21. fejezet

Sziasztok!
Nézzétek, tudom, hogy ősrégen hoztam fejezetet, vagy írtam bármit is, de semmi mentségem nincs azon kívül, hogy ihlet és kedv híján hetekig egy betűt nem tudtam leütni. Viszont most végre befejeztem a 21. fejezetet, ami habár talán nem olyan terjedelmes, mint az előzőek, de bízom benne, hogy meghozza a kedveteket, hogy a következő részt is kivárjátok - ami szintén nem tudom, mikor jön.
Szóval bocsássatok meg ennek az ihlet nélküli lustaságnak itt, a monitora előtt, aki még mindig a pizsamatrikójában van, és képtelen betartani az íratlan határidőt.
Puszillak titeket, a legkitartóbbakat!
D.

21. fejezet

~Megválaszolatlan kérdések~

Első gondolatom ébredésnél az volt, hogy most fogom életem legkellemetlenebb reggelét megélni. Aztán megdörzsöltem a szemem, és Bella fürkésző, mosolygó pillantásával találtam szembe magam. Eztán már cseppet sem tartottam Charlie-tól.

-          Jó reggelt – suttogta.

-          Jó reggelt – válaszoltam, a takaró alatt magamhoz húzva. Nem igen voltam még olyan állapotban, hogy ki tudjak kelni az ágyból, így csak a kócos hajára hajtottam a fejem, és a hátát simogattam.

Bella meleg lehelete csiklandozta a mellkasomat és éreztem, hogy jegesek a lábujjai, ahogy összefonódtunk a takaró alatt.

-          Öhm… - köszörülte meg a torkát. – Ugye tudod, hogy ki kell kelnünk? Még mielőtt Charlie ébresztene minket.

-          Az nagyon idilli lenne.

Tudtam, hogy Bellának igaza van, de majdnem visszaaludtam. Mifelénk vasárnap nem szokás dél előtt felébredni – ha reggel nyolckor fönt lennék, apám el is kezdene aggódni, beteg vagyok-e.

-          Jake!

-          Ha?

-          Ne aludj el! Keljünk fel! Hallod?

-          Aha…

Belecsípett a mellkasomba, és ettől kicsit kitisztult a fejem.

-          Azért nem kell szadizni, jó? – gördültem le róla, a másik irányba fordulva. Miután éreztem, hogy Bella fölkelt az ágyból, a hátamra feküdve szétterültem és élveztem a meleget, ami a takaró alatt ragadt.

Ezt még körülbelül fél percig tehettem meg, aztán Bells lerántotta rólam, és megbökte az oldalam.

-          Nem kajálhatnánk az ágyban? Haláli éhes vagyok – ásítottam.

-          Ha lejössz a konyhába, csinálok neked reggelit – csalogatott, de én inkább úgy döntöttem, éhen halok.

Összekuporodtam az egy szál alsómban, ha már a takarómat elvették.

-          Ez már nevetséges, Black! – Szinte magam előtt láttam, hogy dühösen rázza a fejét, majd a sarkát minden egyes lépésnél jól a padlóhoz csapva megkerülte az ágyat. Résnyire kinyitottam a szemem, és elkaptam a csipkés fenekét, ahogy lehajolt, hogy fölkapjon magára valamit.

Valószínűleg ő is belegondolt, hogy lehetséges, hogy bámulom, és a pólómat a kezében tartva fordult hirtelen felém, és mikor látta, hogy félig nyitva a szemem és vigyorgok jól megsuhintott.

-          A kis szadista! – vigyorogtam. Bella lesajnáló fejet vágott rám, de még mielőtt kivágtatott volna az ajtón elkaptam a derekánál fogva, és visszarántottam magam mellé.

Az eper illatú hajába fúrtam a fejem, és mélyet szippantottam. A kezem Bella hasára tapadt, és ő hiába mocorgott, nem tudott szabadulni, így végül elvette a nyakáról a haját és kicsavarodva csókot nyomott a számra. A nyakát kezdtem harapdálni, ő pedig kuncogott és megfordult a karomban. Az ágy közepén feküdtem, Bells pedig a csípőmre ült, majd a mellkasomra hajtva a fejét szuszogott.

Libabőrös lett, ahogy a hátát simogattam, így lenyújtózkodtam a takaróért, ami a földön hevert az ágy mellett. Beterítettem vele magunkat, majd oldalra fordulva, szemben Bellával olyan szorosan öleltem magamhoz, ahogy csak mertem a nélkül, hogy a testi épsége miatt kelljen aggódnom.

A fejünkre is ráhúztam a takarót, így most már sötétben kuksoltunk. Kitapogattam az arcát, majd csókolni kezdtem, ahol értem, de eltolt magától.

-          Fogat kéne mosnom.

A szegycsontját simogattam a mutatóujjammal, miközben a lábunk összegabalyodott. Bella mélyet sóhajtott, és már azt hittem lerántja a fejünkről a takarót, de mégsem ezt tette. A hátamat átölelve fél kézzel hozzám húzódott, és a vállamat kezdte csókolni.

Egy idő után kínomban megköszörültem a torkom.

-          Az is durva, ha simán nyit ránk apád, hát még az, ha közben csináljuk is…

Bella felkuncogott és hátrább húzódott, nem nyúzva tovább az idegeimet.

-          Menjünk le reggelizni.

-          Én… izé, egy pillanat, és megyek.

Kicsusszant mellőlem az ágyból, de szerencsémre nem rántotta le rólam a takarót. Megvártam, míg a nyikkanó lépcsőfokhoz ér, majd a hátamra fordultam, de a paplan alá nem mertem benézni. Undorító dolgokra gondoltam – bármire, csak ne gerjedjek be tőle.

Pár perc kellett, hogy olyan állapotban legyek, hogy deréktól lefelé is mutatkozni merjek Charlie előtt.

A konyhában kész tükörtojás várt és Bella, egyedül.

-          Charlie? – vontam össze a szemöldököm és vártam, hogy valami mögül mindjárt nekem ront egy bárddal. De félelmem hiába való volt.

-          Úgy tűnik, még mindig bent van az őrsön. Legalább ha hazajön túl fáradt lesz velünk foglalkozni – vonta meg a vállát Bells, miközben leültem vele szemben.

A lábaink megtalálták egymást az asztal alatt, éreztem a hűs lábujjalak, ahogy a vádlimat simogatják.

Reggeli után felöltöztem Bella szobájában, majd beültem a tévé elé, míg ő megfürdött odafent – ugyanis az tegnap este teljesen elmaradt. Addig kapcsolgattam a tévét, amíg találtam egy ősrégi akciófilmet. Nem győztem szörnyülködni az akkori effektekben, de azért néztem.

Bella fél óra múlva csatlakozott hozzám, de ahogy elnéztem a grimaszba torzuló arcát, inkább átnyújtottam neki a távirányítót, hadd válasszon ő.

Bells csak megzárta a fejét, és gyors puszit nyomott a számra, mielőtt felállt volna.

-          Ebédet kell csinálnom. Ha apa hazajön, szörnyen éhes lesz.

-          Akkor segítek – vontam vállat és kinyomtam a tévét.

A megdöbbent arckifejezését látva elnevettem magam.

-          Ne feledd, nőtlen házban élünk, muszáj főznöm nekem is.

Bizonytalanul rábólintott, aztán bementünk a konyhába, és Bella utasításokat kezdett el osztogatni. Egy idő után észrevettem, hogy nagyon élvezi, hogy jobban ért valamihez nálam; egészen belejött a konyhafőnök szerepébe. Készségesen játszottam a szófogadó kuktát és próbáltam mindent úgy csinálni, ahogy mondta.

Krumpli pucolás közben azt hittem, levágom az egyik ujjamat, de ezt Bells is észrevette, szóval inkább átadta nekem a szeletelést és a mosást, nehogy aztán a kórházban kössünk ki, és Charlie éhen maradjon.

Már éppen tányérokat szedtem elő a konyhaszekrényből, mikor Charlie rendőrautóját meghallottuk a ház elé kanyarodni. Pont időben lettünk készen. Bella még igazgatta kicsit az asztalon a dolgokat – mert az persze nem jó, ahogyan én rakom le őket. Charlie közben nyitotta is az ajtót, és egy pillanat múlva az orra által vezérelve belépett hozzánk, a konyhába.

Ahhoz képest, hogy egész éjjel bent volt, nem tűnt túl álmosnak, inkább csak zaklatott kifejezés ült az arcán. Bella mesélte, hogy az egyik barátja meghalt, és hogy minden áron elő akarja keríteni a rendőrség a tettest.

-          Szia, apa – mosolygott rá Bella, és pipiskedve puszit nyomott Charlie arcára, aki félszegen átkarolta a derekát. – Reméltük, hogy éhes leszel – intett a fejével a megterített asztal felé.

-          Mint a farkas – mosolyodott el Charlie, és leült a hozzá legközelebb eső helyre. – Szia Jacob – biccentett felém.

-          Charlie. Úgy gondoltam, addig mindenképpen maradok, amíg nem érsz haza.

-          Jól tetted. Nem akarom Bellát egyedül hagyni, ha ilyen gyilkosok mászkálnak a környéken. És te se mászkálj magadban, kölyök! – nézett komolyan rám, mire engedelmesen bólintottam.

-          Gyilkosok? Többen vannak? – vonta össze a szemöldökét Bells, ahogy leült közénk.

-          Szerintem mindenképpen. De nem akarok erről beszélni itthon is. Együnk – zárta le a témát Charlie.

Ebéd után mi Bellával mosogatni meg rámolni kezdtünk, Charlie pedig egyszerűen bedőlt a szobájába aludni.

-          Nem neki való már az éjszakai műszak – rázta a fejét Bells, és újabb, törölgetni való tányért nyújtott nekem.

-          Hm… pedig én támogatnám – vigyorogtam. A vizes tányért a pulton hagyva fúrtam bele a fejem Bella nyakába, hogy csókolgathassam, de ő elhúzódott, és játékosan vizet csapott rám a mosogatószivaccsal.

Miután mindent elrámoltunk mennem kellett, mert még egyikünk sem igazán tanult, pedig már vasárnap délután volt. Nem akartunk indokot adni Charlie-nak, hogy azt mondhassa, miattam romlanak Bella jegyei.

-          Mikor jössz legközelebb? – kérdezte Bella. Én pont ugyanezen agyaltam, miközben a kocsimnak dőlve bújtunk össze.

-          Ma éjjel? Holnap? Azután? Tudod mit, ide is költözök!

Egymáshoz bújva nevettünk együtt, mikor elkezdett csöpögni az eső. Eltartottam magamtól Bellát, hogy a szemébe nézhessek, de csak újra kitört belőlünk a röhögés, és sűrű csókokat váltva köszöntünk egymástól, miközben egyre jobban átáztak a ruháink.

Hazafelé tartva benyomtam a rádiót, és ráérősen mentem. Ritmusra doboltam a kormányon és a hajamból próbáltam kirázni az esőcseppeket már vagy századszorra, ahogy ráfordultam az utcánkra. Az eső már szakadt, szóval nem voltam biztos benne, de mintha idegen kocsi parkolt volna a házunk előtt. Én hátra mentem, hogy a garázs fedezékébe rakjam le a Rabbitet, majd a fák alatt siettem be a házba.

-          Hello, apa! Hoztam neked egy kis kaját, Bellával csináltuk – raktam le a kisszekrényre, miközben fél lábon szerencsétlenkedve küzdöttem le a bakancsomat. Miután sikerült, kicsusszantam a nedves dzsekimből, és már indultam is volna, hogy megkeressem apát, de hamar meglett.

A kerekesszékében ült, előtte pedig, felém fordulva Sam állt, megfeszült izmokkal. Megvető pillantást vetettem rá – mert komolyan, muszáj ebben az esőben is félmeztelenül járkálnia? Értem, hogy a rezervátumnak senki sem túl gazdag, de azért egy póló biztos akad valahol…

-          Jake, menj a szobádba. – Apának elég volt egy komoly pillantást vetnie rám, és tudtam, hogy ez valami fontos dolog. Hiszen apa nem sűrűn komolyodik el. Értetlenül összevontam a szemöldököm, ahogy észrevettem a vibráló feszültséget Sam és apám között. Szinte szikrázott.

Apa nem sűrűn jött ki a sodrából, és miután valahogy túltette magát anya halálán mindenben inkább a viccet és a pozitívumot kereste. Értékeltem, hogy nem lett depressziós és búskomor, hiába hallja mindenhol az ember, hogy egy közeli hozzátartozó elvesztése a legtöbb esetben ezt váltja ki. Apa erősebb volt, mint ahogy arra a tolószékéből és a ráncaiból következtetni lehetett volna.

Most viszont egészen határozottan ingerültséget, sőt, dühöt sugárzott. Először azt hittem, hogy felém, amiért esetleg később jöttem, mint várta, vagy valami, de aztán rájöttem, hogy Sammel van a baja.

Még jobban összezavarodtam. Máskor, ha feljön ez a Sam-téma a szektával, meg a furcsaságaikkal apa általában az ő oldalukra áll, és azt mondja, én nem értem még, hogy működnek a dolgok. Most viszont úgy tűnik, fordult a kocka. Lehet, hogy Sam azért jött, hogy engem is bevegyen a dilinós szektájába, és félmeztelenül rohangáló iskolakerülő majmot faragjon belőlem?

-          Ez rá is tartozik! – szűrte a fogai között Sam, és egy pillanatra megremegett a karja, de aztán ökölbe szorította a kezét és uralkodott magán.

-          Azt egyelőre nem te döntöd el, Sam – apa higgadt arckifejezésre váltott. Úgy döntött, a tekintélyével győzni meg ezt a pojácát. Úgy cikázott a szemem kettejük arca között, mintha teniszmeccset néznék.

Apa tekintélye tényleg figyelemre méltó volt, azt nézve, hogy ő volt a rezervátumbéli tanács egyik fő, oszlopos tagja, és tényleg úgy tűnt, hogy sokan tisztelik a városban. Vele szemben viszont ott volt Sam előnye: az ereje, a fiatalsága. De kész voltam neki ugrani, ha csak egy centivel is közelebb merészkedik az apámhoz.

Önkéntelenül is ökölbe szorult a kezem, és remegés futott végig a hátamon. Úgy gondoltam, biztos a hideg esőcseppektől van, mert még mindig csurom víz voltam. Hirtelen nem vágytam másra, csak hogy egy jó nagyot behúzhassak ennek a felfuvalkodott idiótának, aki ide meri tolni a képét.

-          Menj el, Sam – biccentett apa az ajtó felé, én pedig máris szélesre tártam.

Sam és apám még egy percig farkasszemet néztek, majd Sam kiengedett, a vállai lejjebb estek, és úgy tűnt, megadta magát. Mikor elhaladt mellettem, komolyan a szemembe nézett, de nem tudtam, ezzel mit akar. A küszöbön a jobb lábával még visszafordult.

-          Mindenkinek jobb lenne, ha most kezdődne el, Billy. Neki is – pillantott rám.

Abban a pillanatban, hogy levette a lábát a küszöbről rácsaptam az ajtót. Az ég pont dörgött egyet, az eső iszonyatos erővel verte az ablakokat, és kezdett sötét lenni annak ellenére, hogy még nem múlt el délután két óra.

Pár percig vártam, hogy apa magától kezdje el megmagyarázni, mi volt ez az egész, de miután láttam, ez nem fog bekövetkezni, rákérdeztem.

-          Jake, csinálj nekem egy teát, jó? – tért ki a válaszadás elől, mintha meg sem hallotta volna, hogy kérdőre vontam. – Sok cukorral.

-          Apa… - kezdtem volna újra.

-          Egy teát, Jake – nézett mélyen a szemembe.

Értetlenül álltam ott, aztán felraktam egy kanna vizet és gyorsan lecseréltem a vizes cuccaimat egy otthoni melegítőre meg egy lyukas feliratos pólóra – amit kicsit már kinőttem. Az eső áztatta cuccaimat kicsavartam a csapban és kiterítettem a madzagokra a fürdőszobában. Ettől kicsit lenyugodtam.

Mikor a víz felforrt, filtert dobtam bele, és csak úgy szemmértékkel megcukroztam. Apa némán ült a nappaliban és a lenémított tévét bámulta, amiről valószínűleg akkor vette le a hangot, mikor Sam beállított.

Két bögre forró teával ültem le a kopott díványra, kinyomtam a tévét, és apa felé fordulva vártam, hogy végre mondjon valamit a nemrég történtekről.

-          Jake… jól szórakoztatok Bellával? – kérdezte, és úgy mosolygott rám, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

Persze az agyamat rögtön elárasztotta mindenféle kép az éjjel történtekről, de volt annyi lélekjelenlétem, hogy most ezeket figyelmen kívül hagyjam.

-          Apa, mi a fenéről beszélt Sam?

-          Azt mondtad, hoztál nekem valami maradékot? Mit csináltatok ebédre?

-          Apa, süket vagy?! – pattantam fel ingerülten. – Azt kérdeztem, mit akart Sam?

-          Jacob, ne beszéljünk róla, meccs van a tévében, kapcsold vissza.

-          Rólam beszéltetek? – emeltem még feljebb a hangom. – Rólam? Mit akar? Tudnom kell, mit keresett itt! Fenyegetett?

-          A tévét, Jake.

-          Cseszd meg a rohadt tévédet! – kiáltottam.

Ha engedtem volna a kezemet, apám vállára szorult volna, és addig rángatta volna, míg nem felel a kérdésemre. De még észnél voltam, és csak dühösen kitéptem a tévé vezetékét, magamhoz vettem a távirányítót meg a maradékot, amit Bellától hoztam, az összes teát kiöntöttem az esőbe és olyan erővel csaptam be magam mögött a szobám ajtaját, hogy éppen nem szakadt ki.

Hassal az ágyamra vetettem magam, és a párnába temettem az arcom. Épp azon voltam, hogy visszamegyek és üvöltözök még egy kicsit, de megcsörrent a vezetékes telefon. Apa rögtön felvette, míg én sebesen az ajtóhoz léptem és rátapadtam, hogy hallhassam, kivel beszél.

-          Hagyd békén, még nem áll készen.

Ennyi volt az egész, ez után hallottam, hogy apa bekerekezik a szobájába, és magára csukja az ajtót. De ennyi is elég volt, hogy tudjam, Sam volt a vonal másik végén.

Egy ideig még a szobámban voltam – elfeküdtem az ágyon, forgolódtam, aztán járkáltam, és a telefonomat nézegettem, hogy vajon felhívjam-e Bellát és kitálaljak-e neki erről a bolondokházáról. Az, hogy leckét csináljak, eszembe sem jutott. Ki gondol ilyenkor tanulásra, jesszus!?

Pár óra szenvedés után aztán döntésre jutottam. Az ágyat az ajtóm elé toltam, majd kitártam az ablakot. Odakint még mindig szakadt az eső, és hűvös szél fújt be a szobámba, fölállt a szőr a hátamon tőle.

Mindezek ellenére kimásztam, óvatosan, félig guggolva megkerültem az épületet, majd a házunk látótávolságából kiérve, immár felegyenesedve futni kezdtem.

Ha apám nem hajlandó engem beavatni, majd Sam Uley megteszi.