13. fejezet

Sziasztok!

Itt az év első bejegyzése, ami egyben az én új kedvenc fejezetem is :) Remélem nektek is tetszeni fog!

Igazából tegnap és ma írtam a nagy részét (vagyis mindet, egy kis satnya oldal kivételével). Annyira belelendültem :D  Ma végig Birdyt hallgattam, és hihetetlen, milyen jól következtek az albumán a számok, pont olyan volt, mint a zenei aláfestés a filmeknél.

Ez a fejezet most nem olyan hosszú, de ez valamiféle lezárás. Ha akarnám, itt be is fejezhetném a blogot - vagy ti az olvasást, ha már meguntatok ;P. De annyira imádom Jacob és Bella kapcsolatát írni, hogy nem végként tekintek erre a fejezetre, legalábbis nem az egész blog végeként. Inkább úgy, hogy ez az "Első Könyv", vagy valami hasonló.

Folytatás mindenképpen érkezni fog, de lehet, hogy most már kicsit lassabb leszek. Komolyan mondom, minden tanár összeesküdött ellenünk, diákok ellen. Nagyon nem akarják, hogy egy-két röpke óránál több szabadidőm legyen. 

Remélem, ti mind jól vagytok, visszarázódtatok a hétköznapokba a kellemes téli szünet után.

Jó olvasást mindenkinek!

Puszi,

Dóri 

 13. fejezet

~Beleszeretsz~

 

Apa sunyin mosolygott rám a kanapé melletti tolószékből, mikor megpróbáltam a leghalkabban kinyitni a bejárati ajtót. Azt hittem már alszik. De hát miért is aludna? Nem hagyná ki, hogy szekálhasson, emlékeztettem magamat.

-          Milyen estéd volt? – érdeklődött. Lejjebb vette a tévé hangját, és úgy tűnt, tényleg nagyon kíváncsi.

-          Jó volt – válaszoltam elég tömören. A fürdőszoba felé vettem az irányt.

-          Várj, Jake! Miért nem ülsz ide mellém?

Ledobtam magam a kanapára, miközben nagyot sóhajtottam. Eléggé fáradt voltam, bár azt is biztosan tudtam, hogy nem fogok aludni az este.

-          Mostanában olyan… távolságtartó lettél. – A tévét bámultam konokul, mert hirtelen bűntudatom lett.

Régen rengeteg időt töltöttünk együtt apával. A lányok sokszor eljártak itthonról, mi meg kettesben voltunk, főztünk, tévét néztünk, elmentünk horgászni meg ilyenek. Igazi mintaszerű apa-fia kapcsolatunk volt. Nekem mostanáig fel sem tűnt, mennyire elhanyagoltam az utóbbi időben apát. Én is kevesebb időt töltöttem itthon, és azt hittem ő sem hiányol nagyon engem. Úgy tűnt, mégsem így van.

-          Tudom, hogy már harmadikos vagy, jogsid van, megvannak a saját haverjaid, meg most ott van neked Bella is, de… - tanácstalanul felsóhajtott, és megpaskolta a vállam. – A jó öreg apádról se feledkezz meg, jó?

Aznap már másodszor jutott eszembe anya, és kezdtem tényleg rosszul érezni magam, amiért elhanyagoltam apát. Most még az sem tudta ezt ellensúlyozni, hogy Bella igent mondott a meghívásomra, pedig hazaúton végig majd’ megőrültem boldogságomban.

Hátrahajtottam a fejem a kanapé háttámlájára.

-          Hogy áll a meccs? – kérdeztem.

-          Le vagyunk maradva. Porba fognak döngölni – nevetett.

-          Kérsz szenyát? – fordultam apa felé.

-          Dupla sonka…

-          …sajt és extra sok uborka – fejeztem be.

Mikor elhaladtam mellette a konyha felé megveregette a kezem.

-          Hozz két sört is!

Mosolyogva forgattam a szemem, és miután ledobtam a dzsekim a szobámban hozzáfogtam a szendvicseinkhez. Amikor visszaértem épp reklám következett.

-          Na és, kicsit bővebben az estéről? – Csillogott a szeme, ahogy hatalmasat harapott a szendvicsébe, majd leöblítette sörrel.

Úgy tettem, mint aki a saját italával foglalkozik, hogy legyen időm kitalálni, mit is mondjak.

Kicsit zavarba jöttem attól, hogy ennyire kíváncsi, és hirtelen semmit sem akartam neki elárulni, mert egyszerűen nem jöttek a számra a szavak. És kicsit attól is féltem, hogy elmondja Charlie-nak azt az elég nyilvánvaló tényt, hogy nekem tetszik Bella, ő meg majd továbbadja magának Bellának, és akkor ő meg lehet, hogy… faképnél hagy. Vagy bármi. Attól már nem tartottam, hogy kibeszélne a barátaival – nem tudom, eddig mért tettem, hiszen egyértelmű, hogy ő nem az a típus.

Bellával kapcsolatban képes voltam mindent túlizgulni és túlkomplikálni.

Megköszörültem a torkom, és makacsul a tévét nézve kezdtem el mesélni.

Elmondtam, milyenek a barátai, és hogy elég jól kijöttem velük. Hogy táncoltunk, és szerintem nem volt Bella ellenére ez az egész. Hogy szerintem, ha egy kicsit is, de biztosan kedvel engem. Az orrom alatt eldörmögtem, hogy kézből megetetett, és láthatólag az sem zavarta, hogy szinte egész este elég közel voltunk egymáshoz. És hogy sokszor elpirult, egészen a füléig.

Miután belelendültem azt is elmondtam, mennyire jó illata volt, és hogy a kocsiban is maradt egy kevés belőle. És megengedi, hogy megfogjam a kezét, sőt, egyszer ő nyúlt az enyémért – vagyis csak a karomért, de az mindegy. Hogy tetszett neki a hajam.

Végül elmondtam, hogy jövő héten moziba megyünk, holnap pedig a tengerpartra… mert Bella valamit el akar égetni, vagy rejteni, dobni, pontosan nem tudom. Elmagyaráztam, hogyan fogalmazott, és hogy ebből én azt szűrtem le, hogy talán ő is akar tőlem valamit.

Aztán kifakadtam, hogy mennyire bonyolultak a lányok.

Apa csak nevetett, és végig rám figyelt, holott már bőven véget ért a reklám, és elszalasztottunk egy nagyon szép dobást. Nem emlékeztem, mikor nyíltam meg így neki, és miután befejeztem a mesélést, kicsit furcsán éreztem magam, hogy mindezt tudja. Féltem tőle, hogy ezen túl ezzel fog cseszegetni.

-          A lányok szeretik a táncos fiúkat – vigyorgott rám. – Ha másért nem, ezért hálás lehetsz Rebeccának. Tudod, én is nagy táncos voltam.

-          Ja, igen, még mielőtt valami háborúban lebénultál, ugye? Sokkal menőbb szöveg, mint a cukorbetegség – horkantottam.

-          A lányok a harcos fiúkat is szeretik. Csinálunk neked egy lőtt sebet, mit szólsz?

Homlokráncolva néztem rá.

-          Ne igyál több sört, apa.

-          Csak vicceltem – veregette meg a kezem. – Olyan hihetetlen, hogy már ilyen nagy vagy…

Felsóhajtottam. Biztos voltam benne, hogy apa már a hazaérkezésem előtt is ivott valamennyit, különben biztos nem kezdene ilyeneket beszélni.

-          És holnap randevúzni mész…

-          Apa! – morogtam rá.

-          Mindjárt unokáim is lesznek – érzékenyült el.

-          Apa!! Hagyd abba! Most! Ne igyál, többet jó…?

-          De aztán jól bánj a kis Bellával, mert Charlie duplán keresztbelő! – figyelmeztetett. Hát kösz, apa. – Ne legyél tolakodó, és erőszakos. Ne akarj rögtön belemászni a bugyijába…

-          Jézus! – pattantam fel.

-          … mert hidd el, annak nem lesz jó vége. Tudod milyen, ha jól célzottan tökön rúgnak?

-          Apa, én lefekszem –jelentettem ki. – Jó éjt. Józanodj ki. Nézzél tévét.

-          Az iskolában ugye elmagyarázták, hogy kell használni az óv…

-          Jó éjt, apa, most már nem hallak, érted, nem hallak – kántáltam, miközben befogtam a fülem és gyorsan bezárkóztam a szobámba.

Ledőltem az ágyra, és kirángattam a mobilomat a zsebemből, mert nyomott. Megnéztem, ha már a kezemben volt: egy nem fogadott hívás. Bella!

Ész nélkül zöld gombot nyomtam, és csak az után jutott eszembe, hogy lehet, jóval hamarabb hívott, és most talán már túl késő van; lehet, hogy alszik. De amikor épp kinyomtam volna, felvette.

-          Jake, szia – suttogta bele a telefonba.

-          Felkeltettelek?

-          Nem, ébren vagyok.

-          Miért hívtál?

-          Á, tulajdonképpen nem fontos, de… tudod, rájöttem, hogy nem kell értem jönnöd, hiszen már van kocsim – nevetett halkan, mint aki zavarában kacarászik. Aranyos volt.

-          De szívesen érted megyek, ha akarod – vetettem fel, mert nagyon szerettem volna, hogy a kocsinak Bella illata legyen. – Meg amúgy is tök fölösleges ide eljönnöd a sajátoddal, és aztán átszállni az enyémbe, hogy kimenjünk a szirtre.

-          Szirtre? – A hangján éreztem, hogy mosolyog és kíváncsi.

-          Meglepetés.

-          Ne már! Én nem szeretem a meglepetéseket.

-          De ez csúcsszuper lesz, hidd el – bizonygattam.

-          Hát… oké.

Beállt egy kis csönd, én pedig feszélyezve éreztem magam, ezért csak kibukott belőlem a kérdés:

-          Miért suttogsz? Biztos nem keltettelek fel?

-          Nem, dehogy! Csak Charlie a másik szobában horkol, és nem akarom fölkelteni.

-          Az én apám meg kicsit be van nyomva… tiszta idiótaságokat beszél.

-          Billy? Hű…

-          Nem olyan durva, de azért kicsit spicces.

-          Akkor még most beszéld rá, hogy adjon pénzt a kocsidra – nevetett Bella.

-          Jó ötlet. – Újabb kínos csönd. Hogy én hogy utálom az ilyet! – Szóval hányra menjek érted holnap?

-          Kilenc?

-          Ott leszek.

-          Oké, várlak. És köszi!

-          Szia…

-          Várj! Jake… tényleg jól érezted magadat ma, vagy csak úgy mondtad, izé… érted…

-          Nagyon jól éreztem magam – hangsúlyoztam.

-          Örülök… Akkor holnap! Szia, Jake.

-          Jó éjt, Bells – köszöntem el, de megvártam, míg ő teszi le a telefont.

Aztán beállítottam az ébresztőt, és vigyorogva aludtam el.

-          Nyolc huszonöt?! Bassza meg! – morgolódtam, és kicsit szédelegve kikeltem az ágyból. Egyenesen a fürdőbe vetettem magam, és rekordsebességgel zuhanyoztam le.

A konyhában két szelet kenyér közé betettem vagy öt sonkát, meg úgy tessék-lássék meg is vajaztam a szenyámat, és evés közben gyorsan kapkodtam magamra a cuccaim. Különböző zoknik kerültek a lábamra, de úgy voltam vele, hogy nem fog látszódni, akkor meg miért keressem öt percig a párját az egyiknek? Teljesen felesleges.

Apa időközben már a konyhában ült, és egy egész bögre feketekávé gőzölgött előtte. Reméltem, hogy nagyon másnapos, és majd’ szétrobban a feje, bár ennyit biztos nem ivott.

-          Jó reggelt – motyogtam, miközben megint a fürdőbe vetettem magam fogat mosni.

-          Mmm… - morgott vissza apa. Vagy félig aludt, vagy tényleg nagyon másnapos lett. Úgy tudtam, régen nem ivott már két sörnél többet Charlie-val, és most biztos voltam benne, hogy mielőtt hazajöttem már magába töltött valamit. Pedig amikor hazajöttem, még olyan normális volt…

Nem agyaltam tovább apán, inkább arra koncentráltam, hogy fogmosás közben ne csöpögtessem össze a pólóm.

Nyolc negyvenre nagyjából kész is voltam, és miután zsebre vágtam a mobilom gyorsan elköszöntem apától. Odakint szeles idő volt, és úgy tűnt, nemsokára esni is fog. De reméltem kibírja a találkozónk végéig – már nem mintha ellenemre lett volna Bella látványa a testére tapadt, szinte átlátszó pólóval. Cseppet sem.

Jóval túlléptem a sebességhatárt, de senki nem volt a környéket így, vasárnap reggel, szóval nyugodtan hajtottam. Félúton járhattam, amikor elkezdtem kutakodni a kesztyűtartóban rágó vagy valami mentolos cukorka után, így kicsit le is lassítottam. Miután a kesztyűtartóban semmit sem találtam, az ülésem alá dugtam a kezem, hátha véletlen oda került valami. Közben persze figyeltem az utat. Egy pillanatra az ajtóm ablakán is kinéztem, és akkor láttam meg azt a nagy valamit.

Nem tudtam pontosan eldönteni, hogy csak egy sötét folt volt-e, egy árnyék, vagy tényleg láttam, hogy a sötét szemeivel az autómat követi. Óriási volt, fekete, és a fák közé húzódott, de én még így is észrevettem. Először úgy hittem, medve, de aztán megnyugtattam magam, hogy ekkora medvék erre nincsenek. Feketemedvék. Kóbor grizzlyk.

Mikor odaértem Belláékhoz, dudáltam egy kicsit, ő pedig rögtön kipattant a bejárati ajtón, mintha ott állt és várt volna mögötte. Én közben áthajoltam, és kinyitottam neki az ajtót.

-          Szia – köszönt mosolyogva, és én máris megérezte a parfümje illatát. Néhány lány parfümjét mindig is túl erősnek tartottam, de Belláé tökéletes volt, és annyira illett hozzá.

-          Jól aludtál? – kérdeztem, miközben már vissza is kanyarodtam a rezervátum felé.

-          Sőt, túl jól. Negyed kilenckor keltem.

-          Akkor én nyertem – vigyorogtam. – Nyolc huszonöt.

Elmeséltem Bellának, hogy apa ma reggel elég rosszul nézett ki, és hogy tegnap este mennyi hülyeséget hordott össze – azt persze nem mondtam, hogy a sok hülyeségnek a középpontjában pont mi ketten voltunk.

-          Szegény Billy – kuncogott.

-          Á, nem kell őt sajnálni, tudta mit csinál – legyintettem. - Megiszik egy vödör kávét, aztán majdcsak jobban lesz.

-          Gonosz vagy – bökte meg a karomat Bella, de a mosolyát hiába tudta elfojtani, a szemén láttam, hogy viccel.

-          Akkor lennék gonosz, ha tegnap rekordösszeget kunyeráltam volna el, vagy ma eldugtam volna a kávét és az aszpirint.

-          Oké, igaz – bólintott.

Miután beértünk a rezervátumba Bella kíváncsian figyelte, merre megyünk. Hisz tegnap meglepetést ígértem neki. Még a találkozó után hazafelé eldöntöttem, hogy a szirtre viszem, a kettőből a magasabbikra. Úgy gondoltam, biztosan nem látta még.

Most jutott csak eszembe tüzetesebben megnézni, hozott-e magával valamit. Kicsit előrébb hajoltam, és felé sandítottam, amikor megláttam, hogy az ajtó felőli oldalához szorít valamit. Mintha egy doboz lett volna…

Amikor meglátta, hogy figyelem sóhajtott egyet, és az ölébe vette ezt a dobozt.

-          A szirt… ahová megyünk. A tengerre néz, ugye?

-          El akarod dobni? – vontam össze a szemöldököm, miközben ráfordultam az erdőbe vezető útra.

Bella bólintott.

-          Mi van benne? – kíváncsiskodtam halkabb hangon, mert úgy éreztem, ez valahogy érzékenyen érintheti Bellát. Igazam is lett.

-          Hát… - köszörülte meg a torkát. – Tudod, még soha senkinek nem mutattam meg ezeket. – Pár pillanatra elhallgatott, aztán folytatta: - Emlékszel, hogy én khm… jártam Edward Cullennel? – Bólintottam, bár gőzöm sem volt, hogy jön ezt most ide. – És amikor ő szakított velem, hát, kicsit kiakadtam – grimaszolt, miközben idegesen heherészett. Úgy tűnt, nagyon nehezen mondja ki ezeket a dolgokat. – Ezek az… emlékeim róla. Kicsit furán hangzik, nem? Mármint, minek őrizgetném. Most azt hiszed, lökött vagyok, ugye? – A hangja teljesen elvékonyodott, és én hirtelen megijedtem.

Nem azon járt az eszem, hogy lehet, Bella még mindig egy másik srác után sír, hanem hogy mennyire fájhatott neki az egész szakítás, és hogy mennyire boldogtalan lehetett eddig.

-          Nem, nem hiszem azt – suttogtam, és felé nyúltam. Lassított az autóval, szinte alig haladtunk, amikor óvatosan megsimítottam a haját.

Amikor hirtelen megragadta a kezem, és közelebb húzódott hozzám, hálát adtam apának, hogy egybeüléses a kocsink. Átkaroltam Bella vállát, aki az oldalamhoz préselte a testét.

Hihetetlenül nehéznek éreztem, hogy az útra koncentráljak, és ne menjek neki egy fának se, miközben Bella illata ott volt az orromban, a haja a nyakamhoz ért, és éreztem a testéből áradó meleget.

-          Messze van még? – kérdezte a dobozt szorongatva.

-          Nem, mindjárt ott vagyunk – motyogtam, miközben megfeszítettem az idegeimet. Ha odaérünk, össze is rogyhatok örömömben, csak nehogy most balesetezzünk! De olyan nehéz volt Bellán kívül másra koncentrálni.

Szipogott kicsit, aztán úgy tűnt, összeszedte magát.

A szirthez nem lehetett kocsival kijutni, így azt leparkoltam az út mellett. Bellával ugyanazon az oldalon szálltunk ki, és én megfogtam a szabad kezét.

Most már kicsit kezdett bennem felszínre törni a féltékenység, de Bella annyira szorosan haladt mellettem, hogy úgy éreztem, nincs mitől tartanom. Edward már régen volt, és épp most készül minden emlékét a tengerbe hajítani. És moziba megyünk. Most először éreztem azt, hogy nyert utam van, ha elég türelmes leszek vele.

Nem mentünk gyorsan a fák között, de így is pár perc alatt a szirthez értünk.

Engem eléggé lenyűgözött a táj, de Bella arcán nem igazán láttam változást. Egy méterre álltunk meg a sziklaperemtől; alattunk az óceán morajlott, dühös hullámokkal, amit fölkapott a szél. A sós illat gyerekkorom óta az életem része volt, most viszont Bella illatával keveredve valami egészen új dolog született.

Bella elengedte a kezem, és mélyet szippantott a hideg levegőből.

-          Van időnk – suttogtam – Búcsúzz el tőle, ha akarsz.

Lehunyta a szemét, és aprót bólintott, majd leült a földre. A dobozt maga elé rakta, majd egy apró kis fémkulcsot vett elő a farmerja zsebéből. Kinyitott a dobozt.

Nem igazán akartam kíváncsiskodni, de akaratlanul is megláttam a fényképet, ami legfelül volt. Bella volt rajta Edward Cullennel. Iskolai bál lehetett, a díszítést és a beállítást nézve. Mindketten ki voltak öltözve. Bella gyönyörű volt a ruhájában.

Nem simította meg a képet, vagy ilyenek, ahogy vártam. Mély levegőt vett, átkarolta magát, és nekem hirtelen az jutott eszembe, hogy a végén még pánikrohama lesz, vagy valami.

-          Jól vagy? - kérdeztem, és leguggoltam mellé. A kezemet a hátára csúsztattam.

-          Zárd be, kérlek! – suttogta. A hangja furcsa volt, fájdalmas. A szemét szorosan lehunyta, és csak akkor nyitotta ki, amikor már elfordítottam a kulcsot. – Kösz.

-          Nincs mit – feleltem.

A kezemért nyúlt, én pedig rögtön megfogtam az övét. Apró volt, puha és az ujjbegyeinél hideg. A világ végéig tudtam volna fogni a kezét birtoklón.

-          Csak… csak szabaduljunk meg tőle, jó? – szorította meg a kezem.

-          Készen vagy? – Felhúztam a fölről.

-          Ja.

Odanyújtottam neki a dobozt, majd még mindig kézen fogva teljesen a szirt pereméhez mentünk. Féltettem Bellát, ahogy belekapott a hajába a szél. A nyaka libabőrös lett, ezért kicsit közelebb léptem hozzá. Úgy tűnt, nem riasztja meg az alattunk elterülő óceán, és hogy ha egy lépéssel többet teszünk meg, már rég lezuhantunk volna. Úgy éreztem, bízik bennem, feltétel nélkül.

Még egyszer lenézett a dobozra. Nem kezdett el könnyezni, és nem is visszakozott, hogy inkább vigyem haza. Nem.

Abban az egy mozdulatban, ahogy elhajított azt a dobozt, annyi düh és keserűség volt, amennyit még nem láttam tőle. A szája grimaszra húzódott, és akkora lendülettel dobott, hogy azt hiszem, ha nem fogtam volna, talán még ő is elveszíti az egyensúlyát, és a habok közé esik.

Nem nézett a doboz után; hátrébblépett, és erősen fogta a kezem, húzott maga után.

-          Bella – szóltam, mire ő felém fordult, és szorosan megölelt.

Ott álltunk egy vihar előtt ketten a szirten, és bármennyire volt hideg, a testem lángolt. Éreztem Bella szívverését, és ő is az enyémet.

Amikor felnézett rám, tudtam, hogy most megtehetem, szabad utat kaptam. Bármennyire is hangzik bárgyún, de én ott láttam a szemében.

Akkor, ott, miközben a szél a ruháinkat és Bella haját cibálta, a kipirult arca felé hajoltam és megcsókoltam.

Most már nem tagadhattam le, hogy teljesen beleszerettem. 

Mélyen beszívtam az óceán hideg szelét. Szinte égette a légcsövemet. A kezem izzadt, ahogy a régi stílusú fadobozt szorongattam.

-          Van időnk – suttogta türelmes hangon. – Búcsúzz el tőle, ha akarsz.

Csukott szemmel bólintottam, majd ügyetlenül leültem a földre, és magam elé helyeztem a dobozt. Kinyitottam a parányi fém kulccsal, és felnyitottam a tetejét.

Újból mély levegőt kellett vennem. A seb a mellkasomban fájdalmasan – s reményeim szerint utoljára - felizzott.

-          Jól vagy? – guggolt le mellém, és a hátamra tette a kezét.

Észre sem vettem, hogy időközben szorosan átkaroltam magamat.

Még mindig fájó pontok voltak azok az emlékek. Pedig már rég el kellett volna fogadnom a helyzetet. Rengeteg emberrel szakítanak nap, mint nap. Én sem lehettem kivétel.

-          Zárd be, kérlek! – suttogtam elfúló hangon.

Szorosan behunytam a szemem, amíg meg nem hallottam a zár halk kattanását. – Kösz.

-          Nincs mit.

A kezéért nyúltam, s ő rögtön megfogta az enyém. Érdes volt, meleg, és megnyugtató. Igen, ő volt az én hangulatjavító drogom.

-          Csak… csak szabaduljunk meg tőle, jó? – szorítottam meg a kezét.

-          Készen vagy? – kérdezte, majd felsegített a földről.

-          Ja.

Átvettem a dobozt, és kézen fogva a szirt széléhez sétáltunk.

A szél belekapott a hajamba, én pedig libabőrös lettem. De az a meleg kéz az enyémre kulcsolva sokat segített.

Még utoljára vetettem egy pillantást a dobozra, majd egy dühös mozdulattal elhajítottam.

Rögtön hátraléptem, magma után húzva Jacobot. Erősen szorítottam a kezét, sosem akartam már elengedni. Az érzelmeim tomboltam, mint az óceán alattunk, és a vihar felettünk. Mintha mindenre kihatással lettem volna. Vagy csak egy ócska közhely volt.

-          Bella – szólított meg Jake, és pedig hirtelen felindulásból a mellkasához tapadtam, és átkaroltam. Annyira jól esett megölelni, hogy nem is számoltam azzal, ő mit fog ehhez szólni. Aztán amikor visszaölelt megnyugodtam.

Több száz fokon lángolt a testem, és biztos voltam benne, hogy pirospozsgás az arcom annak ellenére, hogy ilyen hidegben máskor elkékülnék.  De most itt volt velem Jake.

A fülem alatt ott dobogott a szíve, erőteljesen, ütemesen, mégis kicsit mintha gyors lett volna. A saját mellkasomban úgy éreztem egy madár esett fogságba, és épp kitörni készül.

Felnéztem a meleg szemeibe, és hirtelen még nagyobb forróság öntött el. A szívem össze-vissza kalimpált, az agyam pedig leblokkolt.

Amikor az ajkai az enyémekhez értek, már teljesen biztos voltam benne, hogy beleszerettem.