19. fejezet

 Sziasztok, legtürelmesebb és legkedvesebb olvasóim!

Azt hiszem, egy kiselőadásban nem tudnám összefoglalni, mennyire bűntudatom van, és sajnálom, hogy ilyen sokat késtem ezzel a fejezettel.

Magam védelmére csak annyit tudnék kinyögni, hogy kész :) Nagy késéssel és szenvedéssel, de elkészültem.

Nem húzom az időt, nehogy ezzel is az agyatokra menjek. Ha már ennyit vártatok, megérdemlitek a fejezetet, é hogy befogjam a szám.
Békítő-puszi

Dóri 

U.i: Ajánlom Nócinak (♥), aki kitartó, meg az én protekciósomnak, ahogy magát nevezi, aki csak a hét végén jut hozzá.

19. fejezet

~Farkasok~

Hetek mentek el mellettünk úgy, hogy szinte nem is vettük észre. Charlie ez idő alatt megbékült velem, és végre nem csak a garázsomban és apa kocsijában lóghattunk, hanem Belláéknál is. Megszokott lett, hogy péntek vagy szombat este kilenc-tíz óráig ott vagyok náluk, aztán még fél óráig búcsúzkodunk az autóban – ami januártól végre a Rabbitet jelentette.

A tizennyolcadik születésnapom szerdai napra esett, de még a suli sem volt olyan ramaty. Minden felelést megúsztam, hála Quilnek és Embrynek, akik mindig lelkesen bekiabálták, hogy szülinapos vagyok, és a szülinapost nem illik feleltetni.

Suli után otthon apa is mosolyogva fogadott, majd elém csúsztatott egy szép összeget, hogy a francba is, de fejezzem már végre be a kocsim, a maradékot meg költsem Bellára.

Aznap este Bells átjött, megittunk egy üveg pezsgőt, majd a szobámba vonultunk. Éjfél után egy perccel már felhívott, hogy elsőként kívánhasson boldog szülinapot, de számítottam még meglepetésekre, így nem lepődtem meg, mikor egy aprócska dobozt csúsztatott a zsebembe csókolózás közben.

-          Hm… mi ez? – dünnyögtem, miközben Bella áttért a nyakam csókolgatására, majd végül csak hozzám bújt, és várta, hogy kibontsam az ajándékát.

A sötétkék dobozban valami kerek hevert. Beletelt pár pillanatba, mire felismertem a Volswagen logóját a karikán belül, és hogy ez konkrétan egy kulcstartó.

-          Összebeszéltem kicsit apáddal.

Homlokon pusziltam, ahogy a kezemben forgattam a kulcstartót.

-          Köszönöm.

-          Hé, azért még lenézhetsz a doboz aljára – suttogta, mintha izgulna valami miatt. Ezek szerint van még egy meglepetés?

A doboz alján én csak valami anyagot láttam, de ahogy kipiszkáltam onnan, leesett, hogy nem közönséges textildarabbal nézek szembe, hanem egy aprócska, fekete csipkés bugyival.

A kulcstartót és a dobozt leraktam a földre, majd a bugyit az ujjam körül pörgetve magamra húztam Bellát.

-          Ez most azt jelenti, hogy nincsen rajtad bugyi? – vigyorogtam.

-          Hát persze! Álmodozz csak – helyezkedett el. A csípőmön ült, míg én a derekát fogtam. A haja az arcába hullott, és elég félhomály volt már. Azt kívántam, apa bár elhúzna a fenébe és kettesben maradhatnánk a házban. Vagy legalább lenne zár az ajtómon, és hangszigeteltek lennének a falaim.

Magamra húztam, és addig csókolóztunk, amíg el nem zsibbadt a szánk. Aztán Bella a mellkasomra feküdt, és tudtam, hogy lassan már indulnia kell, de még nem akartam, hogy menjen. Azt akartam, hogy velem maradjon egész éjszakára, hogy itt szuszogjon a fülembe, és rugdosson éjszaka, és ölelkezve aludjunk el.  Nyálasan hangzik, de szörnyen imádtam, mikor velem volt.

-          Elviszel egyszer egy olyan elegáns étterembe? – szólalt meg hirtelen.

-          Mi van? – ráncoltam a homlokom. Ember, örülök, ha van rám való farmer, nem hogy öltöny, meg ünneplős cipő.

-          Tudod, félreeső asztalok, gyertyafény, különleges menü… és felvehetném a ruhát, amit anyától kaptam a szülinapomra.

-          Szóval tévedjünk el még az éttermen belül is, gyújtsuk fel a terítőt, öklendezzük fel az egzotikus vackokat és… a ruha ellen nem tudok mit mondani. Felőlem ide is eljöhetsz benne – vigyorogtam rá.

-          Aztán meg összeolajozod a garázsban, meg beleakad a faágakba – nézett rám vádlón Bella.

-          Azt hittem, az én szülinapomon azt csinálunk, amit én akarok.

-          Én nem megyek el veled sztriptíz bárba - rázta a fejét, de azért láttam a szemén, hogy mosolyog.

-          Az én táncosaim házhoz jönnek – piszkáltam meg Bella blúzának gombját.

Ő erre félig nevetve felmordult, és lekászálódott rólam.

-          Haza kell mennem.

Elköszönt Billytől – aki csomagolt neki meg Charlie-nak egy kis kóstolót a sütikből, amit Sue sütött nekem -, majd én kikísértem a furgonjához.

Beült a vezető ülésre, és már a be is indította a kocsit, amikor megszólaltam: - Na, mikor akarsz étterembe menni?

Hirtelen kipattant az autójából, egyenest a nyakamba, és majdnem hátra is estem, annyira hirtelen ért a plusz súly, ami rám akaszkodott. De gyorsan megtaláltam az egyensúlyom; én is átöleltem és fel is emeltem a földről.

Ha szemét akartam volna lenni, odasúgtam volna, hogy „hová jutott a világ, hogy a saját születésnapomon is másoknak teszek szívességet”, de inkább csak csendben maradtam, és Bella nyakába fúrtam a fejem.

~*.*~

-          Ezt még meg fogom bánni – dörmögtem leginkább magamnak, de Bella persze meghallotta.

-          Naa! – ráncolta a homlokát, és játékosan vállon ütött.

Közelebb húzódott hozzám, és odabújt, hogy megpróbálja pozitív irányba terelni a véleményemet. Én inkább az utat figyeltem, és úgy tettem, mint akit cseppet sem hat meg, amit csinál. Meg eleve az útra kellett figyelnem – milyen lenne már, ha az első útján összetörném a Rabbitet, gondoltam.

-          Remélem, tudod, hogy olyan sok pénzem nem maradt, hogy halpetét meg gepárdcombot ehessünk. – Miután láttam, hogy „ennyire hülyének nézel?” magasságba vonta a szemöldökét, hozzátettem, mentegetőzőleg: - Csak mondom.

-          Amúgy sem akarok kaviárt enni. A gepárdok pedig olyan szépek…

-          Ó, megszólalt a vérbeli állatvédő – nevettem.

-          Te is egy állat vagy. Egy jó nagy állat.

-          De, mint tudjuk, odáig vagy az állatokért. Mi legyek? Tigris? Medve? Farkas?

-          A kiskutyák olyan aranyosak… meg a nyuszik…

-          Jesszus – borzongtam meg, ahogy elképzeltem, hogy Bells Nyuszikám néven becézget. Quil és Embry röhögő görcsöt kapnának, ha meghallanák. – Inkább hagyjuk ezt, jó? – grimaszoltam.

-          Nyuszikám – olvasott a gondolataimban Bella, mire én megborzongtam.

-          Szörnyű!Brr…

-          Nyuszi-muszi.

-          Azonnal visszafordulunk, és eltépem a ruhádat, ha nem hagyod abba – fenyegetőztem.

-          Igenis!

Bells védelmezően lesimította a ruhát a combján – mintha a simogatása meggátolná, hogy elszakadhasson. Mellesleg nagyon jól állt neki. Karcsú volt benne és nagyon csinos. Magas sarkút vett fel, parfümtől illatozott és biztos voltam benne, hogy több sminket visel, mint szokott. Kicsit furi volt, de annyira nem foglalkoztatott. Így is az én Bellám volt.

Az étteremben már volt asztalfoglalásunk, így rögtön oda is vezettek minket. Nem bírtam ki, hogy ne húzzam meg Bella ruhájának az alját, aki csúnyán nézett vissza rám a válla felett. Kihúztam neki a széket, majd be is toltam alatta, mert ezt láttam a filmekben, és úgy gondoltam, a sok idősebb pár és néhány család között jól mutat majd. Meg persze Bellának is tetszett. Asszem valamelyik régimódi, poros kedvenc könyvében érezte magát, mert nagyon elvarázsolt fejet vágott, és azt hittem, mindjárt magázni is fog, és a vacsora végén épp csak arcon csókolhatom.

Mielőtt ez bekövetkezhetett volna, megfogtam Bella kezét és összekulcsoltam az ujjainkat, berángatva ezzel a jelenbe, egy másik, ősi, kényelmetlen, de neki valahogy mégis nagyon kedves korból. Legalábbis ezzel áltattam magam. De az is lehet, hogy csak fel akartam vágni az idősebb, hideg párok előtt, akik több figyelmet szenteltek az asztalterítőnek, mint egymásnak. Belegondolni is rossz volt, hogy mi is juthatnánk oda.

Egy pincér nemsoká jött is a borral, amit még előre felírattam, mikor azt asztalt lefoglaltam. Nem igazán konyítottam a borokhoz, az ivásukon kívül, de a recepciós szerint náluk ez a legkedveltebb és a legkelendőbb a könnyebben megfizethető árkategóriában. Én azért még mindig nem vágtam volna rá, hogy olcsó.

Koccintottunk, majd míg Bella éppen csak belekortyolt a pohárba, én egyből a feléig megittam. Az étlapot kezdtük nézegetni, és nevetgéltünk a furcsa kifejezéseken, amit még elbetűzni is alig tudtunk, nemhogy kiejteni. Végül egy két személyes tálat rendeltünk, furcsa, kissé különleges húsokkal és köretekkel.

-          Hm… mondtam már, milyen jól áll a fehér ing? – mosolygott rám Bells a poharából, miközben kortyolt párat.

-          Mondtam már, hogy Embrytől loptam?

Bella belenevetett a pohárba, és próbálta nem visszaköpni a bort. Egy harmincas nő felénk pillantott, de nem azzal a lebecslő tekintettel. A férje szája közben végig mozgott, szóval tuti rizsázott valamiről, a nő meg csak bólogatott, és gyászos pillantást vetett rá.

-          De a farmer az enyém. Meg a cipő is… bár nyomja a lábam – fordultam vissza Bellához.

-          Az én cipőm Jessicáé – vallotta be.

Beszélgettünk és próbáltunk minél visszafogottabban nevetgélni, amíg vártuk, hogy kihozzák a rendelést. Mikor a második pohár bor is elfogyott; jött a pincér, először a tányérokkal, majd hozta a kétszemélyes tálunkat is. Az utóbbi pont az asztal közepére került, és nem mertem volna megesküdni rá, hogy mindent meg merek kóstolni rajta.

-          Öhm… vegyél előbb te – unszolt Bella.

Mélyet szippantottam, hátha az illatok meggyőznek róla, hogy mindez, amit elénk pakoltak, ehető és finom. És igen, meggyőztek. Rögtön éhes lettem, és találomra válogattam különböző kinézetű húsokat és köreteket a tányéromra, színüktől és állaguktól függetlenül. Ha beteg leszek tőle, legalább perkálhat nekem az étterem.

Bella is felbátorodott, így háromnegyed órás evés, beszélgetés és egymást etetés után szinte mindent eltűntettünk.

-          Fér még beléd? – vigyorogtam.

-          Hú, nem tudom…

-          Pedig desszertet muszáj lesz ennünk. Húst otthon is kapsz, ilyen sütiket viszont szerintem már nem.

-          Igazad van – vonta meg a vállát Bells, és elkezdett a desszertek között nézelődni.

Én valami különlegesen akartam, így egy flambírozott kelyhet kértem, Bells viszont inkább egy egyszerűbb epertorta szelet és tiramisu között válogatott. Aztán az epertortát választotta.

Elég gyorsan kihozták a desszertjeinket, és az enyémet természetesen meg is gyújtották. Elég klasszul nézett ki, és aztán az íze is jó volt.

Egy falatot átnyújtottam Bellának, de köhögnie kellett, amikor megérezte az alkoholt, amivel a gyümölcsök át voltak itatva.

-          Ez után akarsz hazáig vezetni? – vonta fel a szemöldökét.

-          Szerintem annyi húst magamba pakoltam, hogy ez még véletlenül sem kottyan meg.

-          Apával kell számolnod, ha elkapnak ittas vezetésért, vagy karambolozunk… vagy lehánysz.

-          Vállalom – egyeztem bele.

Fél óra múlva otthagytuk az éttermet, és Bella javaslatára sétálni mentünk.

-          Degeszre ettem magam, muszáj kicsit mozognom.

Erre a mondatára felröhögtem. Bella meg a mozgás – na, jó vicc! El szokta mesélni, mennyit bénáz tesiórán, és hallásból is katasztrofális. Ha látnám, valószínűleg röhögő görcsöt kapnék, és a padlóról kéne összekaparni. De nem szóltam többet, csak kézen fogtam, és random elindultunk valamerre a városban. Voltaképp nekem is jól esett a séta és a kissé csípős szél. Az meg pláne, hogy kettesben lehettem Bellával a félhomályban.

Egy klub mellett berántottam a sikátorba, és a nyakát kezdtem csókolgatni, mire nevetve felsikkantott. A vastag falakon átszűrődött a dübörgő zene.

-          Ezért ne sétálj idegenekkel a sötétben.

-          Mert a nyakamat fogják csókolni?

-          Mert csúnya dolgokat tesznek veled, aztán egy konténerben ébredsz.

-          Aha. – Kihallottam a hangjából, hogy mosolyog, és meg akartam ragadni a jókedvét.

-          Menjünk be!

-          Micsoda? Hová? Egy konténerbe? – értetlenkedett.

-          Nem! A klubba – mondtam, és már húzni is kezdtem a bejárat felé.

-          Kizárt. Én… tudod, milyen bénán táncolok. És olyan sok ember van ott, nem?

-          Nincs még olyan késő, hogy tömegnyomor legyen. Épp csak annyian lehetnek, hogy senkinek se tűnjön fel, milyen béna vagy. Rajtam kívül… - mosolyogtam.

-          Jake, légyszi…

-          Te éttermet akartál. Én meg ezt akarom – jelentettem ki.

Bella felsóhajtott, és túljátszott unottsággal az arcát vonta meg a vállát.

-          Ugye tudod, hogy ha normálisak lennénk, te akarnál táncolni rángatni? – húztam magamhoz, és jól megszorongattam, mert tudtam, hogy hiába szokott nyavalyogni, hogy ő bizony megfullad, valójában imádja.

-          Sosem voltuk normálisak – rázta a fejét Bella, miközben kijöttünk a sikátorból, és egy sarkot megkerülve a klub bejáratához érkeztünk. Körülbelül tízen álltak sorban, szóval hamar bejutottunk, nem volt fennakadás.

A hely maga olyan volt, amire számítottam. Nem túl lepukkant, de nem is a legmodernebb; a zene dübörgött, csoportok ültek a bárnál, az asztaloknál és táncoltak valahol középtájt. Bella izmai megfeszültek mellettem. Tudtam, hogy nem érzi magát kényelmesen, de elhatároztam, hogy ha törik, ha szakad, elérem, hogy élvezze.

-          Igyunk valamit! – kiabáltam túl a zenét, és a bár felé húztam Bellát.

Tudtam, hogy gonosz lesz, amit csinálok, de amíg Bells nem csiccsent be egy kicsit, addig nem fogja elengedni magát. És amúgy is itt leszek vele, és vigyázni fogok rá, gondoltam. Nem berúgatni akartam, csak azt, hogy lazítson, és ne görcsöljön annyit.

-          Te nem ihatsz többet! – szólt rám Bella. Én persze nem is akartam, csak egy italt rendeltem, azt is neki.

Először furcsán nézett, aztán beletörődően megvonta a vállát, meg megitta, amit rendeltem neki. Közel álltunk egymáshoz, a kezem a derekát ölelte át. Miután kiürült a pohara, elkezdtem a táncolók felé húzni, mire ő az ingemnél fogva próbált a bárnál marasztani, de esélye sem volt.

Jó szám ment, és tudtam, hogy képes vagyok vezetni Bellát. Anno sosem gondoltam volna, hogy az a sok hülye táncikálás a nővéremmel ennyire hozzám nő. Embry és Quil nem igazán tudtak erről. Párszor voltunk együtt klubbokban, de ők inkább csajozni akartak, így táncolni csak lányok miatt mentek. Akkoriban nem igazán éreztem, hogy szükségem lenne egy barátnőre, szóval csak ittam pár rövidet, meg hasonlók.

Bellával beérkeztünk a tömeg közepére, épp a refrénnél, és elkezdtem előtte hülyéskedni, hogy ellazuljon. Mivel nem igazán reagált, megragadtam és közel húztam magamhoz, majd megpróbáltam az enyémmel együtt mozgatni az ő testét is. A karjait a nyakam köré fontam, és éreztem, hogy teljesen összeolvadunk a tömeggel. Lassan mindenfelől emberi testek vettek körbe, hajzuhatagok, fedetlen lábak, izomtömegek és átható alkohol szag.

-          Itt mindenki idióta! Miért nevetnének ki pont téged? – „suttogtam” a fülébe, ami konkrétan inkább ordítás volt.

Bells elmosolyodott, és innentől már nem volt olyan nehéz bánni vele. Végre nem azt éreztem, hogy egy szobrot próbálok megmozgatni, hanem tényleg, hajlandó volt táncolni velem. Miután ivott még egy kört, már mosolyogva pattogott velem. Eddig csak kettesben volt ennyire felszabadult, mások előtt sosem láttam még ilyennek.

Valahogy eszembe jutott, mennyi lehet az idő, és kiderült, hogy sietnünk kell, hogy ne túl későn essünk haza – eszem ágában sem volt magamra haragítani Charlie-t. Bells szerencsére még eszénél volt, szóval megértette, hogy mennünk kell.

Az utcán összebújtunk, mert elég hideg volt már. Hülyének éreztem magam, amiért sétálás előtt nem vettem ki a kocsiból Bella felsőjét, amit benne hagyott. Így folyamatosan dörzsöltem a vállát, és a lehető legközelebb húztam magamhoz, hogy azért mellette még haladni is tudjunk.

Az autóhoz visszaérve beültettem Bellát az első ülésre, és bekapcsoltam a biztonsági övét, mire ő a tarkómnál fogva odahúzta az arcom az övéhez, és csókolni kezdett. Éreztem az alkoholt a száján, és tudtam, hogy Charlie nem lesz boldog tőle.

-          Bells – próbáltam elhúzódni tőle, de határozottan tartott. Mikor végül elváltunk egymástól, megkerültem a kocsit, és beszálltam a kormány mögé.

Körülbelül el óra volt az út hazáig, így bele kellett taposnom, hogy időben otthon legyünk. Bella a rádiót nyomkodta, és egy ideig beszélgettünk valamiről, de aztán egyszer csak bealudt. Kinyomtam a zenét, hadd aludjon; nem akartam, hogy fölkeljen, mert így legalább Charlie-nak nem igazán lesz alkalma kérdezősködni. Fölcipelem Bellát a szobájába, és el lesz intézve, észre sem fogja venni, hogy a lánya becsiccsentett.

Aztán végül is annyira nem volt egyszerű művelet Bellát kiszedni az autóból. Ráfeküdt a biztonsági övére, és alig tudtam kikapcsolni, aztán meg csak néha motyogott valamit, amúgy hasznavehetetlen volt. Charlie szerencsére csak kicsit nézett idegesen, amit jó jelnek vettem, szóval beraktam Bellát az agyba, levettem a cipőjét, betakartam, aztán el is húztam onnan, mindezt az aggódó apa szemeivel a hátamban. Nem volt épp kellemes, de lehetett volna rosszabb is. Szerintem Charlie félig aludt, így nem volt energiája mindenféle keresztkérdéseket feltenni azzal kapcsolatban, hogy miért késtünk, Bella miért alszik, milyen volt a vacsora, és ha nagyon éber lett volna, talán még azt is megkérdezi, miért vagyunk kicsit leizzadva.

Hazafelé álmosan hajtottam, de azt még így is észrevettem, hogy valami furcsa alakzat türemkedik ki a fák közül. Mikor egy pillanatra ráesett az autóm lámpájának fénye, biztos voltam benne, hogy egy hatalmas farkast láttam. Be is fékeztem, élesen csikorogva, és visszatolattam, de addigra már eltűnt.

Magamban megtárgyaltam, hogy biztos csak képzelődök. Elvégre volt bennem valamennyi alkohol és menten el tudtam volna aludni, ülve is. Mikor viszont valami szintén nagyméretű lény átvágott előttem az úton, én meg fékezve szlalomoztam, kezdtem kételkedni a dolgokban. Egyrészt abban, hogy haza tudok-e vezetni, másrészt meg az alkoholmennyiségben, amit magamba töltöttem. Kiesett volna pár feles? Vagy tényleg csak a fáradtság teszi, hogy idiótaságokat látok?

A következő kanyarban bíztam benne, hogy semmiféle képzeletbeli matyi nem fog ugrálni előttem. Hát, nem is ugrált.

Az utat voltaképp totálisan elállta három ló méretű, szőrös valami. Mást nem tudtam megállapítani róluk, csak hogy meredten néztek, és úgy tűnt, eszük ágában sincs arrább menni, így végül én fékeztem le. Arra gondoltam, bármiféle eltévedt állatok is legyenek, a dudálás biztos elijeszti őket, de miután háromszor is megnyomtam, tévesnek bizonyult az elméletem.

Túl fáradt voltam ezekhez a valamikhez, bármik is legyenek. Dudáltam még kétszer, majd minden mindegy alapon gázt adtam. Ha nem végtelenül lassú a reflexük, úgyis elugranak az autó elől az utolsó pillanatban, gondoltam.

Az utolsó fél méreten ugrottak arrább az állatok. Majdnem biztos voltam benne, hogy farkasra hasonlítanak, viszont mire a visszapillantó tükörbe néztem, mind eltűnt.

Biztosan csak képzelődtem.

-          Hülye pia! – ásítottam, és az út többi részét eseménytelenül tettem meg.

Otthon csak bezuhantam az ágyba, és reggelre azt is elfelejtettem, hogy farkasokkal álmodtam.