22. fejezet

Sziasztok!

Meghoztam az új fejezetet - egy hónapon belül! Igaz, a közbeékelődő nyaralás miatt csak az utóbbi egy hétben volt időm írni, de tegnap annyira belelendültem, hogy ma már be is fejeztem, és íme, itt van :)
Előre figyelmeztetlek benneteket, hogy borúsabb hangulatú fejezetre számítsatok - de azért nem kell megijedni.
Írás közben ma végig a Csontváros (A Végzet Ereklyéi 1., aki nem ismeri, szégyellje össze magát!) egyik soundtrackját hallgattam. Az All i Need-et a Radioheadtől. Ha meghallgatjátok, abból is fény derülhet a fejezet hangulatára. Számomra tökéletes volt az írás mellé, nagyon jól aláfestette a fejezet egyes részeit, és a refrén egyik mondata, aminek egy része a cím is, a "You are all I need" igaz a fejezetre nézve, az egyik kedves szereplőnk szemszögéből. Gondolom, majd rájöttök, kinek van nagyon nagy szüksége a másikra :)
Kellemes olvasást, és élvezzétek a nyarat, vagy ami még hátravan.
Puszi,
D.

22. fejezet

~Veszélyes stádium~

Azt hiszem, amilyen jól telt a hétvégénk, úgy romlott meg egy csapásra minden. Eleinte nem volt feltűnő, de én éreztem, hogy megváltozott a hangulat kettőnk között, és ez zavart. Nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Nem tudtam nem agyalni rajta a nap minden egyes percében. De legfőképp nem tudtam, miért következett be ez a változás.

Azt gyorsan kivertem a fejemből, hogy mindennek az oka a szex – hogy rossz vagyok benne vagy ő rossz benne vagy nem passzolunk össze az ágyban, hogy az effajta testiség közöttünk nem működik. Mert a kissé pesszimista felfogásommal is tudtam, hogy ez butaság. Jacobbal szeretkezni, ha a legelején furcsa és kissé kényelmetlen is, de aztán csodálatos volt. Nem tudtam volna elhinni, ha nekem ennyire jó volt, neki miért ne lett volna. Szóval ezt a lehetőséget kihúztam a listáról.

A hétvégénk utáni első héten alig lehetett észrevenni, hogy valami nem a régi, de nekem akkor is feltűnt. Minden porcikám Jake-re volt hangolódva, ami azt jelentette, hogy a legkisebb rezdülését is figyelemmel kísértem. Nem arról volt szó, hogy elhidegült tőlem, mert továbbra is elég sok időt töltöttünk együtt – bár sosem eleget, ahogy én gondoltam. Sokszor furikázott suliba, hiába volt már rendben a kocsim, és Charlie engedélyével néha még hétköznap is aránylag későig lógott nálunk.

Viszont mindig úgy éreztem, mintha nem akarna hazamenni. És ez nem az a hízelgő fajta volt, ami azt sugallta volna, hogy nem tud betelni velem, hanem hogy otthon van valami baj. Akárhányszor Billy felől kérdeztem, másra terelte a szót.  A második héten, végső elkeseredésemben már az is megfordult a fejemben, hogy Sam és a bugyuta szektája piszkálja Jacobot, de amikor rákérdeztem, feltűnően békés maradt – nem úgy, mint máskor, mikor csak Sam említésére bepöccent. A kérdésemet viszont nem hiszem, hogy őszintén válaszolta volna meg, inkább csak úgy hatott, mint aki le akar rázni.

De ami a legjobban zavart, az az volt, mikor azt éreztem, mintha folyton máshol járna az agya. Ha kicsit önző is voltam, szerettem, ha minden figyelmét rám áldozta, amikor kettesben voltunk, úgy, ahogy én is tettem. Többször is megesett, hogy csak a második vagy harmadik felszólításomra ocsúdott fel.

A pajkos mosolyai viszont sokszor kárpótoltak, és mindig elhallgattatták az aggódó felemet. Legalábbis pár hétig.

Apa nagyon sokat dolgozott, és habár konkrétan másik bűncselekmény nem történt, érezhető volt, hogy valami veszélyes lengi körül a környéket. Amikor a lányokkal programot csináltunk, még Jessica is inkább arra szavazott, hogy induljunk hamarabb és sötétedés előtt legyünk itthon – ez pedig igazán drasztikus döntésnek tűnt Jess részéről, aki a legpörgősebb volt hármunk közül. Úgy tűnt, mindenki fél egy kicsit.

A hétvégénket követő negyedik hétvégén be is bizonyosodott, hogy nem vagyunk tökéletes biztonságban.

Apa szombaton elméletileg nem túlórázott volna, mégis hazatelefonált délután, hogy bent kell maradnia. A telefonban alig tudtam belőle kihúzni valamit, pedig furdalt a kíváncsiság. Azon a hétvégén Jake azt mondta, dolga van, így megbeszéltük, hogy legkorábban hétfő délután találkozunk, amikor korrepetálom kicsit, mert eléggé lemaradt néhány tantárgyból. Bár én nem csak korrepetálást terveztem…

Apa a telefon másik felén sóhajtott egyet, és elhadarta röviden a helyzetet.

-          Eddig azt gondoltuk, állatok is elkövethették a gyilkosságokat itt és a környéken. Többen is panaszkodtak nagy, medveszerű dolgokra, de most már biztos, hogy ember volt. Szerintem egy csapat suhanc. A Cullen házban garázdálkodtak, szétverték a teraszt és az alsó szintet.

-          Te jó ég… - ráztam a fejem. Bevillantak az emlékképeim a gyönyörű kúriáról, aztán megpróbáltam elképzelni, amint tönkretéve, üresen, mocskosan árválkodik a semmi közepén. Tényleg! A semmi közepén van, hogy vették észre, hogy tönkretették?

A további kérdéseimet sajnos nem volt időm feltenni, mert apának vissza kellett mennie dolgozni. Megígérte, hogy amilyen hamar csak tud, jön haza, és ne csináljak külön vacsorát, mert hoz ennivalót valamelyik gyorsétteremből.

Ez után viszont fogalmam sem volt róla, hogy mit is kezdhetnék magammal.

Húsz perc téblábolás után a házban, végiggondoltam az egyezségünket Jacobbal, miszerint hétfőig nem találkozunk. Végül is, a telefon nem találkozás…

Pár perc múlva csalódottan konstatáltam, hogy nincs telefonközelben, mert háromszor vártam ki az utolsó csörgést is, és nem vette fel. Nem akartam egy pióca barátnő lenni, de szörnyen unatkoztam, szóval gondoltam felhívom az otthoni számukat is, hátha elkeveredett a telefonja vagy lenémítva maradt vagy a kocsiban hagyta.

Billy vette föl a kagylót a harmadik csörgésre, hiába reménykedtem, hogy rögtön Jake hangját hallhatom meg.

-          Szia Billy, Bella vagyok. Nem zavarlak? Jake otthon van?

-          Á, Bella! Jake elugrott a boltba, mindjárt jön.

-          Ó, akkor jó, mert már csörgettem a mobilján, és nem vette fel, biztos otthon hagyta.

-          Nekem azt mondta, még tegnap este Samnél hagyta a telefonját, de ne aggódj, nem direkt nem veszi fel – vicceskedett.

-          Ö… Samnél?

-          Igen, Sam Uley. Nem hinném, hogy ismered, pár évvel idősebb, mint ti. Jake tegnap este nála volt.

-          Nekem azt mondta, Embryékkel lesz – suttogtam inkább csak magamnak. Billy vagy nem hallotta már vagy csak figyelmen kívül hagyta.

-          Jake megérkezett, máris odaadom.

-          Köszi, Billy.

Pár másodpercig kallódott a telefon, mire Jake beleszólt. Mintha egy csepp feszültséget éreztem volna a hangjában, de azt hiszem, az semmi volt ahhoz képest, amilyen elfojtott feszültség bennem volt. Miért volt Samnél? Miért hazudott róla, hogy Samnél volt? Mit titkol még előlem?

-          Mizujs, Bells? Hogyhogy hívsz?

Csak most jutott hírtelen eszembe nagy idegességemben, hogy pontosan miért is kezdtem el Jacobot hívogatni. A rongálás. De ez - és voltaképpen minden más - hirtelen eltörpült a mellett a probléma mellett, ami most már tényleg felütötte a fejét. Hogy a kapcsolatunkban gondok vannak. Hogy Jacob titkol valamit előlem. Felőlem lebombázhatták egész Európát, újra felüthette a fejét a pestis és eljöhetett a zombi apokalipszis is. Csak egyetlen dolog érdekelt: mit titkol Jake előlem, és miért teszi?

-          Találkoznunk kell – böktem ki hirtelen. Úgy gondoltam, ez nem telefontéma.

-          Mi? Bells, én most nem tudok átmenni… - próbált meg lerázni, de kissé megkönnyebbülve éreztem a hangjában, hogy hiába ellenkezik, szívesen látna.

-          Átmegyek én. Mindjárt ott leszek. Ezt muszáj megbeszélnünk, Jake!

-          Bella, ez nem jó ötlet…

-          Kérlek, Jake. – Hallgatását beleegyezésnek vettem, és lerakva a telefont gyorsan magamhoz vettem a táskám és a dzsekim, majd indultam is a rezervátumba.

Ha rajtam múlik, gondoltam, nem hagyom, hogy szétessen a kapcsolatunk. Ha még a problémák kialakulásának kezdetén megoldjuk a dolgokat, minden mehet tovább rendesen, ahogy mennie is kell. Ki fogom deríteni, miért titkolózik előttem Jacob, határoztam el. Bíztam benne, hogy olyan érveket fog felsorakoztatni előttem, amik helyénvalók, és így túlléphetünk a dolgon. De tudtam, hogy nem bízhatok magamban. Túlságosan szerettem Jake-et, és képes lettem volna bármit megbocsátani neki, csak hogy továbbra is boldogok lehessünk együtt.

De most használnom kellett az eszem, és nem a szívemmel gondolkodni, nehogy valami hibát kövessek el. Nem szabad, hogy egy kapcsolatban túl sok és túl nagy titkok legyenek. Persze én is vallottam a magánszféra fontosságát, de nem én akartam az utolsó lenni a városban, aki megtudja, mik történnek a barátjával.

Mire odaértem többször is felhúztam majd lenyugtattam magam, és végül sikerült elég semleges, mégis határozott arckifejezést felvennem, ahogy kopogásra emeltem a kezem. Viszont még mielőtt az ajtót érhette volna az öklöm, Jake kinyitotta azt, és kézen ragadva máris a tengerpart felé kezdett velem menetelni, szinte futólépésben.

-          Jacob! Állj meg – nyavalyogtam, de ő mintha meg sem hallott volna engem. Csak sűrűn hátra tekintgetett, figyelte a terepet, mintha attól félne, hogy valaki kihallgat vagy figyel bennünket. – Jake! – rántottam ki végül magam a kezéből, és csuklómat a másik kezemben dajkálva néztem rá bosszúsan. A szorítása nyoma fehérebb foltként világított a körülötte lévő bevörösödött bőrömön.

-          Sajnálom – mondta őszintén, és hirtelen szoros ölelésbe vont. Nem volt elég akaratom ellenállni, inkább átadtam magam az érzésnek, ami elfogott, valahányszor Jake a karjában tartott, csókolt vagy egyszerűen csak hozzám ért.

Egy darabig csendben álltunk az egyre felerősödő szélben, és egyszerűen élveztük egymás közelségét, mintha legalább egy hétig nem láttuk volna egymást, pedig csütörtök este váltunk el és azóta tegnap is beszéltünk.

-          Miért mondtad azt, hogy Embryékkel leszel? – törtem meg a meghittséget. Jake szorítása lazult, és most már csak a derekamat fogta át, egymás szemébe tudtunk nézni.

-          Én ott is voltam – kezdte volna védeni magát, de most már felismertem a jeleit annak, hogy füllent. Ilyenkor inkább csak a bal szeme szűkült össze, és kicsit túljátszotta a sértődöttséget.

-          Billy mondta, hogy tegnap este Samnél voltál. A mobilodat is ott hagytad, először azon kerestelek – állítottam szembe a tényekkel. Így már muszáj volt bevallani az igazságot, mégis vonakodni látszott. – Miért hazudtál nekem? Mi az, amit titkolnod kell előlem?

-          Én nem hazudtam… - Rézbőre alatt elpirult, a szemét bűntudatosan lesütötte, és erre én majdnem megsajnáltam. De aztán eszembe jutott a kocsiban folytatott elmefuttatásom, és nem hagytam magam.

-          Hát akkor miért nem mondtad meg, hogy Samnél leszel?

-          Az csak… az csak egy kis füllentés volt, jó? – szakadt el tőlem. Megborzongtam, hiányzott a teste melege a közvetlen közelemből. Előttem téblábolt, egyik kezével a tarkóján birizgálta a haját. – Nem akartam, hogy aggódj, vagy valami.

-          Mert nem aggódhatok érted? Ha? Jake, mi… mi lefeküdtünk egymással. Ha ez nem, akkor mi jogosíthat fel arra, hogy aggódjak érted? Nem mintha az előtt nem tettem volna, de…  - sóhajtottam, és éreztem, hogy a szívem tájékán megfacsarodok. – Miért kell, hogy titkolózz előttem? Azt hiszed, nem tudom megemészteni? Jóban lettél Samékkel? Rendben. Mutass be nekik. Nem fogok hisztit csapni, ha valamiről vagy valakiről megváltozik a véleményed. Ha azt mondod, megkedvelted Samet, és nem is olyan, mint amilyennek gondoltad én hiszek neked. Csak… csak mond el, mi van, jó? Tudni szeretném.

Kifújtam magam, szipogtam egy kicsit és a mellkasom előtt összefont kezekkel vártam, mit mond Jacob. A szívem vadul kalapált az indulatos monológom következtében; le kellett nyugodnom.

-          Lehetne, hogy ezt ne itt beszéljük meg? – fogta suttogóra, így alig hallottam meg, mit mond, mert az egyre erősödő szél elvitte a hangját.

-          Mit számít, hol beszéljük meg? – vontam össze a szemöldököm, és haragosan meredtem rá. Miért húzza még az időt? Ha már vettem a bátorságot ehhez az egészhez ő is legyen képes a szemembe mondani, hogy mi van.

-          Itt… - lépett közelebb hozzám, csak pár centire voltunk egymástól. – Nem vagyunk biztonságban. Itt nem beszélhetek róla – hajolt a fülemhez. Meg kellett erőltetnem magam, hogy a mondanivalójára koncentráljak, ne pedig a közelségére.

-          Akkor menjünk el hozzánk? – ajánlottam fel.

-          Ne – rázta a fejét hevesen. – Inkább… menjünk el kocsikázni. Van elég benzined?

Bambán bólintottam, és egy szó nélkül visszafelé vettük az irányt a Chevymhez. Nem igazán értettem, miért ne lenne jó, ha elmennénk hozzánk, de nem akartam kötözködni.

Beültem a volán mögé, Jake pedig mellém. Csak akkor mutatott életjeleket, mikor intett, melyik utcán forduljak el. Végül úgy tűnt, délnek tartunk, csak mentünk az úton és hallgattunk. Nem kapcsoltam rádiót, Jacob minden pisszenését hallani akartam, ő viszont makacsul az ablaknak döntött fejjel bámult kifelé, fel a fejünk felett gyülekező, egyre sötétlő felhőkre. Ebből még vihar lesz, gondoltam.

-          Amit mondani fogok az… egyrészt nevetséges lesz – fordult felém, és az ajtónak vetve a hátát felrakta a lábát az ülésre, miután lerúgta a cipőjét. – Nekem röhöghetnékem támadt, amikor „beavattak”. – Szavaiból csöpögött a gúny, és én még nem tudtam mire vélni mindezt. Csak figyeltem.

Lábai bőven az ölembe is nyúlhattak volna, de ő inkább felhúzott térdekkel ült, így a zoknis lábujjai és a combom között maradt egy kis rés. Elgondolkodtam, vajon ezt azért csinálja-e, mert tart tőle, milyen most a viszonyunk az én oldalamról, vagy valami más oka van.

-          De tudom, hogy te el fogod hinni. – Felé kaptam a fejem, mert nem értettem, miért ennyire biztos ebben. – A történet egyik oldalát már te is ismered. Ismerned kell.

Fogalmam sem volt, miről beszél ennyire ködösítve, de nem szóltam közbe és nem sürgettem.

-          Emlékszel, amikor visszaköltöztél, és a tengerparton voltunk? – Halványan felidéztem azt a napot – akkor kezdtem megbizonyosodni róla, mi is a Cullen család. Ennek már több mint egy éve. – Meséltem neked… történeteket.

Bólintottam, de inkább nem gondoltam semmit, csak vártam a folytatást.

-          Igazak – nyögte ki, nekem pedig megfagyott a vér az ereimben.

Jake tudja! Tudja, hogy Edward és a családja vámpírok, és hogy én mégis jártam vele ennek tudatában. De, gondoltam, ez miért lenne oka annak, ami mostanában történik velünk? Cullenék elmentek, ügy lezárva.

-          És? – szólaltam meg bizonytalanul. – Cullenék tovább álltak, mi a probléma?

Egyre több figyelmet fordítottam a gondolkodásra, mint a vezetésre, így már csak az út szélén vánszorogtunk, majd amikor megláttam egy pihenőt gyorsan le is parkoltam, és én is úgy helyezkedtem el, mint Jake. A lábujjaimmal megböktem az övéit.

-          Nem érted, Bells – rázta a fejét, és hirtelen az ülésre térdelt, és megfogta a lábamat, közel hajolt hozzám. – Igazak – suttogta újra, eszelős tekintettel.

Újból végiggondoltam. Történetek: a hidegekről és a… mikről? Mi volt még a történetben? Miről mesélt nekem Jacob? Sebesen járt az agyam, és nem szakítottam el a tekintetemet Jacobétól.

Ő is észrevette az elkerekedett szememből, mikor rájöttem, miről beszél.

Farkasok.

-          Jake – ragadtam meg a kezét riadtan, ő pedig, mint aki már hetek óta erre vágyik – ami valószínűleg így is volt -, hozzám bújt. A fejét a nyakamba fúrta, izmai ellazultak, és éreztem az apró rándulásaiból, hogy alig tudja visszatartani a sírást.

Sosem láttam még Jacobot sírni.

Marokra fogta a hajam, forró lehelete a nyakamat cirógatta, és éreztem valami nedveset. Majdnem én is sírni kezdtem, de megacéloztam magamat. Jake-nek most szüksége van rám, hogy mellette álljak, és megvigasztaljam. Nem lehetek gyenge, határoztam el.

A hátár és a haját simítva próbáltam vigasztalni, amíg minden benne felgyülemlett félelem és feszültség rám zúdult. Hirtelen kisfiúnak tűnt a karjaimban, aki védelemre és gondoskodásra szorul, segítségre. Majd’ megszakadt a szívem, miközben próbáltam mindezt nyújtani neki.

Amikor kissé lecsillapodott, dühösen megtörölte az arcát, de még így is látszott a vörös, bedagadt szemein, hogy sírt. Kissé hisztérikusan elnevette magát, és hátrahúzódott.

-          Sajnálom.

-          Mégis mit? – ráztam a fejem, és a kezéért nyúltam, ő viszont még jobban elhúzódott.

-          Nem hinném, hogy egy pityergő kisfiút vállaltál magadra, amikor járni kezdtünk.

Most már határozottabban léptem fel, és ragadtam kézen. Odahúztam magamhoz, és mélyen a szemébe néztem, ő viszont gyorsan lesütötte a tekintetét.

-          Figyelj rám! Jake, nézz a szemembe! – utasítottam.

Felnézett, elgyötörten, fáradtan. Fájt, hogy így látom.

-          Én mindent elvállaltam, ami veled jár. Mindent. Felfogtad? – ráztam meg.

Aprót bólintott.

Távolabb ültem, majd megpaskoltam a combomat, hogy döntse rám a fejét.

-          Gyere már ide – kérleltem, ő pedig elfeküdt az ülésen, fejét az ölembe hajtva.

Piszkáltam a haját és simogattam az egyik kezemmel, míg ő görcsösen a másikat szorongatta.

-          Szóval… Ezek szerint te is…? – kezdtem volna.

-          Nem! – vágott a szavamba, és a hátára feküdt, hogy lássuk egymás arcát. – Én még nem változtam át. Vagy mi a franc.

-          Átváltozás? Értem – bólogattam. – Akarsz róla beszélni?

-          Hát… - sóhajtott, mielőtt nekikezdett volna. – Az egyik hétvégén, vagyis azon a hétvégén – mosolyodott el egy pillanatra – otthon ott találtam Samet, amint apával veszekedtek. De apa semmit sem akart nekem elmondani, így később kiszöktem és elmentem Samékhez. Megkértem, vagyis… pff, leordítottam, hogy mondja meg, mi a fene folyik itt. Ő meg elmondta, hogy ezek a legendák igazak. Először azt hittem viccel – rázta a fejét. – De aztán bebizonyította, hogy nem. Átváltozott előttem.

Meghökkenve figyeltem, és próbáltam fejben elképzelni, vajon hogy is történhetett mindez, és hogyan nézhet ki Sam… átváltozva.

-          Azt mondta, hogy „nagyon veszélyes stádiumban vagyok” – folytatta gúnyolódva. – Hogy bármilyen kis bigyó beindíthatja nálam a folyamatot, és nagyon óvatosnak kell lennem az indulataimmal. Nem szabad túlságosan felhúznom magam semmin, mert ha a suliban, vagy nálatok, vagy valami emberekkel teli helyen változom át, az katasztrófa lesz. Azt mondta, önkéntelenül is megölhetek valakit.

Felsóhajtott, és mindkét markába véve a kezem játszadozni kezdett vele, míg folytatta.

-          Ő úgy gondolta, már kész vagyok az átváltozásra, csak jól fel kellene idegesíteni. Szerinte jobb lenne, ha akkor változnék át először, mikor ő is ott van, és tudna nekem segíteni. Iszonyatosan fog fájni. De hiába húzott fel azóta többször is – és te is tudod, eleve hogy gyűlölöm azt a köcsög képét -, mégsem változtam át eddig soha.

-          De miért annyira biztosan abban, hogy te is átváltozol? Nem lehetsz te a kivétel? – vetettem fel.

-          Biztos, hogy nem. Alfa vérem van, vagy mi. És korban is én következem. Már csak azt várják, mikor következik be. Mintha csak falaki flancos szülinapja lenne, úgy készülnek rá. Nekem kellene átvenni a falka vezetését, be kellene lépnem a tanácsba meg minden szar. Nekem ehhez semmi kedvem, Bells.

-          Falka? Ki van még a falkában?

-          Jared és Paul. Sam szektájának a tagjai. Végül is, a szekta meg a falka majd’ ugyanaz.

Hallgattunk egy kicsit – és az eddigieket emésztettem, Jacob pedig továbbra is a kezemet babrálta.

-          Akkor tudsz arról is, hogy Cullenék vámpírok, ugye?

-          Igen.

-          De ők már nem zavarnak benneteket, vagyis Saméket, ugye? Már elmentek, nem jelentenek bajt.

-          Hát, ők elmentek, de vannak mások.

-          Más vámpírok? Forksban? – döbbentem le.

-          Szerinted ki gyilkolászik a környéken az utóbbi időben? – tette fel a költői kérdést, miközben én fejben összeillesztettem a dolgokat. – Sam szerint egy háromfős banda. Egyelőre csak vissza-visszajárnak, és nagyon jól eltüntetik a nyomaikat, nem tudják őket levadászni.

Mélyet sóhajtottam, és az agyam úgy döntött, mára túl van terhelve, nem képes több információt befogadni. Ekkor, a nagy csendben megcsörrent a mobilom.

-          Szia apa – vettem fel.

-          Merre vagy, Bella? Ugye nem egyedül? Megmondtam, hogy nem…

-          Jake-kel vagyok – vágtam közbe, hogy elé menjek a nagy monológjának az egyedül császkálás veszélyeiről a mostani időkben.

-          Ó. És hol vagytok? Nem az volt, hogy a hétvégén nem találkoztok?

-          Hát ö… - agyaltam valami jó kis füllentésen, elvégre nem mondhatom azt neki, hogy a semmi közepén vagyunk, és misztikus lényekről diskurálunk. – Átmentünk az egyik szomszéd városba, valami alkatrészért. Te már otthon vagy? – tereltem el a szót magunkról.

-          Igen, sikerült elszabadulnom. A kaját akkor elteszem neked későbbre, jó?

-          Köszi apa.

-          Tízre legyetek nálunk, rendben?

-          Persze, szia – nyomtam volna ki a telefont, ha Jake nem kezd el csápolni. – Várj! Várj egy kicsit! Mi van? – takartam le a készüléket, hogy megtudjam, mit akar Jacob.

-          Aludhatok ma nálatok? Semmi kedvem haza menni.

-          Apa – szóltam újra a mobilomba. – Jake nálunk alhat ma?

-          Kizárólag a kanapén?

-          Kizárólag a kanapén. Az alsó szinten. Több méterre tőlem – nyugtattam.

-          Hát, végül is rendben. Maradhat nálunk éjszakára.

-          Köszi, apa. Szia!

Jacobra vigyorogtam, aki halvány mosolyt villantott rám, de azért már úgy tűnt, jobban van, aminek nagyon-nagyon örültem. Pozíciót váltottunk – Jake végignyúlt az ülésen, én pedig félig rajta, félig mellette feküdtem, szorosan hozzábújva.

Meséltem neki a rongálásról, és még egy kicsit beszélgettünk ezekről a misztikus dolgokról, de aztán másra terelődött a szó. Vagyis inkább mást kezdtünk el csinálni.

Fogalmam sem volt, meddig csókolóztunk és gabalyodtunk ott azon a kényelmetlen ülésen, de mikor megint felnéztem már sötét volt. Az ajkaim megduzzadtak a heves csókcsaták következtében, a melltartóm pedig feljebb tolódott, lassan már a nyakamban volt, úgy, mint a pólóm is. Jake velem szemben talpig ruhában volt, az én kezem, úgy tűnik, csak a hajáig jutott el, lejjebb már nem.

-          El kell indulnunk, hogy visszaérjünk – suttogtam.

Jake bólintott, majd a volán mögé ült, és rögtön visszafelé vette az irányt. Így nekem volt időm rendbe szedni a kinézetem. Visszarángattam a melltartóm és a felsőmet, majd nagy nehezen kifésültem a hajamat az ujjaimmal.

Hazafelé már bekapcsoltuk a rádiót, így a zene betöltötte a kocsit, amíg mi csendben néztük a sötétséget a szélvédőn túl.

Otthon Charlie-t, milyen meglepő, a tévé előtt találtuk. Mivel az ennivaló, amit nekem hozott, nem igazán volt elég kettőnknek Jacobbal, csináltam még szendvicseket, aztán fölmentünk a szobámba. Direkt nyitva hagytam az ajtót, hogy ha Charlie föllesne a lépcsőn, láthassa.

Amúgy sem csináltunk semmit, inkább előrehoztam azt a kis korrepetálást, és próbáltam magyarázni Jake-nek a dolgokat, amivel elmaradt. Ezzel elég későig elütöttük az időt, bár közben mind a ketten elmentük fürödni– sajnos nem egyszerre, mert nem akartuk feszegetni Charlie határait, és kockáztatni, hogy Jake maradhasson.

Mikor éjfél körül lementünk innivalóért, apát békésen horkolva, mély álomban találtuk a kedvenc fotelében. Egyszerre csillant fel a szemünk és gyorsan kikapcsoltuk a tévét, leoltottuk a villanyt és fölosontunk a szobámba majd magunkra csuktuk az ajtót.

Mégis túljártunk Charlie eszén.

Az ágyban ott folytattuk, ahol a kocsiban abbahagytuk, és egyikünk sem gondolt arra, hogy Jacobnak, és vele együtt részben nekem is mivel kell majd megbirkóznunk, ha egyszer bekövetkezik az, ami a „nagyon veszélyes stádium” után van.