7. fejezet

Sziasztok!

 Remélem mindenki, így október 19-én (a TVD 4. évadának 2. epizódja ünnepnapján) egyben van még, és van elég erőtök végigolvasni ezt a fejezetet :) Én speciel részleges-hulla vagyok ma két témazáró, egy templomi ünnepség, egy Shakirás táncpróba és egy plusz nyolcadik óra után.

De(!) mi jön most? Hosszúhétvége! :))

Legyetek jók, pihenjetek sokat!

Puszi, jó olvasást!

Dóri

7. fejezet

~Meglepetések~

      Charlie éjszakai műszakra ment, én pedig egyedül maradtam a házban. A tervem ott motoszkál a tudatom peremén, de még nem engedem kibontakozni, várni akartam fél órát, hogy Charlie biztosan odaérjen. Ez igazából hazugság. Nekem volt szükségem arra a fél órára, hogy felkészüljek.

Befészkelem magam az ágyamba, miután a matracom alól előszedtem azt a pár emléket. Még nem néztem rájuk.

Elhelyezkedtem, mély levegőt vettem, aztán… lerántottam magamról a tompaságot, és szabadjára engedtem a gondolataim. Az emlékeket néztem – a néhány fényképet, a báli belépőt, a levelét…

Felidéztem őt. Edwardot.

A közös élményeinket, a hangját, illatát. A szeme változó színét, a bőre hűvösét. A sebességet, amivel futott, velem a hátán. Mindent.

A takarómat a számba tömtem, hogy ne tudjak felsikoltani. Nem volt szükségem aggódó szomszédokra, arra meg végképp nem, hogy Charlie hazajöjjön, és körülöttem sürögjön-forogjon.

Nemsokára visszaszállt a tompaság, és elvitt; én örömest ugrottam a karjaiba. Ez a tompaság volt az én képességem.

Reggel arra ébredtem, hogy Charlie szólongat és rázogat. Egy homályos rémálom emléke még ott táncolt az elmém peremén, de amint teljesen fölébredtem elpárolgott.

-          Kincsem, mit csináltál magaddal? – kérdezte Charlie. Értetlenül néztem rá és unottan, ő viszont nem a szemembe nézett, hanem a karjaimra meredt ijedt arckifejezéssel.

Én is lenéztem. Le, a véres karmolásokra, amiket minden bizonnyal én ejtettem saját magamon.

Hirtelen letaglózott az álmom emléke…

Az iskola első hetéről annyi volt a benyomásom, hogy: Máris házi! Te jó ég! Meg akarnak ölni…

-          Írtál leckét? – fordultam Quil felé, miközben reggel az iskola felé mentünk.

-          Mit? – kérdezett vissza, de nem nézett felém. Valamit nagyon bámult az út másik oldalán.

 

Én is arrafelé néztem, és máris megértettem, miért nem figyelt rám.

Az út túloldalán Jared és Paul voltak. Az arckifejezésük merev volt, nem viseltek pólót. Ezeknek komolyan nincs egy nyamvadt pólójuk? Elméletileg egy évfolyamba járnánk, de eddig még nem sokat láttam őket az iskola területén. Együtt soha. Vagy az egyik, vagy a másik volt itt.

Biztos voltam benne, hogy ők is észrevettek minket, de nem nagyon néztek ránk. Megtaszítottam Quilt, hogy menjünk már tovább.

Már majdnem a sulinál jártunk, amikor végre megszólalt.

-          Te nem parázol tőlük?

-          De. Kurvaijesztőek tudnak lenni…

-          Arra vagyok kíváncsi, télen hordanak-e majd pólót, vagy majd akkor is így szaladgálnak?

-          Addigra a nadrágjukat is ledobják – horkantottam.

A bejáratnál összetalálkoztunk a velünk ellenkező irányból érkező Embryvel. Elmondtuk neki, gúnyosan nevetve, hogy a két rabszolga már megint elhagyta a pólóját.

Oké, persze nevettünk, de én úgy gondoltam, hogy mind a hárman parázunk tőlük. Olyanok, mint valami szekta. Aztán majd a végén minket is megpróbálnak „beszippantani”, vagy mi…

Miközben az első órámra igyekeztem, próbáltam nem gondolni Samre meg a két csatlósára.

*~.~*

Már a második iskolahét péntekje volt, és én kezdtem úgy érezni, hogy ennyi bőven elég is volt a suliból. Sőt, sok is!

Otthon unottan dobtam le a táskám a nappaliban, és ültem le apa mellé, aki olvasott a kanapén.

-          Milyen napod volt? – kérdezte föl sem pillantva a könyvéből. Tényleg olyan érdekes lehet ez a tucat papírra nyomtatott szöveg, vagy egyébként sem nem érdekli, mit fogok mondani, gondolkodtam. Már majdnem szóra nyitottam a szám, hogy: „Történelemórán kitört a harmadik világháború, teherbeejtettem egy csajt, és levágták a kezem”. De végül mégsem tettem, mert ő hamarabb szólalt meg. – Amúgy jött neked valami.

Végre letette a könyvét, és átnyújtott egy borítékot.

-          Mi ez? – ráncoltam a homlokom, miközben a borítékot téptem.

Miután kinyitottam, és megláttam, mit rejt, fölpattantam a kanapéról, és kurjongatni meg káromkodni kezdtem.

-          Tudtam, tudtam, tudtam! Azt a rohadt! Bassza meg!

Apa csak röhögött rajtam, majd amikor sikerült lecsillapodnom, és visszaülnöm a díványra, felém nyújtotta a kezét.

-          Gratulálok, Jacob! Pedig már komolyan azt hittem, nem lesz meg a jogsid – kuncogott.

Megráztam a kezét, majd továbbra is a friss jogosítványomat szorongatva a vonalas telefonhoz ugrottam, és tárcsáztam Quil számát.

-          Gyere át és hozd Embryt! Most! – hadartam a telefonba köszönés helyett, majd le is csaptam, hogy ne tudjon ellenkezni, ugyanis Quil péntekenként nagyon lusta formában szokott lenni.

Remegett a lábam örömömben, és inkább visszarogytam a díványra, mielőtt elestem volna. Soha életemben nem örültem még semminek ennyire!

Na, jó, annak talán igen, amikor Bella megpuszilt…

-          Elvihetem a kocsit? – fordultam apa felé.

-          Persze, vidd csak. Menjetek el valami filmre a fiúkkal. Adjak pénzt?

-          Ne, nem kell, van nálam – hadartam. Máskor rögtön elfogadtam volna, de most mindent szerettem volna magam csinálni.

A szobámba mentem, és előkotortam a mobilomat meg a pénztárcám. Mindkettőt zsebre tettem, aztán fölkaptam a kocsi kulcsát, és indultam a garázs felé, hogy ott várjam meg a srácokat.

-          De aztán össze ne törd! – szólt utánam apa kuncogva.

-          Rendben – hagytam rá.

Miért törném már össze? Jogsim van! Ez lesz az első szabályos utam. Minden hülye táblát meg szabályt be fogok tartani, határoztam el.

Miközben a Rabbit mellett üldögéltem, és a jogosítványomnak örültem magamban, nemsokára meghallottam az odakintről érkező harsány kacagást. Pár másodperc múlva röhögve-botladozva esett be a garázsba Embry és Quil.

-          Na, mi volt olyan sürgős? –horkantott Quil, de a szeme máris megakadt a kis kártyán a kezemben. – Ne szopass! Mutasd azt a profi hamisítványt! Tudjuk, hogy nem sikerült a vizsgád. – kezdte Quil, én pedig önelégült vigyorral nyújtottam át neki a jogsim. Hármunk közül még csak nekem volt, és ezzel jogosan Embry és Quil fölé tudtam helyezni magam.

-          Hű, ez tényleg profi munka. Hol csináltattad? – húzott tovább Embry is, mire én gyorsan visszaszedtem a jogosítványom.

A végén még szétszedik, gondoltam.

-          Befoghatjátok! Csak irigykedtek, lúzerek!

Tudtam, hogy mindenképp fölhozzák ezt a hamisított dolgot, mivel egy ideig tényleg azt hittem, nem fog megérkezni. Már augusztus elején meg kellett volna jönnie. Fel is hívtam őket, de azt mondták, csak valami gubanc van, és amilyen gyorsan lehet, postázzák. Ez engem megnyugtatott, a többiek viszont elkezdtek rajta szórakozni, hogy biztos nem sikerült, és most azt intézem, hogy legyen egy hamisított.

De aznap annyira örültem, hogy még ez sem tudott fölbosszantani.

-          Na, elviszel minket valahová, vagy csak dicsekedni akartál? – tért a lényegre Embry.

Oké, eddig is autóztunk, mert egyikünket sem nagyon érdekelte, hogy ezért akár meg is büntethetnének. De ez azért már más volt. Olyan szabad érzés. Vagy gőzöm sincs…

De sokkal jobb hangulata volt.

-          Vagy inkább Bellának tartogatod az első kört? – Quil jelentőségteljesen nézett rám, úgy, ahogy csak a fiúk tudnak egymásra, ha csajokról van szó.

Kiszúrtam, hogy Embry megdermedt. A múltkorában jól megvertem, amiért Bellával cseszegetett, és tudta, hogy kettejük ellen is szívesen kiállok egy bunyóban.

-          Kibaszottul nincsen közöd hozzá… - kezdtem volna, de Quil kaján nézésére elhallgattam.

-          Ó-ó, haver, értem én. Embry mesélte, hogy totál rámozdultál. Ő a rendőr csemetéje, nem? Gondolom, még jobban örülsz a jogsidnak, különben a végén még apuci tartóztatna le, és akkor soha nem viheted el a kislányát egy körre – nevetett. – Amúgy jó csaj, legalább? Bemutathatnál neki.

Na, még mit nem!

Quil felé mozdultam, hogy képen töröljem, de ő számított erre, és rögtön hátrább ugrott.

-          Csak vicceltem, haver. Menjünk!

Végül mégis elvittem a srácokat, akármennyire is szívesen dobtam volna ki őket. Arra gondoltam, hogy ha egyszer tényleg lesz elég bátorságom elhívni valahová Bellát, legalább ne bőgjek le előtte. Gyakorolnom kell. Olyan tökéletesen biztonságosan kell vezetnem, ahogy csak lehet.

Már ha Bella valaha is eljön velem randira, motyogtam magamban.

Inkább a srácok hülyeségére meg az útra próbáltam koncentrálni. Féltem, hogy valami őrültség jut eszembe, és meg is csinálom.

Például szmokingban, virággal beállítok Belláékhoz, vagy idióta üzenetet hagyok neki. Vagy bármi.

Jól tettem, hogy a srácokat is magammal vittem.

-          Ez nem Bella utcája volt? – szólt Embry. Kettőnk között ott ült Quil, szóval biztonságban érezte magát.

-          És szeretnél kiszállni? Egyedül is elmegyek filmezni.

-          Á, dehogy – nevetett. - Tudod, hogy csak hülyülünk.

-          De azért bemutathatsz Bellának – vigyorgott Quil.

*~.~*

Másnap reggel teljesen kimerülten ébredtem. Arra sem emlékeztem, hány óra lehetett, amikor hazaértünk. A film elég hosszú volt, meg még kajálni is beültünk, szóval… mindenképpen éjfél után jöttem haza… valamikor.

Milyen nap is van?

Kitántorogtam a konyhába, és lezuttyantam egy székre, csak hogy ne kelljen állnom. Apa nemsoká észrevett, és bejött utánam, mellettem állt meg a kerekes székével.

-          ’Reggelt! – dörmögtem, majd az arcomat az asztallapra fektettem.

-          Fél kettő van, Jacob! Szedd össze magad.

-          Ha?

-          Mondom délután fél kettő van. – Apa elég ritkán gurul dühbe, és most is inkább úgy véltem, hogy csak rajtam szórakozik.

-          Milyen nap van?

-          Szombat. Szeptember. Ősz.

-          Van kaja?

Apa csak nevetett.

-          És még csak nem is vagy részeg! Képzeld, mi lesz, ha másnapos leszel. Ha már ettől is így le vagy lassulva.

-          Kösz, apa.

-          De ugye nem vagy másnapos? – komorodott el a hangja egy pillanatra. – Nem, nem. Akkor fel sem tudtál volna kelni – válaszolta meg magának a kérdését. – Pedig ma még meg is kell írnod a leckéd!

-          Mi? – horkantottam, immár elég erőt gyűjtve, hogy a fejemet a tenyerembe támasztva könyököljek. Lecke? Atya ég, azt sem tudom, mennyi kettő meg nulla. Miféle házi van?

-          Holnap vendégségbe megyünk, ma meg kell csinálnod a leckéd!

-          Én nem megyek – morogtam nyűgösen. Biztos nem vagyok másnapos?

-          Bella születésnapja lesz. Elmegyünk és felköszöntjük. Mi visszük a tortát; Emilyt megkértem, hogy csináljon egyet…

-          MI?! – pattant fel a szemem. Hirtelen éber lettem. – És ezt még csak most mondod?

-          Eddig aludtál, fiam.

-          De, de… - hebegtem. – Nem is vettem neki ajándékot, vagy mit tudom én…

Apa próbálta visszafogni a kuncogását, és vállon veregetett. Ez felért egy kiröhögéssel.

-          Viszünk neki tortát – ismételte apa. Mintha a torta ajándék lenne!

Gyorsan ettem valamit, aztán kimentem a garázsba, és beültem a Rabbitbe gondolkodni. Egy szakadást piszkáltam az ülésen agyalás közben. Mi lehet az az ajándék, aminek Bella örülne?

Valami olyan kell, ami többször is nála van, hogy emlékeztesse rám, vagy ilyenek. Vegyek neki karkötőt? De az olyan sablonos, nem? Hord egyáltalán karkötőt? És mi van a nyaklánccal? Vagy ne is ékszerben gondolkodjak? De akkor mit vegyek neki…? Valami kis porfogó csecsebecsét? Esetleg indiánosat? Vagy farkasosat – mert úgyis olyan az idióta legendánk?

Az is eszembe jutott persze, hogy elvihetném valahová… vacsorára, vagy moziba, vagy ilyenek. De ennél a lehetőségnél ott volt a rizikó, hogy mi van, ha nemet mond. Olyan ajándékot akartam, amit mindenképpen elfogad.

Miközben a műszerfalat nézem, eszembe jut Bella furgonja. A balesetnél biztosan megsérült. Megjavíthatnám neki! Annak biztosan örülne! És akkor simán át is tudnám hívni magunkhoz. Legutóbb is én pofoztam ki neki, amikor Charlie megvette tőlünk.

Apa azóta is elhamarkodott eladásnak tartja, mert az én autóm még mindig nincs kész, így egy kölcsön járgánnyal járunk mindig. Bár én mondtam neki, hogy ha szíveskedne ellátni kellő zsetonnal, pikk pakk kész lenne a kocsi.

Szóval megtaláltam a tökéletes ajándékot. Már csak azt kellet megtudnom, hogy lehetséges-e ez az egész.

Visszamentem a házba, és előadtam az ötletemet apának. Ő azt mondta, a biztonság kedvéért hívjam fel Charlie-t.

-          Igen?

-          Hello Charlie, Jacob vagyok.

-          Á, szia Jake! Mi újság? Holnap jöttök, ugye? – A háttérben hallottam a tévé hangját.

-          Aha, igen. Azt akarom kérdezni, hogy te mit szólnál hozzá, ha megjavítanám Bella járgányát? Szülinapi ajándékként – magyaráztam.

-          Ez jó ötlet, kölyök. A tragacs még bent van az őrsön, de akkor majd elszállíttatom hozzátok. Bella biztosan örülni fog neki.

-          Oké, klassz. Akkor holnap találkozunk.

-          Rendben.

A szobámba mentem, és előástam a sulis táskámat – fene tudja, hogy került az ágy alá -, majd elkezdtem megírni a leckémet. A baj csak az volt, hogy közben végig a másnap zakatolt a fejemben, és valószínűleg minden feladatot rosszul oldottam meg. De legalább készen voltam.

A szóbeli tanulással nem bajlódtam, úgysem tudtam volna semmit sem megjegyezni.

Alig vártam, hogy végre elteljen a nap.

*~.~*

Tiszta ideg voltam, ahogy leállítottam a motort, és apát automatikusan a kerekes székébe ültettem.

Pedig nem volt mitől tartanom, föl voltam készülve.

Megvolt a tökéletes ajándék, és külön témákon is agyaltam, hogy miről beszélgethetnénk. Például ott volt a jogosítványom – ami még mindig büszkén lapult a farmerem zsebében –, a suli, a filmezés meg végül maga Bella furgonja. Nincs mitől félnem, bíztattam magam.

Na, ja! És mi lesz, ha a puszilós résznél megint leblokkolok?

Majdnem visszarohantam a kocsiba, és hazahajtottam. De aztán emlékeztettem magam, hogy Bellával a múltkor is milyen jól elbeszélgettünk, és ez megnyugtatott. Minden okés lesz.

De aztán végül is mire az ajtóhoz értem, csak még idegesebb lettem.

Megnyomtam a csengőt. Úgy éreztem túl hosszan… vagy túl röviden? Megnyomtam egyáltalán?

Bella ajtót nyitott.

6. fejezet

6. fejezet

~Visszatérés~

Kivételesen tényleg csináltam valamit. Persze a fülhallgató így is a fülemben volt, és üvöltött a zene, de közben nem csak feküdtem, és néztem a plafont, mint eddig. Felhoztam a partvist a szobámba, meg a lapátot. Gondoltam, hogy Charlie gyanút fog, ha azt mondom, takarítottam, mégis csupa por és rendetlenség marad a szobám.

Így nekiálltam.

Először próbáltam mindent elrendezni. Volt, amit csak bedobtam a szekrénybe, mert már nem emlékeztem, hová való. Annyira nem is érdekelt, persze. Aztán elkezdtem összeseperni, majd a lapátra tenni mindent.

A padlón guggoltam, egyik kezemben a piszokkal teli lapáttal, a zeneszám a lejátszómon épp akkor ért véget, így csönd volt. A másik kezemmel megtámaszkodtam a padlón, hogy állásba nyomjam ki magam, de a deszka megnyikordult a tenyerem alatt. És mintha… mintha még meg is mozdult volt. Letérdeltem, a lapátot elraktam, és megvizsgáltam a deszkát. Kikaptam a fülemből a vackokat, hogy halljam is, ha megint nyikorog.

Találtam a deszkán egy apróbb mélyedést, amin keresztül úgy véltem, fel tudom feszíteni. Az íróasztalomról lekaptam egy ceruzát, majd betámasztottam a mélyedésbe, és felfeszítettem a deszkát.

Olyan régóta nem mutattam semmi iránt érdeklődést, hogy talán magam is megleptem volna, ha belegondoltam volna. Viszont az, amit találtam, elvonta a figyelmemet. Először csak megdermedtem, és magam elé meredtem. Fel sem tudtam fogni…

A deszka alatt ott volt… minden. Először hozzájuk sem mertem érni, de aztán mindet magamhoz szorítottam. Elfeküdtem a padlón, összekucorodtam, és szorítottam az emlékeim, a bizonyítékaim. Több mint egy hónapja ez volt az első dolog, ami megmozgatott. Habár fájdalmasan.

Felzokogtam.

Egész este fent voltam a vacsora után Blackékkel. Képtelen voltam elaludni. Csak hánykolódtam, és gondolkodtam. Máskor, amikor fent voltam éjjel, mindig csak a tompaság volt. Olyankor nem gondoltam semmire, egyszerűen csak a szabályosra igazítottam a lélegzetem, és… a túlélésre koncentráltam. Már mintha veszélyben lettem volna.

Aznap éjjel kinevettem azt az énem, ami az elmúlt időben volt felszínen. Kezdtem belátni, hogy túl sokat foglalkoztam a saját dolgaimmal. Az érdekelt csak, hogy én el tudjam viselni a fájdalmat, engem ne zargassanak, én legyek láthatatlan.

Ezt mind Jacob juttatta eszembe. Azzal, hogy észrevette, csak színlelem az érdeklődést. Akkor jöttem rá, hogy engem csak az érdekel, velem mi van. És szégyelltem magam, őszintén. Az után megpróbáltam kedvesen viselkedni… nem is ment olyan rosszul. Jacobbal volt a világon a legkönnyebb elbeszélgetni. Egy idő után azon kaptam magam, hogy érdekel, amit mond. De nem tartott sokáig a hatás; amint Billy felszólt, hogy indulnak, minden elpárolgott. Azután pedig… hónapok óta először értem hozzá egy másik, korombéli fiúhoz. Furcsa volt… de nem annyira kellemetlen, mint gondoltam volna.

Miután elmentek, az első hirtelen ötletem az volt, hogy bemegyek, és szappannal sikálom meg a számat, de addig erőlködtem, amíg el nem múlt ez a késztetés.

A bal oldalamra fordultam, és elhatároztam, hogy másnap az egész házat kipucolom. És bevásárolok. Csinálnom kell végre valamit. Másokért… Charlie-ért.

Reggel aztán némiképp máshogy ébredtem. Fájdalomra.

Azzal, hogy… hogy megpusziltam Jacobot, ha csak baráti búcsúzásból is, a saját szabályaimnak mondtam ellent. Én nem tudok továbblépni. Nekem nem szabad tovább lépni.

-          Miért nem? - kérdeztem öntudatlanul.

És nem tudtam választ adni magamnak.

*~.~*

Az iskola második hete volt már, és én rosszabbul lettem. Megint minden olyan fenyegető és ijesztő és idegen lett. Az a rengeteg ember… és ő sehol sincs közöttük! Sehol! Sosem lesz már sehol…

Ez a gondolat zakatolt a fejemben állandóan, minden órám, minden szünetben. Még az sem tudott érdekelni, hogy Charlie hoz néha a rendőrjárgánnyal suliba. Az sem érdekelt volna, ha moslékkal dobálnak meg az ebédlőben, amíg ő nincs ott. Minden róla szólt…

De miért? Miért voltam képtelen továbblépni?

Két fél vitatkozott bennem, haragos örvényként, de ebből semmit nem mutattam kifelé. Tudtam, hogy nem tehetem. Lassan már kezdtem abban is kételkedni, hogy bármilyen dolgot meg tudok magamból mutatni másoknak.

Biológia órára indultam. Ezt utáltam a legjobban. Egyedül ültem, páratlanul voltunk. Ez is csak arra emlékeztetett, hogy ha ő itt lenne, akkor páros számú lehetne a létszám.

Hirtelen Angela lépett oda hozzám. Kicsit félénken nézett rám. Ebben a lassan két hétben nem nagyon érintkeztem a „régi” barátaimmal. Egyedül ültem az ebédszünetekben, és nem kezdeményeztem velük beszélgetést, akkor sem, ha órán nem messze ültek tőlem. Ezért is lepett meg Angela. És pont ő. Ha valakire esetleg számítottam volna, hogy egyszer odajön hozzám, az Jessica.

-          Szia, Bella! – köszönt kedvesen.

-          Szia.

-          Leülhetek?

Kicsit megkésve bár, de bólintottam, és Angelára mosolyogtam. Nem volt túl erős mosoly, de szívből jött. Ő leült mellém, szépen elrendezte a könyveit a padon; láttam, hogy vacillál. Végül mégis felém fordult.

-          Ha lenne kedved, arra gondoltam, átjöhetnél hozzánk ma délután. Tudod, kicsit beszélgetni, meg ilyenek… - mosolygott rám. – És úgyis mindjárt itt a szülinapod, meg minden. Ha van kedved egy csajos délutánhoz.

 

Ledöbbentem. Talán még egy pillanatra a szám is eltátottam, de gyorsan összeszedtem magam. Homlokráncolva agyaltam egy kicsit – vagyis hallgattam a fejemben a veszekedő hangokat, amik próbálták eldönteni, hogy menjek-e, vagy sem. De aztán nem figyeltem rájuk, és én döntöttem.

-          Az szuper lenne. – Őszintén lelkesedtem. Igaz, hogy nagyon váratlanul ért a meghívás, és az is, hogy Angela tudja, mikor van a szülinapom, de… abban a pillanatban úgy éreztem, rám fér a kimozdulás.

-          Örülök – mondta, majd először hezitálva, de aztán határozottan felém nyúlt, és megsimította a karom. Olyan volt, mint egy gondoskodó nővér, aki nem akarja hagyni, hogy, elvessz. És nekem pont erre volt szükségem.

-          De… nekem most nincs autóm, és apám későig dolgozik, szóval…

-          Szerintem Ben szívesen elfuvaroz. Hazavinnénk suli után is, láttam, hogy gyalog jársz.

-          Öö… igen, a járgány szerelőnél van.

Nem voltam teljesen biztos benne, hogy Angela tud-e a nyári balesetemről, de nem nagyon akartam fölhozni a témát, és ő láthatólag meg is értette. De amúgy akkor jutott eszembe először úgy igazán az autóm. Eddig csak úgy elsiklottam felette. Most viszont el kezdett érdekelni, hogy mi lehet vele… Rendbe lehet szedni, vagy totál káros lett?

-          És köszönöm, az nagyon jó lenne – hadartam gyorsan, amikor megláttam, hogy a tanár épp belép a terembe.

Ez a nap volt az eddigi tanévem legjobb napja. Végre úgy éreztem, megint normális vagyok. Vagy legalább nem olyan furcsa.

Órák után beültem Ben autójába Angelával, és hazavittek. Gyorsan fölszaladtam a szobámba, megmostam a fogam és kirámoltam az iskolai cuccom a táskámból, majd a biztonság kedvéért egy pulcsit és a pénztárcámat tettem bele. A mobilon felhívtam Charlie-t, miközben pakoltam.

-          Bella! Minden rendben? Már vége az óráidnak?

-          Szia, apa. Aha, minden oké. Csak szólni akartam, hogy átmegyek Angelához. Angela Weber, tudod… Szóval, nem baj, ugye?

Pár másodpercig csend volt a telefonban, majd Charlie örömteli hangját hallottam viszont.

-          Bells, ez nagyon jó ötlet! Szórakozzatok csak… úgyis péntek van. De ki visz el oda? Gyalog mész?

-          Nem, Ben, Angela barátja fuvaroz minket – magyaráztam, miközben már lefelé caplattam a lépcsőn. – De most mennem kell, rendben?

-          Ó, persze! Szórakozzatok jól!

Megszakítottam a hívást, és a kocsihoz siettem, majd beültem hátra.

-          Mehetünk? – kérdezte Ben, én pedig bólintottam.

Ben kitett minket a Weber háznál, majd elbúcsúzott tőlünk, és hazament. Angela kinyitotta a bejárati ajtót, miután fölmentünk a betonlépcsőn, és kitárta előttem, én pedig bementem. Az előszobában levettem a cipőm, mert nem akartam összejárkálni mindent – nem úgy, mint otthon, ahol az ágyba is befekszek cipővel.

-          Ó, nem muszáj levenned! – de azért ő is ezt tette.

Fölfelé menet a lépcsőn szembetalálkoztam pár játékautóval és figurával. Ekkor döbbentem rá, hogy nem is tudom, van-e Angelának testvére.

-          Az öccseim – válaszolt kimondatlan kérdésemre. – Ikrek. Mindent szétszórnak a házban. – A plafonra emelte és forgatta a szemét, miközben kinyitotta a szobája ajtaját, és betessékelt.

-          Hú – nyögtem. Nem volt testvérem, de valahogy sosem vágytam rá igazán. Talán csak egy nővérre vagy bátyra, de az lehetetlen volt. – És most hol vannak?

-          Nekik még tart a suli, anya szokta őket elhozni négy után. Bár van, amikor muszáj vagyok én elmenni értük – mosolygott, és kihúzott nekem egy széket. Leültünk egymással szemben.

-          Szép a szobád – jegyeztem meg.

-          Ó, köszi – mosolygott rám.

Csend telepedett közénk, de egyikünket sem zavarta, pont ez volt a jó. Vele nem kellett állandóan csacsogni, mint például Jessicával. Én Angela szobáját néztem meg tüzetesebben, ő pedig kipakolta a sulis táskáját.

-          Szeretsz olvasni? – mutattam a könyvespolcára, amin több tíz könyv sorakozott. Nekem is volt azért otthon, de korántsem ennyi.

-          Igen – bólogatott.

Fölálltam, hogy közelebbről is megnézzem a könyvek gerincét. Én már nagyon régen nem olvastam. Felderültem, amikor észrevettem a könyvek között a Jane Austenokat. Ezek szerint Angela is szereti őket.

Tovább nézegettem a polcokat. Volt rajtuk sok-sok fénykép Angeláról és Benről meg az ikrekről. Aranyosak voltak. Aztán megláttam egy kis hifit, ami hasonló volt, mint az enyém. Mellette CD-k sorakoztak tucat számra. Arra lettem volna még kíváncsi, hogy a zenében is hasonló-e az ízlésünk. Bár a nyár első másfél hónapjában leginkább a furcsa, alternatív rock számokat és dobhártyaszaggató metált meg idióta rapet hallgattam, de még emlékeztem rá, hogy ezek előtt mit szerettem. Csak miután… az megtörtént, nem nagyon volt kedvem azokhoz a zenékhez. Valami durvább kellett. Féltem, hogy ha egyedül meghallgatnám a régi lejátszási listáimat, elsírnám magam, összekuporodnék a padlón, és soha többé nem tudnék felállni. De, jutott eszembe, Angelával nem lennék egyedül. Talán ő tudna segíteni nekem.

-          Nem kérsz valamit inni, enni? – kérdezte. – Mert én farkaséhes vagyok.

Lementünk a konyhába, és csináltunk magunknak szendvicseket, meg szörpöt, aztán újra fölmentünk. Evés közben beszélgettünk, és valahogy Benre terelődött a szó.

-          Pontosan mióta is vagytok együtt? – érdeklődtem. Kicsit szégyelltem magam, hogy nem tudom. Elvégre barátnők vagyunk… Talán Angela az egyetlen barátnőm?

-          Hát- kezdte, és halványan elpirult. Nem is emlékeztem rá, hogy én mikor pirultam el utoljára. – Múlt év végén, az utolsó nap után elmentünk enni a többiekkel. – Emlékeztem. Jessica elhívott, én pedig azt hazudtam, hogy Charlie-val fogok vacsorázni, miközben csak a szobámban ültem. – És valahogy ott kezdődött. Egész nyáron találkozgattunk, meg minden – nevetett fel idegesen.

-          Az… király.

Annyira egyszerű volt Angelával beszélgetni! Nem kellett színlelnem az érdeklődést, és a nélkül nevettem fel, vagy mosolyodtam el, hogy utasítanom kellett volna magam. Nagyon jó volt.

-          És… te jól vagy, Bella? – kérdezte. Megdermedtem. Nem tudtam, hogy fel vagyok-e készülve már arra, hogy ezekről a dolgaimról beszélgessek egy… kívülállóval. De valakinek egyszer muszáj lesz elmondanom. És Angela annyira figyelmes és kedves volt… - Nem muszáj beszélnünk róla – tette hozzá, miután valószínűleg észrevette az arckifejezésem.

Mély levegőt vettem, és már épp kinyitottam volna a szám, de ekkor a földszinten kicsapódott a bejárati ajtó, és kacarászó hangokat hallottam.

-          Angie! – A hang csakis egy kisfiútól jöhetett. Gyermeteg volt, lelkes és izgatott.

Két teljesen egyforma fiú rontott be a szobába, majd dermedt meg egyszerre, amint meglátott engem.

-          Srácok, ő Bella, az egyik évfolyamtársam. Bella, ők Isaac és Joshua. – Hiába mutatott rájuk, hogy melyikük melyik, egy pillanat múlva már nem voltam biztos benne.

-          Sziasztok! – köszöntem.

-          Szia! – Másodpercre pontosan egyszerre köszöntek, és mosolyodtak el. Láthatólag nagyon élvezték, hogy így összezavarnak.

Aztán Angela felé fordultak, és egymás mondatait befejezve mesélték el, mi történt aznap velük. Én csak mosolyogva figyeltem őket.

-          Fiúk!  - dugta be a fejét Mrs. Weber a szobába, majd miután meglátott elmosolyodott, és lelkesen üdvözölt. – Á, szia, Bella! Jó látni. Hogy vagytok apáddal?

-          Köszönjük, jól – bólintottam mosolyogva.

-          Na, fiúk, gyertek, segítsetek nekem vacsorát főzni, hagyjátok a nagylányokat! – Ezzel kiterelte a szobából az ikreket, és behajtotta maga mögött az ajtót.

Angela megforgatta a szemét, de azért láttam rajta, hogy nagyon szereti az öccseit. Egy kis időre még én is belegondoltam, hogy milyen lenne egy kistestvér. De aztán elhessegettem ezt, inkább a jelenre koncentráltam.

-          Nehéz… róla beszélnem – vallottam be. Rögtön azt kívántam, bár ne nyitottam volna ki a szám, de aztán emlékeztettem magam, hogy ez a továbblépés része. Beszélnem kell róla. Vagy írnom, vagy énekelnem, vagy festenem, csak… ki kell adnom magamból. Ha nem teszem, a saját butaságom rabja leszek, jöttem rá. – Rossz – suttogtam magam elé. Nem tudtam, Angela hallotta-e egyáltalán.

-          Ha úgy érzed, a kibeszéléstől jobb lesz, én szívesen meghallgatlak. Rendben, Bella? – A szeme komoly volt, ahogy a hangja is.

Föl akartam pattanni a székből, Angela karjaiba rohanni, és elsírni mindent. De ennek a vágyamnak még nem engedtem. Szép lassan, egyesével.

-          Köszönöm – mosolyogtam. – Már az is jó, hogy áthívtál. De még… most kell még egy kis idő nekem.

Teljesen őszinte voltam vele, és az is szándékoztam maradni. Persze azokat a dolgokat, amiket tilos felfednem, nem fogom neki elmesélni, de valószínűleg az összes többit igen. Egyszer… talán a közeljövőben.

-          Én köszönöm.

-          Mit?

-          Hogy megbízol bennem. – Beharapta az alsó ajkát, mielőtt folytatta volna. – Úgy tudom, nem nagyon beszéltél még róla, és jól esik, hogy nekem nyílsz meg.

-          És nem Jessicának?

-          És nem Jessicának – helyeselt. – Bár mellette nem nagyon lehet megszólalni…

Mindketten felnevettünk.

Besötétedett, mire észbe kaptam. Olyan könnyen elment az idő. A mobilom megcsörrent a zsebemben, és pedig kihalásztam. Charlie volt az.

-          Még mindig Weberéknél vagy, Bells?

-          Igen.

-          Arra megyek, és hazaviszlek, jó? Nemrég végeztem a műszakkal.

-          Ó, köszi.

-          Mindjárt ott leszek.

Visszaraktam a zsebembe a telefont, majd fölvettem a táskám a földről. Szívesen beszélgettem volna még Angelával tovább, de azzal vigasztaltam magam, hogy lesz még rá alkalmam.

-          Apám mindjárt itt lesz.

-          Ó, kár – húzta el a száját, majd lekísért.

Bementem a konyhába, hogy elköszönjek Mrs. Webertől, és az ikrektől, de mellettük Mr. Webert is megláttam. Ő volt az itteni lelkész.

-          Máris menned kell, Bella? – kérdezte Mrs. Weber. – Azt hittem, esetleg vacsorára nálunk maradsz.

-          Nem, de köszönöm. Apám mindjárt itt lesz.

-          Hallottunk a balesetedről. Azóta ügye teljesen felépültél? – érdeklődött Mr. Weber.

-          Igen, teljesen – bólogattam. – Jó étvágyat a vacsorához. Viszlát!

-          Gyere máskor is, Bella!

Az előszobában felvettem a cipőmet, Angela pedig papucsot húzott, és ő is kijött velem a ház elé, hogy Charlie-t várjuk. A szél kicsit megcsípte az arcom, de még nem volt olyan hideg.

Alig egy perccel később a kanyarban megpillantottam Charlie rendőrcirkálójának fényszóróit, és elbúcsúztam Angelától.

-          Köszi a meghívást! – mosolyogtam rá, majd szinte automatikusan öleltem meg. Ő is visszaölelt.

-          Hétfőn találkozunk!

Charlie is köszönt neki az autóból, majd miután beültem, még intettem egyet Angelának, aztán becsatoltam a biztonsági övemet.

-          Jól érezted magad? – fordult felém. És ha azt fontosabbnak tartja, hogy engem nézzen az út helyett, akkor tényleg érdekli, hogy vagyok, jöttem rá.

-          Igen, klassz volt – bólogattam, és elmosolyodtam.

-          Örülök. Vettem pizzát. Éhes vagy?

-          Aha! – Beszélgetés közben fel sem tűnt, hogy vágyom egy kiadós vacsorára.

-          Akkor jó – mosolygott rám még egyszer, majd az utat kezdte figyelni.

Hónapok óta először nem lesett állandóan a szeme sarkából.

Talán tényleg elkezdtem volna gyógyulni? Nem tudom. Mindenesetre – ha még nem is teljesen, de – visszatértem.