltam leállítani azt a részem, ami helyben kivágta volna Embryt a kocsiból. Csak azért nem akartam megtenni, mert azzal felhívnám magamra a figyelmet, esetleg egy rendőr is igazoltatni akarna, aztán majd apának kéne kihozni az őrsről, és akkor meg magyarázkodhatnék, hogy miért vittem el a kocsit. Szóval inkább úgy döntöttem, kivárom, míg hazaérünk.

Embry tíz perc után fölnevetett.

-          Mi van? – estem neki ingerülten.

-          Olyan sértődött képet vágsz, mint egy kislány.

-          Te meg úgy beszélsz, mint egy buzi.

Még egyszer felnevetett.

-          Ez a Bella… Charlie lánya, ugye? A rendőrfőnöké?

Sóhajtottam egyet, mielőtt bólintottam volna.

-          Mekkora lenne már, ha ő kapna el minket. Még mindig nincs meg a jogsid ugye?

-          Ja. – Gondolatban azért felderültem, hogy Charlie épp horgászni van.

Kicsit kezdtem megnyugodni, és mire Forksba értünk, már újra együtt röhögtünk. De azért azt a verést nem felejtettem el.

Leparkoltam Embryék háza előtt. Kiválogattuk azokat az alkatrészeket, amik az övéi, és mielőtt még bement volna, utána szóltam.

-          Hé, Embry!

-          Ha? – fordult vissza egyenesen bele a jobb öklömbe.

Nem esett el, de jól megtántorogott, és pár alkatrészt is leejtett.

-          Dögölj meg, Black – szólt utánam, amikor elégedetten ültem vissza az autóba.

-          Te is.

Otthon oda parkoltam az autót, ahol volt, majd átvágtam a fák között, és bementem a garázsba. Normálisan el akartam olvasni Bella SMS-ét, mert biztos voltam benne, hogy akármennyire is örülnék egy olyan üzenetnek, amit Embry talált ki, Bella biztosan nem ezt írta. Igazam is lett, persze.

„Itt még mindig forróság van. Mit csinálsz ma? Engem anya városnéző szarra akar vinni. Még visszasírom Charlie-t…”

Leültem egy sámlira, a még alig kész Rabbitom mellé. Még tavasszal kaptam apától egy húszast „kisegítésként”, de továbbra is gyűjtenem kellett az alkatrészekre. Azért a húszasért is tennem kellett valamit. Apa elküldött Belláék báljára, hogy beszéljek vele, és mondjam neki, hogy szakítson a barátjával, Edwarddal.

Így visszagondolva a bál után egy héttel Cullenék leléptek. Gőzöm sincs, mi történhetett, de az óta apa is mintha derűsebb lenne, meg a többi tanácsbéli tag. Fene tudja, miért rühellték Cullenéket.

„Én ma alkatrészekért voltam az egyik haverommal. Neki a crossmotorjához, nekem meg a kocsimhoz kell. Melyik városban is vagy? Charlie amúgy apával van horgászni.”

Egy zacskóban behoztam a talált alkatrészeket, és kipakoltam őket a padlóra. Rendezgettem őket, amíg Bella nem írt vissza.

„Jacksonville-ben vagyok. Hát, nem tudom, hogy vagy vele, de én utálok horgászni… Saját kocsit építesz? Én az ébresztőórámat sem tudom szétszerelni… nem hogy össze.”

Magamban nevettem Bella próbálkozásán a viccekkel. A végén valami szarkasztikus humorista lesz belőle.

„A horgászás unalmas. Majd, ha visszajöttél, és esetleg szeretnéd, átjöhetnél, és megnézhetnéd. Még nem nagy szám, elég lassan haladok.”

Várakozás közben megint az alkatrészekkel bíbelődtem. Aztán az eszembe véstem, hogy ha Bella tényleg átjön egyszer, ki kell takarítanom. Rohadt piszkos a hely. És minden tele van kacattal. Persze én tudom, hogy mi hol van, meg mi micsoda, de csak nem egy szeméttelepre kéne meghívni Bellát.

„Majd meglátjuk…jó? Bocs, most indulunk városnézni. Hurrá. Renée képes lesz még éjjel is pörögni. Legyen jó napod!”

Mit jelent az, hogy majd meglátjuk? A „nem, kösz, soha” szép megfogalmazása? Vagy mi?!

„Jó szórakozást! Biztos király a város. Legalábbis jobb, mint Forks…”

Elküldtem az SMS-t, aztán vissza akartam ülni a sámlira – merthogy az írás közben muszáj volt fel-alá járkálnom -, de valahogy sikerült melléülnöm, és bevertem a fejemet a Rabbitba.

Nem figyeltem jól, mert közben az járt a fejemben, hogy ez az SMS-ezés elég jó kezdetnek… bármihez. Nem? Remélem igen…

Viszont ha ilyen béna maradok, Bellának esze ágába sem fog jutni, hogy találkozzon velem. Franc!