Extrák

Extrák

Tartalom:

• 1. Előzménybeli változások az eredeti műhöz képest
• 2. A visszaemlékezés darabkái időrendi sorrendben 

 1. Változások az előzményben az eredeti műhöz képest

- Az egész cselekmény egy évvel korábban játszódik, amikor még Bella és Edward másodikos gimnazisták voltak.
- Jacob egyidős Bellával.
- James klánja nem a cselekmény része - mivel egy évvel korábban történik minden, ők még nem bukkannak fel abban az évben.
- Edward sosem kóstolta Bella vérét. Rábeszéléssel vette rá a lányt, hogy menjen el vele a tavaszi bálra, ahol még nem vetődött fel, hogy Bella szeretne vámpírrá változni. Edward a bál után búcsúzik el burkoltan Bellától; aznap éjszaka látogatja meg utoljára, amikor minden közös emlékez elrejt egy padlódeszka alá, és búcsúlevelet hagy a lánynak. A levélben leírja, hogy ők ketten nem egymásnak valók, és Bellának tovább kell lépnie.


2. Visszaemlékezés

1.      Nagyon késő volt már, koromsötét, az égen nem látszottak sem a csillagok, sem a Hold. Idétlennek éreztem magam, fél lábbal az első lépcsőfokon állva. Próbáltam nem állandóan Edwardot bámulni, de mesésen festett abban a szmokingban.

      -    Mi az? – A szája félmosolyra húzódott, huncutul. Lesütöttem a szemem.

      -    Semmi.

Halnak nevetett, majd közelebb lépett hozzám, egyik kezével az állam alá nyúlt, és fölemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

      -    Gyönyörű vagy – suttogta. A hangja nagyon komoly volt, és a szemében sem csillant semmi, ami arra utalt volna, hogy tréfál velem.

      -    K… Köszönöm – hebegtem a közelségétől megrészegülten. Elgondolkodtam, vajon valaha tudnék-e teljesen normálisan viselkedni mellette. Az illata, a szépsége, a hangja… mind úgy hatott rám, mint valami kábítószer.

Az ajkai az enyémekhez közeledtek, s én behunytam a szemem, hogy át tudjam magam adni a pillanatnak. Persze a csókunk nem tartott olyan sokáig, mint szerettem volna, de én a szokásosaknál is rövidebbnek éreztem.

Nem engedett el, hűs karjait közém fonta, mélyet szippantott az illatomból. Ajkai a homlokomra tapadtak, majd egy pillanat múlva elváltak onnan. Én is átkaroltam.

      -    Bella?

      -    Igen? – leheltem szorosan a mellkasához bújva.

      -    Szeretlek.

      -    Én is szeretlek, Edward – mondtam.

Aztán minden mintha egy kicsit túl gyorsan történt volna. Elengedett, és mire felnéztem, már az autóban ült. A műszerfal kijelzői megvilágították az arcát. A száját összeszorította, egy egyenes vonallá, és úgy éreztem, még véletlenül sem szeretne a szemembe nézni.

Nem intett, nem mosolygott, csak elhajtott. Én pedig továbbra is ott álltam a lépcsőfokon az egyik lábammal, félig kábultan. Edward máris hiányzott.

Reggel egy levelet találtam az ágyon, magam mellett.

2.      Egész hétvégén szakadt az eső, és én egész hétvégén az ágyat nyomtam.

Sírtam.

Kifejezetten örültem, hogy Charlie ennyire irtózik az érzelmektől. Így legalább békén hagyott. Néha bekukkantott a szobámba, és megpróbált beszélgetni velem, de nem ment sokra. Nem akartam beszélni. Nem tudtam beszélni. Egyszerűen el akartam tűnni.

De hétfőn muszáj volt újra iskolába mennem. Rettegtem kilépni a házból. Megpróbáltam beadni Charlie-nak, hogy rosszul vagyok, és itthon szeretnék maradni, de átlátott rajtam. Ez biztosan valami zsaru-dolog.

Így aztán mégiscsak elindultam, bár majdnem elkéstem az első órámról. Olyan voltam, mint egy zombi. Kerültem az embereket, azt szerettem volna, ha figyelmen kívül hagynak, ha rám sem néznek. Az ebédszünetet kikerültem azzal, hogy az eső ellenére kimentem, átvágtam a parkolón, majd beültem a furgonomba. Mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugtatni magam, de nem ment. Haza szerettem volna menni. Rögtön.

Sikerült ráparancsolnom magamra, és a következő órámra is engedelmesen indultam el. Amíg be nem léptem a terembe. Az agyam vészüzeneteket küldött, hogy meneküljek, annyira fájt az üresség. Az az üres hely a biológia teremben, az enyém mellett.

Sarkon fordultam, és visszarohantam a furgonomhoz. Gondoltam, majd később beadom, hogy rosszul lettem, és hazamentem. Persze így is lesznek gondok, biztosan megkérdezik majd, miért nem mentem el az orvosi szobába, de ezekkel most nem foglalkoztam.

Beindítottam a motort, és kihajtottam a parkolóból. Nem tudtam, hová megyek. Csak azt, hogy el innen.

3.      Az első nap végigjátszottam, hogy ismerkedtünk meg, és hogy kezdett el fejlődni a kapcsolatunk; hogy közeledtünk egymáshoz.

A harmadik nap a hangját próbáltam lejátszani a fejemben, de úgy éreztem, az emlékezetem direkt megmásította, csak hogy ezzel is bosszantson.

A hatodik napon csak az arca darabjait próbáltam összerakni. Nem értettem, miért nem tudok elég pontosan emlékezni rá. Minden elmosódott, amihez csak hozzáfogtam.

A második, negyedik és hetedik napon üres volt az elmém. Sivár. Bezárkóztam egy hófehér gumiszobába, és nem tudtam, hol a kulcs.

Azt hittem, ez az érzés soha életemben még csak elhalványodni sem fog, nem hogy elmúlni. Pedig idővel megtette.

4.      Minden reggel vártam, hátha visszatér hozzám. Hátha megint megcsillan a halvány napsugár a szürke Volvója tetején. Hátha az egész szörnyűséget csak álmodtam.

De nem. Minden valóságos volt.

Reggelente egyedül jártam iskolába. Tanítás után egyedül jöttem haza. Délután egyedül voltam otthon. És az éjszakáim… azok is egyedül teltek.

Ha sütött a nap, mindig jobban éreztem magam. Azokon a napokon talán el tudtam hitetni magammal, hogy csak azért nincs velem, mert nem teheti. Kár, hogy olyan keveset sütött a nap.

A saját hibámból lettem magányosabb, mint kellett volna. Én szigeteltem el saját magamat a többiektől; Jessicától, Angelától, Mike-tól…

Nem is sejtettem, mennyivel könnyebb lett volna ezt az időszakot átvészelni, ha vannak mellettem barátok.

5.      Az utolsó nap. Túlélem. – bíztattam magamat. Túlélem, hazamegyek, és végre megint egyedül lehetek.

A folyosón sétáltam, de nem igazán láttam magam körül a dolgokat. Már automatikusan tértem ki minden ember elől, az órákon is csak beültem a helyemre, és úgy tettem, mint aki él. Pedig belül tudtam, hogy halott vagyok. Vagy haldoklom. Az ugyanaz.

Az egyik óra végén valaki a nevemet mondta. Fölnéztem, Jessica volt. Ott ült mellettem. Vajon mindig itt szokott ülni? Milyen óra volt egyáltalán?

      -    Jess. – Megpróbálkoztam egy mosollyal, de nagyon gyengének tűnt. Jessica szeme aggódva cikázott az arcomon, de nem érdekelt, mit gondol.

      -          Figyu, tudod, utolsó nap van, és arra gondoltunk a srácokkal, hogy elmehetnénk valahová. Beülhetnénk kajálni, aztán meg bulizhatnánk kicsit. Ünnepelhetnénk. Elvégre év vége van…

Nem volt kedvem Jessica csacsogására figyelni, monoton pakoltam el a táskámba.

      -    Bella! – szólt rám hangosabban.

      -    Ha? – Nagyon nem érdekelt, hogy mit akar.

      -    Szóval, van kedved eljönni? Nem maradnánk sokáig, ha apád nem nagyon enged, vagy valami. Érted mehetnék kocsival.

Át sem gondoltam, mit fogok mondani, csak kinyitottam a szám. Mostanában magától jöttek a hazugságaim. És egyre több volt belőlük.

      -    Bocs, de Charlie-val… apámmal fogok vacsorázni. – Elhúztam a szám, mintha ezt olyan gázosnak tartanám. Totálisan letojtam, hogy mi gázos, és mi nem. – Már megígértem neki.

      -    Ja, oké. Kár. Rád férne egy kis szórakozás. Majd legközelebb – mosolygott rám. – Szia, Bella!

Elviharzott mellőlem. Az erős parfüm illata vadul arcon csapott, de igazából nem éreztem. Pont úgy, mint minden más, ez is tompa volt.

Kivéve a fájdalmat, ami sosem múlt.

Egy pillanatra azért elképzeltem, milyen lenne, ha velük mennék. Nem tudnám elengedni magam, az biztos, szögeztem le. Amúgy sem akartam soha többé sehová se menni.

      -    Szia, Jess – motyogtam magam elé, és lehajtott fejjel indultam ki a teremből.

6.      A szobámban kuksoltam a nyári szünet első hetében. Charlie szerencsére sokat dolgozott, így egyedül voltam. Napközben a lejátszómon hallgattam a trágárabbnál trágárabb, és rockosabbnál rockosabb zenéket. Sokszor az egész szám egy összefolyt massza volt, amit üvöltésből, visításból és basszusból gyúrtak. Meg néha dob is volt. Nem emlékszem. Nem érdekel. A zene mellett pedig minden nap kiagyaltam valami hülyeséget Charlie-nak. „Kitakarítottam a házat.” „Elmentem ruhát nézni, de nem volt semmi.” „Olvastam.” „Volt egy jó film a tévében.” „Kicsit sütött a nap, és kifeküdtem a fűre.”

Mind hazugság volt. Sosem csináltam semmit, az idő elsuhant mellettem, észre sem vettük egymást. Bár néha főztem Charlie-nak, hogy még jobban bizonygassam: jól vagyok. Örültem, hogy nem kérdezősködött sokat. Ezzel megkönnyítette a dolgom.

Bár néha mégis leült az ebédlőasztalhoz velem, és próbált beszélgetni is. De általában ezek a beszélgetések olyasmiből álltak, hogy: „Ebédeltél?” Nem emlékeztem az ebédre. És a reggelire sem. De azért azt mondtam: „Aha, persze.”

Általában együtt vacsoráztunk. Nem ettem valami sokat, inkább tologattam ide-oda a kaját a tányéromon. Charlie úgy tűnt, nem veszi észre. De azért a biztonság kedvéért, miután bement a nappaliba, még egy darabig úgy tettem a konyhában, mint aki eszik, csak az után kezdtem mosogatni. A mosogatás első lépése volt, hogy kilöktem az adagom nagyját.

Utána letusoltam, megmostam a fogam, jó éjt kívántam Charlie-nak, és befeküdtem az ágyamba. Mindig korán. És mindig hajnalig forgolódtam, mire elaludtam. Aztán pedig reggel hétkor már fent voltam. És ez így ment…

7.      A kést remegő kezemben tartottam, és a másik csuklóm felé helyeztem.

     Nem fog fájni, nem fog fájni – mantráztam magamban. Olyan gyávának éreztem magam, amiért képtelen vagyok megcsinálni, hogy dühömben megrándult a kést tartó kezem. Aztán már csak a fájdalmat éreztem a csuklómban, és a kés ki is esett a kezemből.

     Azt sem tudtam már, mi a francért akartam egyáltalán megtenni, de így, hogy – akár véletlen, akár nem – túl voltam rajta, nagyon nem tűnt okos dolognak az egész. Arra viszont nem nagyon volt időm, hogy a saját eszement logikámon töprengjek, hisz a bal csuklómon egy szép vágás éktelenkedett, és úgy vérzett, hogy csak na.

     Hiába nem volt túl mély, a csontozó kés azért hosszú csíkban megsértette a bőröm.

     Ritka szánalmasnak éreztem magam. Képes voltam megvágni magam! Elővettem a csontozó kést a fiókból, és nekiestem a csuklómnak. Mikor lettem én ilyen felelőtlen?

     Kivettem egy konyharuhát és a csuklóm köré tekertem, majd fölkaptam a kulcsaimat, és a kórházba indultam. Nem voltam benne biztos, hogy otthon egyedül sikerülne ellátnom magam. Oda úton pedig a fedő sztorimon töprengtem. Hagymapucolás közben megcsúszott a kezem, és elvágtam magam. Természetesen apának főztem.

     Amióta „egyedül maradtam”, nagyon ritkán, sőt, szinte soha nem főztem. De azért Charlie biztos el fogja hinni. Sosem fordulna meg a fejében, hogy az ő kislánya fel akarhatja vagdosni az ereit. Legalábbis reméltem, hogy nem.

8.      Kivételesen tényleg csináltam valamit. Persze a fülhallgató így is a fülemben volt, és üvöltött a zene, de közben nem csak feküdtem, és néztem a plafont, mint eddig. Felhoztam a partvist a szobámba, meg a lapátot. Gondoltam, hogy Charlie gyanút fog, ha azt mondom, takarítottam, mégis csupa por és rendetlenség marad a szobám.

Így nekiálltam.

Először próbáltam mindent elrendezni. Volt, amit csak bedobtam a szekrénybe, mert már nem emlékeztem, hová való. Annyira nem is érdekelt, persze. Aztán elkezdtem összeseperni, majd a lapátra tenni mindent.

A padlón guggoltam, egyik kezemben a piszokkal teli lapáttal, a zeneszám a lejátszómon épp akkor ért véget, így csönd volt. A másik kezemmel megtámaszkodtam a padlón, hogy állásba nyomjam ki magam, de a deszka megnyikordult a tenyerem alatt. És mintha… mintha még meg is mozdult volt. Letérdeltem, a lapátot elraktam, és megvizsgáltam a deszkát. Kikaptam a fülemből a vackokat, hogy halljam is, ha megint nyikorog.

Találtam a deszkán egy apróbb mélyedést, amin keresztül úgy véltem, fel tudom feszíteni. Az íróasztalomról lekaptam egy ceruzát, majd betámasztottam a mélyedésbe, és felfeszítettem a deszkát.

Olyan régóta nem mutattam semmi iránt érdeklődést, hogy talán magam is megleptem volna, ha belegondoltam volna. Viszont az, amit találtam, elvonta a figyelmemet. Először csak megdermedtem, és magam elé meredtem. Fel sem tudtam fogni…

A deszka alatt ott volt… minden. Először hozzájuk sem mertem érni, de aztán mindet magamhoz szorítottam. Elfeküdtem a padlón, összekucorodtam, és szorítottam az emlékeim, a bizonyítékaim. Több mint egy hónapja ez volt az első dolog, ami megmozgatott. Habár fájdalmasan.

Felzokogtam.

9.      Charlie éjszakai műszakra ment, én pedig egyedül maradtam a házban. A tervem ott motoszkál a tudatom peremén, de még nem engedem kibontakozni, várni akartam fél órát, hogy Charlie biztosan odaérjen. Ez igazából hazugság. Nekem volt szükségem arra a fél órára, hogy felkészüljek.

Befészkelem magam az ágyamba, miután a matracom alól előszedtem azt a pár emléket. Még nem néztem rájuk.

Elhelyezkedtem, mély levegőt vettem, aztán… lerántottam magamról a tompaságot, és szabadjára engedtem a gondolataim. Az emlékeket néztem – a néhány fényképet, a báli belépőt, a levelét…

Felidéztem őt. Edwardot.

A közös élményeinket, a hangját, illatát. A szeme változó színét, a bőre hűvösét. A sebességet, amivel futott, velem a hátán. Mindent.

A takarómat a számba tömtem, hogy ne tudjak felsikoltani. Nem volt szükségem aggódó szomszédokra, arra meg végképp nem, hogy Charlie hazajöjjön, és körülöttem sürögjön-forogjon.

Nemsokára visszaszállt a tompaság, és elvitt; én örömest ugrottam a karjaiba. Ez a tompaság volt az én képességem.

Reggel arra ébredtem, hogy Charlie szólongat és rázogat. Egy homályos rémálom emléke még ott táncolt az elmém peremén, de amint teljesen fölébredtem elpárolgott.

      -   Kincsem, mit csináltál magaddal? – kérdezte Charlie. Értetlenül néztem rá és unottan, ő viszont nem a szemembe nézett, hanem a karjaimra meredt ijedt arckifejezéssel.

Én is lenéztem. Le, a véres karmolásokra, amiket minden bizonnyal én ejtettem saját magamon.

Hirtelen letaglózott az álmom emléke…

10.  A kislányok álma mindig a szőke herceg a paripáján, aki megmenti őket bármi gonosztól. Az én álmom is részben egy ehhez hasonló herceg volt.

De én megelégedtem egy sráccal, aki majd átsegít engem minden nehézségen és bonyodalmon – vagyis magán az életemen.

     Aztán a sötét óráimban mindig rájöttem, hogy ez a srác Edward volt, és én elveszítettem őt. Biztos voltam benne, hogy nem találok másik ilyet.

11.  Egyszer történt meg az, hogy elegem lett. Az emlékeimet összeszedtem; mindet. Kimentem a hátsókertbe, és csak álltam. Nem szólt a fülemben zene. Nem volt semmi. Csak a szél, a falevelek susogása és a saját szívdobogásom.

Úgy gondoltam: készen állok.

A kezemben eddig görcsösen szorongatott emlékeket egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Be, a fák közé, mesze tőlem, hogy soha ne térhessenek már vissza.

De abban a pillanatban, ahogy az ujjaim már csak a levegőt markolták, föllobbant bennem a félelem, a kétségbeesés, a harag önmagam iránt. Majdnem megszakadt a szívem.

Szaladtam, hogy minden emléket összeszedhessek. Kapkodtam utánuk, ugráltam, és ziháltam.

Szerencsémre mind megvolt. Vagy talán pont ez volt a balszerencse.

Magamhoz szorítottam őket, besiettem a házba, és a visító fal mögé bújtam, ami a fülemben szólt. Próbáltam levegőt kapni… lehet, hogy túl erősen szorítottam?

12.  A furgonom fájdalmasan nyöszörgött alattam. Minden bizonnyal nem tetszett neki, ahogyan tövig nyomtam a gázpedált.

Hát, nekem sem tetszett sok minden. Az élet szívás… - egyeseknek nem is képletes módon.

Sokáig gondolkodtam azon, hogy végül is megtegyem-e? Elmenjek oda, vagy sem?

De a kíváncsiságom legyőzte az józan eszemet. Látni akartam, a két szememmel! Látni, hogy az egész létezett, és nem csupán illúzió volt minden. Tudni, hogy ők is léteztek…

Aztán, amikor már majdnem elérkeztem az ösvényhez, amit mostanra biztosan benőtt a gaz, a fejemben kattant valami – valószínűleg a helyére.

Élesen balra rántottam a kormánykereket. Az adrenalin a másodperc törtrésze alatt szökött be az ereimbe, s neki köszönhetően szinte lassított felvételben láttam a jelenetet.

     Sikeresen vettem a száznyolcvan fokos kanyart, majd egy szempillantás alatt valami nagy, sötét árnyék rohant át az úttesten. Én ijedtemben elrántottam jobbra a kormányt, ennek következtében a furgonom lesodródott az útról, és frontálisan nekicsapódott egy fának.

Én pedig eszméletemet vesztettem.