10. fejezet

(: Sziasztok olvasóim :)

Remélem klassz hetetek volt, vagy ha nem, akkor hátha ez a fejezet felvidít titeket. Tudjátok, mi van most? *-* Hát jubileum!

10. fejezet

Ezen alkalomból extra-hosszú részt kaptok (tagolva 8 és fél oldal Word-ben, képek nélkül persze), és egy kis újulás is megjelenik majd az oldalon. A "Megsúgom..." modul alatt eddig Jake és Bella kezeit mutattam, amik zsebre voltak vágva - szimbolizálva a kis távolságtartást. Hajrá, lessétek meg, mi van most alattuk :) Két ragyogó mosoly. Na, vajon ez mit jelenthet?

Amúgy még az oldal készítési folyamatai elején kitaláltam, hogy lesznek ilyen képkockák Bella és Jacob kapcsolatának alakulásáról, szóóval :) Tudom, hogy nem nagy cucc, de tudjátok, mekkora lelkesedéssel csinálom az ilyeneket :D

Ez a fejezet egyébként is elég nagy fordulópont. Valószínű rá fogtok jönni miért, nem lövöm le előre a poént. És remélem boldogok lesztek ettől a változástól.

Ezután kezd majd beindulni a "buli", úgy igazán. De azért bízom benne, hogy eddig sem untátok el a fejeteket olvasás közben ;)

Nekem holnap még iskolába kell mennem, mit ne mondjak, 7.20-ra, de túl fogom élni :D

Olyan boldog vagyok, hogy végre fölrakhatom ezt a fejezetet. Már vasárnap óta izgulok, mit szóltok majd hozzá *w*

Nem is húzom tovább az időt, olvassatok, szavazzatok, komizzatok, ami tetszik :)

Puszi mindenkinek, szeretlek titeket!

Dóri

10. fejezet

~Lehetőségek~

 

 

Minden reggel vártam, hátha visszatér hozzám. Hátha megint megcsillan a halvány napsugár a szürke Volvója tetején. Hátha az egész szörnyűséget csak álmodtam.

De nem. Minden valóságos volt.

Reggelente egyedül jártam iskolába. Tanítás után egyedül jöttem haza. Délután egyedül voltam otthon. És az éjszakáim… azok is egyedül teltek.

Ha sütött a nap, mindig jobban éreztem magam. Azokon a napokon talán el tudtam hitetni magammal, hogy csak azért nincs velem, mert nem teheti. Kár, hogy olyan keveset sütött a nap.

A saját hibámból lettem magányosabb, mint kellett volna. Én szigeteltem el saját magamat a többiektől; Jessicától, Angelától, Mike-tól…

Nem is sejtettem, mennyivel könnyebb lett volna ezt az időszakot átvészelni, ha vannak mellettem barátok.

Sokáig forgolódtam a paplan alatt. Gondolkodtam. Ijesztőnek tartottam az eddigi állandó fájdalom hiányát. Persze tudtam, hogy ott van valahol és nemsokára megint előjön csak, hogy el ne felejtsem, de akkor is megijedtem.

Mióta Angela és Ben felkaroltak, sokkal könnyebb lett az életem. Aránylag jól teltek a napjaim, és mindig volt mivel elterelni a gondolataimat róla… Edwardról.

Már ki mertem mondani magamban a nevét.

De eddig a fájdalom és az üresség mindig visszatért, az esti órákban. Most pedig… nem volt sehol!

Végül hajnalban annak tulajdonítottam be ezt a különös dolgot, hogy aznap kevesebb időt töltöttem egyedül, így a fájdalom még nem tudott visszabújni belém.

Talán el is hittem, hogy így van.

*~.~*

Csengő… csengő… csengő!

Kipattant a szemem, és rögtön kiugrottam az ágyból. Kicsit megszédültem, de egy pillanat múlva kitisztult a látásom. Fölkaptam a régi hintaszékről a pulcsim, amit reggel szoktam felvenni, hogy ne fázzak annyira reggelizés közben. Letrappoltam a lépcsőn; próbáltam sietni. Nem tudtam, Charlie fönt van-e már, és ajtót nyitott-e, de úgy gondoltam, ha esetleg mégsem, akkor muszáj leszek én fogadni a korai látogatót. Bár abban nem voltam biztos, hogy korán van-e.

Miközben a szememből dörzsöltem ki az álmosságot, valamibe beleszaladtam. Minután fölnéztem, rájöttem, hogy Charlie az. Na, hát ezért keltem ki az ágyból, bosszankodtam.

Charlie mögött viszont volt még valaki.

-          Jó reggelt – szólalt meg mosolygós hangon. Jacob!

-          Óó! Szia – mosolyogtam rá, és elnyomtam egy ásítást. – Apa, miért nem keltettél fel időben? – vontam kérdőre rögtön szegény Charlie-t, csak hogy ne kelljen Jacobra néznem. Így elhitettem magammal, hogy ott sincs, ezért nem kell rendezgetnem a hajam, és aggódnom a rongyos pizsamám miatt.

-          Már miért kellett volna, hogy fölkeltselek? Időben vagyunk, Bells – értetlenkedett, hiába néztem rá „de apa!” kiáltást sugalló tekintettel. Lehet, hogy neki is reggel volt még. – Srácok, reggeli? – csapta össze a tenyerét, láthatóan nem is várva válaszra.

A konyha felé indult, Jacob pedig követte. Amikor elhaladt mellettem, egy mosolyt küldött felém. – Jó pizsi! – vigyorodott el. Én meg csak leszegtem a fejem, és az elnyűtt pólóm aljával próbáltam eltakarni egy lyukat a még régebbi nadrágomon. Éreztem, hogy az arcomat elárasztja a forróság.

Pipacsvörös lettem. Jajj!

Mintha Jacob is kétségbeesett volna, megtorpant, és mentegetőzni kezdett.

-          Izé, öö, nem gáz!

Össze kellett szorítanom a szám, hogy ne mosolyodjak el az aranyosságán. Csak bekiáltottam Charlie-nak a konyhába, hogy átöltözök, és halványan Jacobra mosolyogva gyorsan fölszaladtam a lépcsőn.

A szobámban a szokásos hétvégi összeállításom helyett – melegítőnadrág, valami hosszú ujjú és egy elég régi, de jó vastag, puha pulcsi – farmert vettem fel, sima hosszú ujjút, viszont a meleg pulcsimtól nem tudtam megválni.

A földszinten már frissen sült bacon és tükörtojás várt, valamint egy bögre tea. Charlie kitett magáért (bár azt nem tudom, a tea filter lejárata mikori volt). Jacob épp kenyeret vágott magának az adagjához. Nem tudom, miért, de azt gyanítottam, hogy már reggelizett, ennek ellenére velünk is szívesen megteszi újra.

Hárman leültünk a három különféle, össze nem illő székre, és enni kezdtünk.

-          És tudod már, milyen színű falat akarsz, Bells? – fordult felém Charlie két nagy falat között.

-          Hát… - gondolkodtam el, villámat a levegőben tartva. – A festékboltban nagy választék van, nem?

-          Persze, ott is eldöntheted.

Jacob jóval előttünk befejezte az evést, és jóllakott képpel hátradőlt. A haját ma összefogta, ellenben a tegnapi frizurájával, amikor fekete tincsei az arca két oldalán lengtek, keretezve azt. Erről eszembe jutott, hogy az én hajam elég rossz állapotban van. A vége töredezetten verdeste a hátamat, és sosem állt sehogy. Gondolatban felírtam magamnak, hogy kérdezzem meg Angelát vagy Jessicát, tudnak-e valami jó fodrászt a környéken.

Amíg Charlie elmosogatott, ráhagytam Jacobot, és fölrohantam a szobámba. Gyorsan lehúztam az ágyneműmet, a szennyesbe raktam, majd még jobban kapkodva a matracom alá nyúltam. Rögtön rátaláltam a borítékra, benne az emlékeimmel. Gondosan a ruháim közé rejtettem őket, és közbe nem gondoltam a halovány fájdalomérzetre a mellkasomban. Ma nem, ismételtem magamban.

Pont időben végeztem, mert Jacob lába alatt megreccsent a mindent jelző lépcsőfok, és egy másodperc múlva már az ajtóban állt, kezében pár kartondobozzal.

-          Rámolj bele ebbe, akkor könnyebb lesz lepakolni a kisebb dolgokat is – mosolygott.

Átvettem tőle a felém nyújtott dobozokat.

-          El fogjátok bírni ezt a sok cuccot? – mutattam körbe, főként az íróasztalomra és a komódomra utalva. Azok nem lehetnek valami könnyűek.

-          Remélem. Ha nem, akkor meg betoljuk őket a szoba közepére, meg letakarjuk, és úgy nem fognak zavarni a festésben.

-          Klassz – mosolyogtam.

Az íróasztalomhoz fordultam, és válogatás nélkül elkezdtem a kartondobozba pakolni a sok kis csecsebecsém.

-          Segítsek? – lépett mellém Jacob, én pedig bólintottam.

Amikor néha összeért a kezünk, az egyikünk gyorsan elhúzta a sajátját. Nem tudom, olyankor olyan érzésem volt, mintha elpirultam volna, ezért még véletlenül sem mertem felnézni.

Miután minden kisebb, mozdítható tárgyat dobozokba pakoltunk, levittük őket a nappaliba. Charlie éppen lerakta a vonalas telefont.

-          Nemsoká érte jönnek az ágyadért, Bells. Az egyik kollégámnak van egy hatéves lánya, neki pont jó lesz – mosolygott rám. – Neked meg majd nézünk valami kétszemélyeset, jó? Ezt a mostanit már rég le kellett volna cserélni.

-          Szuper – bólintottam.

Az az ágy is csak Edwardra emlékeztetett, meg a vele töltött éjszakákra. Nem bántam, hogy meg kell válnom tőle, bár szinte biztos voltam benne, hogy leszek majd még olyan állapotban, hogy visszakönyörgöm az ágyat, amiben kettesben feküdtünk.

De hátha mégsem.

Jacob és Charlie felmentek a szobámba, és együttes erővel, meg az én kissé bizonytalan irányításommal sikerült leküzdeniük az ágyat az emeletről. Bár a lépcsőn, amikor Jacob haladt elől, Charlie keze megcsúszott, és azt hittem, Jacob mindjárt összetöri magát, de meg tudta tartani, nem bucskázott le a lépcsőn nyomában az ágyammal. Pedig nagyon megijedtem, hogy valami baja esik, ráadásul valamelyest az én hibámból, hisz én kértem a segítségét.

A komódomat lényegesen könnyebb volt lehozni a földszintre, bár valamennyivel nehezebb volt az ágyamnál, nem foglalt olyan nagy helyet, és Jacobék könnyen fogást találtak rajta. Én közben, csak hogy ne legyek annyira felesleges, fogtam a régi hintaszéket, és megpróbáltam vele lemanőverezni a lépcsőn.  De valahogy nem sikerült normálisan megfognom, és a lépcső második fokán megakadtam. Jacob szerencsére rám talált, miközben épp azon agyaltam, hogy ha egy pillanatra elengedném az egyik kezemmel, hogy máshol fogjam meg, fél kézzel elbírnám-e, vagy szépen leszánkázna a lépcsőn.

-          Várj, segítek! – mosolygott rám, és átvette a hintaszéket.

-          Köszi - hálálkodtam hosszan kifújva a bent tartott levegőt.

Miközben a nappaliba értünk, egy autó dudált előttünk. Apa kollégája megjött az ágyért. Én tartottam az ajtót, amíg kivitték, és felrakták az autó utánfutójára. Az anyósülésen egy rózsaszín kabátos, fekete hajú félénk kislány ücsörgött. Amikor észrevette, hogy figyelem, lejjebb csúszott az ülésen, és teljesen eltűnt előlem, aztán megint előbukkant. Rámosolyogtam, és intettem neki. Egy ideig nem reagált semmit, aztán viszont visszaintett.

Elképzeltem, hogy egyszer majd ez a kislány is lesz gimis, neki is lesz egy Edwardja, akikkel majd órákat beszélgetnek összebújva a keskeny ágyon. Persze azt a fiút valószínűleg nem Edwardnak fogják hívni, és remélhetőleg vámpír sem lesz, de bíztam benne, hogy ez a kislány is azt fogja majd érezni, amit én éreztem.

A hirtelen beszívott hűvös levegő bántotta a légcsövem, de nem tudtam foglalkozni vele. Csak az zakatolt a fejemben, amin az imént gondolkodtam. „… amit én éreztem.” Ezzel azt akarja a tudatalattim üzenni, hogy már… nem szeretem Edwardot? Miért gondoltam ilyet? Tényleg így volna? Megszűntem volna szerelmesnek lenni Edwardba? Edwardba, akivel úgy gondoltam, egymásnak vagyunk teremtve? Edwardba, a két lábon járó tökéletességbe?

Edwardba, aki elhagyott, megsebzett, összetört? Abba az Edwardba, aki csak egy levelet hagyott maga mögött nekem, miután az előtte lévő napon velem töltötte a földkerekség legszebb estéjét, és azt mondta, szeret engem? Abba, aki még csak el sem búcsúzott tőlem személyesen, aki még csak meg sem indokolta, miért zúzza darabokra a szívem, és hagy vérző sebet maga után?

A gondolataim kezdtek elfajulni, így leállítottam magam. Tudtam, hogy képtelen lennék gyűlölni Edwardot. Talán egyszerűen már nem lennék belé őrülten szerelmes? Talán ezért tudom most felróni neki a vétkeit, a nélkül, hogy én magam éreznék bűntudatot, amiért kevés voltam neki?

Nem tudtam a választ.

Észrevettem, hogy a kislány még mindig engem figyel. Összemosolyogtunk, miközben Charlie és a kollégája még váltottak pár szót.

Jacobra terelődött a figyelmem, aki, mint csak most vettem észre, majdnem közvetlenül mellettem állt. Mikor összeakadt a tekintetünk, furcsa volt a pillantása, nem tudtam kitalálni, mire gondolhat.

Lehetséges, hogy észrevette a kis fejbéli csatámat önmagammal?

Megborzongtam, hiába volt rajtam az imádott meleg pulcsim, már október közepe volt, és október közepe Forksban elég hűvös. A leheletem éppen nem láttam, de biztos voltam benne, hogy a jövő héten már fogom. Fokozatos lehűlést jósoltak, és óriási esőzéseket. Szuper, gondoltam gúnyosan.

-          Fázol? - kérdezte meg Jacob, és már zipzárazta is lefelé a pulcsiját, hogy átadja nekem.

-          Ne-ne! A végén még megfázol! – figyelmeztettem.

Jacob egy pillanatra elgondolkodott, majd odalépett mellém, és fél karjával átölelve dörzsölni kezdte a karom, hogy felmelegedjek.

A kislány az autóban vigyorogni kezdett.

Ekkor fogtam fel, hogy Jacob éppen félig-meddig engem ölelve próbál melegen tartani, hogy én se fázzak meg. Egyrészt aranyosnak találtam, másrészt viszont ledermedtem. Mintha odafagytam volna a talajhoz.

Nem tudtam mire vélni a kedvességét. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy lehetséges, hogy tetszem neki, de aztán elhessegettem ezt a buta gondolatot. Látott élőhalott koromban. Nincs fiú, aki nem szeretett volna ki belőlem akkor. Lehet, hogy csak testvéri szeretetből gondoskodik rólam, gondoltam. Erre viszont kicsit rosszul éreztem magam, bár nem tudtam, miért. Végül megválaszolatlanul hagytam ezt a kérdést is, mint a többit.

Mikor apáék már elköszönőben voltak, Jacob megszólalt:

-          Gyere, menjünk be.

-          Oké.

Még intettem egy utolsót a kislánynak, aki továbbra is vigyorogva figyelte a párosunkat. Ezek szerint nem látszódhatott annyira kívülről a zavarodottságom, mint amennyire nagy káoszt éreztem belül.

Az ajtó előtt Jacob levette rólam a kezét, és előreengedett. Tudtam, hogy meg kéne könnyebbülnöm, amiért véget ért ez a kissé kényelmetlen dolog, de csak az járt a fejemben, hogy hiányzik a karja mögülem. És már megint nem tudtam mire vélni a reakcióimat.

Valószínűleg ez egy válasz nélküli nap lehetett.

Később, miután mindent kihordtunk (vagyis Jacob és Charlie kihordtak, én meg segítő szándékkal figyeltem) seprűvel és kislapáttal mentem fel a szobámba. Nekiláttam felseperni a padlót, és miközben épp egy helyre próbáltam terelni a porcicákat és hajszálakat, Jacob jelent meg az ajtóban.

-          Láttam pár pókhálót, gondoltam, leszedhetnénk – mutatott az egyik sarokba a plafonon.

-          Ó… - Kicsit kellemetlenül éreztem magam, amiért még pókhálós is a szobám. Mikor is takarítottam ki? – Mivel akarod leszedni azt?

Meglóbált a kezében egy régi rongyot, majd megcélozta a pókhálót, de elvétette. Idegesen felnevetett.

-          Megpróbálod? – nyújtotta felém.

-          Hát, felőlem. – Tudtam, hogy minimum egy méterrel félre fogom dobni, de jó mókának tűnt.

És legnagyobb meglepetésemre eltaláltam a pókhálót.

-          Te jössz! – dobtam oda Jacobnak, rámutatva egy másik kifejlett saroklakó példányra.

Ő is sikeresen eltalálta. Ezt így folytattuk pár percig, amíg minden pókhálót el nem tűntettünk. Aztán gyorsan befejeztem a sepregetést, és mentünk a festékboltba.

Jacob ült az első ülésen, így én hátraszorultam, amin ő csak kuncogott.

A boltban aztán kicsit szétváltunk. Míg én a különböző színek között nézelődtem, apa elkóborolt valahova máshova, Jacob pedig szintén csak a festékesdobozok között bóklászott.

A színkavalkádban elkalandoztak a gondolataim.

Még emlékeztem, egykor mennyire zavart az, hogy itt, Forksban minden olyan zöld és zöld. Mostanra már hozzászoktam és megszerettem, pedig ezt sosem gondoltam volna magamról. Forks és én. Mára már a részem. Nem tudnék újra Phoenixben vagy Jacksonville-ben élni.

Talán már kicsit túlzottan is ragaszkodtam Forks esős időjárásához, és „ameddig a szem ellát” zöldjéhez.

-          Tudsz választani? – kérdezte Jacob, kirángatva a gondolataimból, miközben egy rózsaszínű festéket nézett meg fintorogva közelebbről.

-          Legyen ez! – nyúltam fel a dobozért.

-          Zöld? – mosolygott.

-          Szerintem szép – forgattam a kezemben a festéket, és a javaslatokat kerestem rajta.

-          Ja. Igen. Szerintem is klassz – helyeselt gyorsan Jacob.

Apa is kicsit meghökkent a választásomon, de nem ellenkezett. Szerintem már attól is boldog volt, hogy nem elleneztem a szülinapi ajándékát, és végre hajlandó voltam élni.

A kis dobozkát egy egész nagy bödönre cseréltük – ki tudta, hogy ilyen sok festék kell egy szobának? Aztán pedig fizettünk, és én már mentem is volna a kocsihoz.

-          Még nem megyünk, Bells – szólt apa, és intett nekünk, hogy kövessük.

Jacobban értetlenül összenéztünk, de Charlie után mentünk. Az út túloldala felé tartott. Nem tudtam, mit akarhat ott, hisz csak egy textilüzlet és egy ősrégi kávézó volt arra. Talán kávézni akar, vagy valami süteményt venni ebédre?

Aztán a textilüzletben kötöttünk ki.

-          Apa, mit akarsz itt? – kérdeztem meg végre valahára.

Rám mosolygott, és átölelte a vállam.

-          Ha végre rendbe szedjük a szobád, ugye nem akarod azokat az ócska csipkefüggönyöket visszarakni? Meg gondolom, szeretnél valami klassz ágyneműt is. Tudod, olyan színeset- magyarázta.

-          Hű… - Először csak ennyi tellett tőlem. – Nem lesz így már túl drága? – aggodalmaskodtam.

-          Ne hülyéskedj, Bells. Válassz valamit!

Kicsit rosszul éreztem magam, amiért Charlie ennyit akar rám költeni, de jól is esett. Már el is terveztem, hogy fogom neki viszonozni. Ebédre stroganoff-bélszínt készítek neki, Swan nagymama receptje alapján. Úgyis voltunk a héten bevásárolni, van minden alapanyag otthon, gondoltam.

Így aztán elindultam nézelődni, hátam mögött a kétfős kíséretemmel. Úgy gondoltam, klassz lenne, ha a függönyöm és az ágyneműm hasonló színű lenne, tehát ekképpen álltam neki a keresésnek.

 Nemsoká megtetszett egy nagyon szép, lila ágynemű. El is képzeltem a zöld falammal, és szerintem elég jól festettek együtt. Aztán a függönyöknél is valami lilás árnyalatot kerestem, és végül is egy nagyon halvány lilát választottam. Kicsit krémes árnyalta volt, így bizonyos fényben rózsaszínnek is tűnhetett, de mikor Jacob rákérdezett, hogy ez rózsaszín-e, határozottan kijelentettem, hogy igen is lila.

Otthon aztán apa és Jacob elkezdték „felmérni a terepet”. Szerintem a használati utasításokat olvasták a festéken. Én pedig hozzáláttam az ebédhez.

Néha röhögést hallottam odafentről, és amikor nem kellett a kaját őriznem, én is felnéztem. Épp beléptem az ajtón, amikor Jacob egy ecsettel összefestékezte az arcom. És Jacob még mindig röhögött - immáron rajtam.

Először csak meglepetten álltam, és néztem, ahogy Jacob nevet rajtam, majd hirtelen kikaptam a kezéből az ecsetet, és én is összefestékeztem a képét.

-          Gyerekek – kacagott apa, az egyetlen ember a szobában, aki nem volt zöld.

-          Bocs, Charlie – nevetett Jacob, és visszatért a munkához. Az arcával nem foglalkozott, hagyta zölden.

-          Nagyon klassz lesz – vigyorogtam. Már majdnem kész volt egy fal.

-          Ha valahol csúnya lesz, Jacobot hibáztasd, ne engem – szögezte le apa mosolyogva. – A tetejét a kölyök festi.

-          Ó, igen, már látom is, ott csupa hiba – piszkáltam Jacobot. Ő csak gúnyosan rám vigyorgott, és folytatta a munkát, én meg bementem a fürdőbe, hogy lemossam az arcom.

Ehhez már csak annyit fűznék hozzá, hogy tényleg nagyon zöld lettem.

Később együtt megebédeltünk (Jacob végre megmosta az arcát). Apa nagyon örült a különlegességnek, és én büszke voltam magamra, hogy el tudtam készíteni.

Miután befejeztük én hozzáláttam a mosogatáshoz, a fiúk pedig egy kis pihenőt tartva beültek a cuccaimtól túlzsúfolt nappaliba. De úgy tűnt, nem zavarja őket, hogy épp csak elférnek. Ráadásul az íróasztalom még nem is volt lehozva! Úgy döntöttünk, hogy az maradjon az emeleten, lerakták apáék a fal mellé, így nagyjából nem volt útban.

Mosogatás után én is csatlakoztam hozzájuk, bár nem a tévét figyeltem, hanem inkább a CD-lejátszóm után kutakodtam. Úgy gondoltam, festés közben nem ártana valami zene.

A pihenő végén mindhárman felmentünk, és én a konnektorba bedugva a lejátszóm valami jó rádióállomást kerestem. Találtam is egyet, amit a toplista ment.

-          Te is festesz, Bells? – nyújtott felém egy ecsetet Charlie, én pedig elfogadtam.

Jacob és apa inkább nagy hengerekkel dolgoztak, rám pedig a pepecsmunkát bízták, például az ajtófélfa környékén, meg az ablakkeretnél. Jól elszórakoztunk a délután folyamán, és végeredményében nagyon tetszett az új falszínem. Elégedett voltam.

Jacob hét óra előtt indult el haza.

-          Tessék, kölyök, kösz a segítséget! Meg majd gyere máskor is – mosolygott apa, és valamennyi pénzt nyújtott át Jacobnak.

-          Ó, Charlie, ne már! – próbált ellenkezni Jacob, de apa addig erősködött, amíg zsebre nem tette a pénzt.

-          Szevasz, Jake – köszönt el tőle, aztán felém fordult. – Letusolok, fáj a hátam, Bells, neked is jó éjt. – Puszit nyomott a fejemre, és beballagott a házba, így én kettesben maradtam Jacobbal az autó mellett. Billy megengedte neki reggel, hogy azzal jöjjön.

Már sötétedett, de még elég jól láttam.

-          Tényleg nagyon köszi… Jake – mosolyogtam. Azt hiszem, talán most először nem szólítottam a teljes nevén, és úgy láttam, ez neki is feltűnt. Szélesen rám vigyorgott.

-          Szívesen, Bells.

Felnevettünk, habár semmi sem volt olyan vicces.

-          Majd… - megköszörültem a torkom. – Majd valahogy meghálálom, oké? Veszek neked kereket – vigyorogtam rá.

-          Lelövöd a poént?! – tárta szét a karjait.

Egy kicsi részem felforrósodott, mert egy pillanatig azt hittem, meg fog ölelni, de a karjai visszahullottak a teste mellé.

-          Majd kitalálok valami… meglepetést – titokzatoskodtam.

-          Például egy helyett két kereket veszel? Vagy tudom már! Csak egy felet – kacagott.

-          Oké, értem, hogy nem konyítok az autókhoz – vettem a lapot. – De azért még én is tudom, hogy fél kereket nem lehet kapni!

-          Büszke vagyok rád.

Fél percig csendben ácsorogtunk, majd Jacob felsóhajtott.

-          Asszem én megyek. – Hüvelykujjával maga mögé bökött, a kocsira.

-          Hát… khm… vigyázz magadra – utaltam a rossz fényviszonyokra.

-          Majd beszélünk – bólogatott.

-          Aha – húzgáltam a pulcsim ujját. Nem tudtam eldönteni, mit csináljak.

-          Szia, Bells – vigyorgott rám végül Jacob, és beszállt az autóba.

-          Szia, Jake – mosolyogtam vissza rá, és addig integettem, amíg teljesen el nem tűntek az autó fényszórói.

Zuhanyzás után még egyszer bekukkantottam a szobámba, hallgatóztam Charlie-nál (horkolt), majd mivel kicsit még éhes voltam, kikaptam a müzlis dobozt a szekrényből, meg egy kanalat, és natúron enni kezdtem a nappaliba menet.

Amíg ki nem szárad teljesen a szobám, és nem lesz meg az új ágyam, a kanapén fogok aludni. Zuhanyzás előtt megágyaztam magamnak, szóval most csak befészkeltem magam. Nem nagyon voltam még álmos, de nem tudtam, mit csináljak.

Aztán úgy döntöttem, föltúrom a cuccaimat. Selejtezek kicsit, és hátha találok valami érdekeset is. A nagy fotelból jól elértem az egyik komódom, így a müzlimmel és a takarómmal odaköltöztem. A kis asztalkán ott volt a CD-lejátszóm, ezért csatlakoztattam hozzá a fülhallgatóm, és az Angelától kapott Beatles CD-t kezdtem el körülbelül századszorra az elmúlt hónapban végighallgatni. Nagyon megszerettem azt a lemezt, már kívülről fújtam a szövegeket, és hogy melyik szám után melyik jön.

Sokat gondolkodtam, hogy hálálhatnám meg Angelának és Bennek, hogy ennyit törődnek velem. És most még melléjük csaptam Jacobot is. Egyelőre ötletem sem volt, miképp fogom egyenlíteni a számlát.

Már a CD-közepén jártam, és még mindig csak a komódomban turkáltam, csipegettem és halkan énekeltem (vagy csak tátogtam?) a zeneszöveget. Ekkor a kezem valami érdes felületet tapintott. Fogalmam sem volt, mi lehet a régebbi, nem nagyon használt gönceim mögött, amiket a legalsó fiókban tároltam.

Kihúztam azt a valamit; egy régi stílusú, faragott fadoboz volt. Régen talán ékszereket tarthattak benne, vagy valami értékeset, de most csak egy aprócska kulcsot tartalmazott, amivel be lehetett zárni, és ki lehetett nyitni. Kiraktam az asztalra, hátha még hasznát veszem.

Tovább turkáltam az alsó fiókban, és hirtelen eszembe jutott, hogy reggel a ruháim közé rejtettem azt a pár bizonyos rá emlékeztető dolgot. Elővettem őket, majd hirtelen összeállt a kép. Megtaláltam nekik a tökéletes helyet.

A fadobozba helyeztem minden egyes kis emlékfoszlányt, majd egy pillanatig elmerengtem felettük, mielőtt a kulccsal lezártam volna a dobozt.

Kicsit melankolikus hangulatba zuhantam, de szerencsére a lemezen pont akkor jött egy vidám szám. Örültem, hogy megmentett.

A dobozt visszatettem az alsó fiókba. Talán egyszer lesz erőm olyan messzire elhajítani magamtól, amennyire csak tudom, gondoltam. Vagy teljesen megsemmisíteni.

De még nem ma.

Kezdtem elálmosodni, nem csoda, lévén elmúlt éjfél. Fogat mostam, és befészkeltem magam a kanapéra. Nem mondom, hogy nagyon kényelmes lett volna, de elviseltem.

Újra eszembe jutott a doboz, és Edward, mire inkább eltereltem a figyelmemet. Megint elkezdtem azon agyalni, hogyan hálálhatnám meg a barátaimnak azt, amit nap mint nap tesznek értem. Aztán a fejembe ötlött egy gondolat.

Angela a múlt héten emlegette, hogy szívesen elmenne megint arra a helyre, ahol tavaly év végén összejöttek az utolsó napon. Azt mondta, nagyon hangulatos a hely, nem túl drága, és jó zene szól. Talán elhívhatnám oda Angelát és Bent. Meg Jacobot. Bár nem tudom, Jacobnak tetszene-e az ötlet, vagy egyáltalán eljönne-e velem, hogy bemutassam a barátaimnak. Lehet, hogy annyira mégsem kedvel, hogy tök idegenekkel töltsön el egy estét. De egy próbát megér, nem?

Gondoltam arra is, hogy esetleg dobok neki egy SMS-t, de elég késő volt már, és eszembe jutott, hogy a mai napon nem kaptam túl sok mindenre választ; nem akartam ezt a kérdést is sokáig a levegőben lógatni, csak mert ma ilyen balszerencsés nap vagy a válaszok terén.

Pozitívan arra gondoltam, hogy az, hogy ma nem kapok mindenre választ, végül is jó. Így több lehetőségem van.

Lehet, hogy még mindig szeretem Edwardot, de lehet, hogy már nem.

Lehet, hogy Jacob jobban kedvel, mint egy barátot, de lehet, hogy csak én képzelek bele dolgokat a határtalan kedvességébe.

Lehet, hogy én is érzek valami Jacob iránt, a baráti szereteten kívül. Bár ezen még nem szerettem volna gondolkodni, mert úgy éreztem, még nem tudok megfelelően kiigazodni a saját érzelmeimen.

Lehet, hogy négyesben egy klassz estét fogunk eltölteni azon a szuper helyen, amit Angela javasolt, de lehet, hogy nem.

Az is lehet, hogy már régen aludnom kéne...

Úgy éreztem, rengeteg lehetőségem van, és elhatároztam, hogy meg fogom őket ragadni. Ha néha még mindig kicsit keserűen is, de élni fogok, és kihasználom a lehetőségeimet, határoztam el. Mert mindig vannak lehetőségeim, és mindig én döntök.

9. fejezet

Sziasztok kedves olvasók!

Először is, megjegyezném, hogy kutyafuttában írom ezeket a sorokat, ugyanis szűk fél óra múlva már Debrecenbe indulunk, hogy megnézzük a Breaking Dawnt :DD A szüleim visznek el (ők mást néznek :P), és jön velem két nagyon jó barátnőm is, szóval tuti klassz lesz.

Elnézést szeretnék kérni, amiért ma még nem csatolok a fejezethez képeket, (KÉPEK CSATOLVA) de elcsúsztam az idővel (hála a kilencedik órámnak), és nem akartam összecsapni, viszont ettől a fejezetet még nem akarom megvonni tőletek. Lehet, hogy egy-két képet még ma ráfrissítek, de holnap mindenképpen berakom mindet, szóval hogyha ellátogattok megint, már fent lesz (remélhetőleg).

Nekem ez az eddigi kedvenc fejezetem, szóval így olvassátok ;)

Képek holnap, tényleg bocsi érte!

Szeretlek titeket,

Dóri

xoxo

9. fejezet

~„Várlak”~ 

 

Egyszer történt meg az, hogy elegem lett. Az emlékeimet összeszedtem; mindet. Kimentem a hátsókertbe, és csak álltam. Nem szólt a fülemben zene. Nem volt semmi. Csak a szél, a falevelek susogása és a saját szívdobogásom.

Úgy gondoltam: készen állok.

A kezemben eddig görcsösen szorongatott emlékeket egy hirtelen mozdulattal eldobtam. Be, a fák közé, mesze tőlem, hogy soha ne térhessenek már vissza.

De abban a pillanatban, ahogy az ujjaim már csak a levegőt markolták, föllobbant bennem a félelem, a kétségbeesés, a harag önmagam iránt. Majdnem megszakadt a szívem.

Szaladtam, hogy minden emléket összeszedhessek. Kapkodtam utánuk, ugráltam, és ziháltam.

Szerencsémre mind megvolt. Vagy talán pont ez volt a balszerencse.

Magamhoz szorítottam őket, besiettem a házba, és a visító fal mögé bújtam, ami a fülemben szólt. Próbáltam levegőt kapni… lehet, hogy túl erősen szorítottam?

-          Vagy segítesz, vagy el lehet takarodni! – morogtam rá Quilre.

Épp a Rabbitet próbáltuk meg arrább cipelni, hogy Bella autója majd beférjen a garázsomba. Persze sem ő, sem Embry nem akartak békén hagyni, és már kezdett belőlük elegem lenni. Úgy gondoltam, akkor inkább elvonszolom egyedül a félkész járgányt, csak fogják már be!

-          Komolyan mondom, Embry, ennek valami baja van! – szólt Quil, mintha én ott sem lennék. – Egyre elviselhetetlenebb.

-          Ti vagytok egyre elviselhetetlenebbek! – morogtam.

-          Amúgy fogadtunk rátok, tudtad? – kacagta Embry. Hogy tud ez röhögni autócipelés közben? Ha majd ráesik a lábára, nem röhög.

-          Mi?!

-          Fogadtunk – ismételte el Quil azt, amit már eddig is felfogtam.

-          Jó, de mégis mire? Miben? – akadékoskodtam tovább, amikor végre a helyére került a Rabbit. Fájt a karom, amiért megerőltettem, de nem bántam. Ha arrább kell cipelnem ahhoz a Rabbitet, hogy Bella autója beférjen ide, és Bellát idecsalogathassam, akkor oké, gondoltam.

Lerogytunk a földre. Megtöröltem a pólómba a homlokom, mert fojt róla a víz. Nem hittem, hogy ilyen nehéz lesz arrább tenni azt a fránya kocsit. Sajnos tolni nem tudtuk, kerekek híján, emelni kellett. Bárcsak vettem volna kerekeket!

-          Ha? – kérdeztem megint, mert egyikőjük sem válaszolt, csak kajánul összevigyorogtak.

-          Hogy mikor szúrod el – bökte ki Quil.

-          Elszúrom? – ráncoltam a homlokom.

-          Hát… ja. Hogy mikor lesz elege Bellának. Érted. Ha nem csíp téged, egy idő után biztos betelik majd a pohara a kis szorgos személyeddel, és akkor kerek perec a képedbe olvassa, hogy kapard le magad róla – magyarázta Quil.

-          Szorgos? Mi van? – Vontam össze a szemöldököm, és próbáltam nem belegondolni abba, hogy ez is egy lehetőség. Lehet, hogy Bellának tényleg elege lesz belőlem… de ugye nem?

-          Ó, haver, a fene is látja, hogy csorog a nyálad a csaj után! SMS-eket írogatsz neki, megszereled a kocsiját, ugrasz minden piti megjegyzésünkre.

-          Tök amatőr vagy – helyeselt Quil.

-          Hason csúszol utána.

-          És közben csorog a nyálad.

-          Meg virág és gyűrű van a kezedben.

-          Állj, állj, állj! – kiáltottam. – Mi bajotok van nektek? Én csak megszerelem a kocsiját! A szülinapjára! És már nem is SMS-ezünk! – szúrtam oda Embrynek.

-          Nagy bánatodra – kotyogta közbe Quil.

-          És nem csorog a nyálam! – elleneztem tovább. – Mégis milyen virágról hadoválsz itt? – intettem Embry felé hevesen.

-          Na, persze. Megszereled a kocsiját. Aztán majd beágyazol neki, meg segítesz levenni a bugyiját is.

Biztos vagyok benne, hogy rákvörös volt az egész képem.

Embry szerencsére észrevette, hogy baromi kellemetlenül érzem magam, és próbált kicsit javítani a helyzeten.

-          Figyelj, Jake. Mi csak azt mondjuk, hogy ahelyett, hogy itt vergődsz a lába előtt, inkább hívd el egy randira. Az sokkal férfiasabb. Nem kell itt behódolnod neki. És ha elhívod, akkor kiderül, hogy kedvel-e egyáltalán, vagy csak a büdös fenéért töröd itt magad, és ő meg magasról tesz rád.

Tudtam, hogy igaza van, de már csak azért sem akartam hagyni magam.

-          Akkor beszéljetek, ha lesz tapasztalatotok! – morogtam.

-          Okés – nevetett rám Embry, majd vállba taszított, mire mindketten felszisszentünk. – Asszem meghúztam valamim.

-          Én is… - bólogattam, és a karomat simogattam.

-          Puhányok! – legyintett ránk Quil, és gyorsnak szánt mozdulattal fel akart állni, e helyett viszont amikor a karjára támaszkodott, inkább visszahanyatlott a padlóra. – Visszavonom.

És együtt röhögtünk. Mint régen, amikor még egyikünket sem érdekelték különösen a lányok, amikor nem „csorgattam a nyálam” Bella után, és Quil meg Embry sem voltak ennyire idegesítőek.

~*.*~

Miután pár nappal később meghozták Bella furgonját, még késő délután is a garázsban tébláboltam, és a mobilomat forgattam a kezemben. Nem tudtam eldönteni, hogy felhívjam-e Bellát.

Aztán végül mégiscsak megnyomtam a zöld gombot. Kicsöngött. És megint. És megint…

Mi lesz, ha nem hallja meg, pánikoltam, de egy pillanat múlva egy ismerős hang szólt a telefonba.

-          Igen?

-          Szia, Bella. – Kifújtam a bent tartott levegőt. Most már nem csinálhattam vissza az egészet.

-          Jacob. Mi újság?

Magamban mondogattam, hogy nem gáz, ha tájékoztatásképp felhívom. És ha esetleg még jól el is beszélgetnénk… de csak ha rászánom magam…

-          Az előbb hozták meg a járgányod, és tudod, ígértem hogy szólok.

-          Ó! Na, és milyen állapotban van? Menthető?

-          Simán. Nincs sok baja különösképp, hisz…

-          Hisz egy tank – nevetett Bella.

-          Igen – mosolyogtam én is magamban.

És akkor rászántam magam.

-          Figyelj… Ha lenne kedved, eljöhetnél, megnézni, vagy valami… érted… ha van kedved – makogtam. Franc!

-          Hát, most kismillió házi feladatom van…

Biztos voltam benne, hogy itt nekem annyi, elbuktam, Bella sosem fog velem eljönni sehová, és magában biztosan jól kinevet.

-          ... de mit szólnál a péntekhez?

Lefagytam. Ezek szerint mégis eljön?!

-          Vagy a péntek neked nem jó?

Valószínűleg túl sokáig hallgattam, és emésztgettem az infót, és Bellának valami gyanús lett. Ezért most gyorsan kapcsoltam.

-          A péntek jó lesz. Klassz… Izé, érted menjek?

-          Azt megköszönném. Gyalog kicsit messze laktok… és egyébként is, fogalmam sincs, merre van a házatok! Meg kell jegyeznem az útvonalat – csacsogta. Rá sem ismertem.

-          Akkor délután háromra ott leszek, jó?

-          Oké. Szia!

Atya ég. Bella Swan pénteken átjön hozzám. Hozzám!

Ki kell takarítanom, határoztam el.

*~.~*

A kis dobozból kivettem az utolsó mentolos cukorkát (a többit mind az úton, és még otthon tűntettem el), majd még egyszer, utoljára belenéztem a visszapillantó tükörbe, és elindultam a lépcső felé.

Az ajtó előtt még vettem két mély levegőt, aztán megnyomtam a csengőt.

Bella alig pár másodpercre rá széles mozdulattal kitárta, és egy féloldalas mosollyal köszöntött.

-          Szia Jacob!

-          Szia! – vigyorogtam vissza.

Bella bezárta az ajtót, majd visszafordult felém. A haját össze volt fogva, farmert és pulcsit viselt. A kulcsot a zsebébe mélyesztette.

-          Pontos vagy – mondta, miközben elindultunk az autó felé. Örültem, hogy megszólalt, mert eddig görcsben voltam, hogy nem jut eszembe, mit mondjak.

-          Nem akartalak megvárakoztatni – vallottam be.

-          Alig várom, hogy újra lássam a járgányt – mondta, miközben kinyitottam neki az anyósülés felöli ajtót. – Kösz – mosolygott, és beült.

Gyorsan megkerültem a kocsit, és én is beszálltam, majd beindítottam a motort.

-          Na, és milyen heted volt? – kérdeztem. Ráhajtottam az útra, és hazafelé vettem az irányt.

-          Egész jó – ingatta a fejét. Aranyosan nézett ki, ahogy a copfja jobbra-balra csapódott. – Bár kocsi nélkül kínszenvedés iskolába menni.

-          Szerdán eláztál? Jó nagy zuhi volt reggel – emlékeztem vissza.

Aznap apa megengedte, hogy elvigyem a kocsit, és Quilt meg Embryt is fölvettem. Nagyon jól éreztem magam, miközben leparkoltam az iskola előtt. Kevés diák járt nálunk kocsival.

-          Nem, szerencsére. A barátnőm, Angela, és a barátja értem jöttek.

-          Biztos jófejek. – Örültem, hogy van, aki gondoskodik Belláról. Én is szívesen vittem volna suliba…

-          Igen.

Ezután inkább az útra próbáltam koncentrálni, nehogy lebőgjek a sofőri képességeimmel. Bella sem nagyon erőltette a beszélgetést, megelégedtünk a motor zúgásával. Ez nem a kellemetlen-fajtája volt a csendnek.

-          Mindjárt itt is vagyunk – szólaltam meg, amikor befordultunk az utcánkra.

-          Nem is olyan bonyolult idejutni – mosolygott halványan Bella, majd a nemsokára felbukkanó házunkat kezdte pásztázni. Biztos emlékezett még rá, valamikor régebbről.

Miután leparkoltam kiszálltunk. Megvártam Bellát, és együtt indultunk a bejárat felé.

-          Nem változott sokat… ha jól emlékszem.

-          Hát, igen – helyeseltem, és kinyitottam előtte az ajtót.

Miután én is beléptem, láttam, hogy apa már letette a könyvét – amit nálam sosem szokott -, és kíváncsi szemekkel nézett Bellára. Megemlítettem neki, hogy majd el fog jönni, de lehet, hogy nem hitt volna nekem?

-          Bella! Mi újság felétek? Jöttél megnézni a furgonod?

-          Igen – bólogatott. – Minden rendben. Apa még dolgozik.

Láttam rajta, hogy kezdi kellemetlenül érezni magát, ezért inkább hívtam magammal, és gyorsan körbevezettem a házban. A szobám előtt próbáltam a lehető leggyorsabban elsurranni, de Bella csak mosolygott, és jól megnézte magának. Még szerencse, hogy rendet raktam!

-          Hátra megyünk, oké? – szóltam oda apának, miközben már a kilincsen volt a kezem.

-          Rendben. De aztán nehogy halálra untasd szegény lányt! – jegyezte meg viccesen, de én csak grimaszolni tudtam rá.

-          Nem fog – vett a védelmébe Bella. Nem vagyok biztos benne, de azt hiszem, elpirultam. Remélhetőleg senkinek sem tűnt fel.

Miközben elindultunk hátra a garázs felé, direkt lassan haladtam, mert tudtam, hogy Bella nem nagyon bírja a gyors tempómat. És még véletlenül sem szerettem volna megkockáztatni, hogy én magam essek hasra.

-          Igazából még nem dolgoztam rajta… - vallottam be. – A hétvégére terveztem, hogy nekilátok.

-          Ó, oké. Így legalább meglátom, mekkora kárt tettem benne.

Beértünk a garázsba (amit tegnap nagyjából másfél órán keresztül takarítottam és rendezgettem, csak hogy ne úgy nézzen ki, mint valami szeméttelep). Bella szét sem nézett, rögtön a furgonjára tapadt a tekintete.

-          Mondtam, hogy egész jó passzban van.

-          Ha te mondod. – A hangja kicsit kételkedő volt, miközben a horpadást nézegette.

-          Hidd el, pikk-pakk kipofozom neked – biztosítottam, és megveregettem a furgon oldalát. Emiatt egy kis rozsda hullott a padlóra.

Mindketten felnevettünk.

Kicsit furcsa volt Bellát ilyen… élettel telinek látni. Mintha megint kezdene visszazökkenni, gondoltam, és nagyon örültem neki. Egy icipici részem meg is volt róla győződve, hogy ez az én érdemem is.

Aztán beszélgettünk. Elmeséltem neki, mennyit bénáztunk, amikor a Rabbitet raktuk arrább a srácokkal, mire ő is elmesélte, hogy meglepték a születésnapján reggel a barátai. Közben Bella szétnézett, méregette a Rabbitet (amit ő késznek látott, bár azt elismerte, hogy azért kerekek még kellenének). Meséltünk egymásnak a tanárainkról, mindkettőnknek akadt valami sztorija mindenkiről.

A beszélgetés alatt többször is eszembe jutott, mennyire más most Bella, de nem problémáztam rajta, mert örültem neki, és rá sem akartam kérdezni, mert tartottam tőle, hogy talán annyira nem vagyunk még jóban, hogy ezt is elárulja nekem.

-          Komolyan, totál olyan, mintha már egy éve tartana a suli, pedig még csak október van! – sóhajtott.

-          Nekem mondod! Egy hét után kikészültem – nevettem fel, mire Bella is jót mosolygott.

Pár percig csendben voltunk, aztán valami furcsa zajt hallottam. Először nem tudtam azonosítani, aztán leesett. Bella hasa korgott.

Megdermedten ült tovább a sámlin, és nem szólt semmit, csak egyre kúszott fel az arcára a vigyor. Belőlem viszont hamarabb robbant ki a nevetés. Nem akartam volna én annyira kiröhögni őt, de egyszerűen képtelen voltam abbahagyni a hahotázást. A végén már Bella is velem nevetett, miután feladta, hogy csúnyán néz rám, és ezzel megpróbál elhallgattatni.

Amikor végre csillapodott a nevetésem, és már csak kicsit rázkódtam, megpróbáltam bocsánatot kérni, de csak dadogni tudtam. Bella a tenyerébe temette az arcát.

-          Tényleg… - csillapodtam le. – Nem volt szándékos. Bocs. Én nem akartam. Gyere, csináljunk szendvicset!

Felálltam, és egy pillanatnyi habozás után felé nyújtottam a kezem. Egy másodpercig azt hittem, nem fogadja el, de aztán megfogta, és engedte, hogy segítsek neki felállni. A keze nagyon aprónak, törékenynek tűnt, és az ujjvégei hidegek voltak.

-          Komolyan sajnálom – mondtam még egyszer, amikor már a házhoz vezető út felénél jártunk.

-          Semmi baj – rázta a fejét. Aztán még egyszer megkordult a hasa, és belőlem megint kipukkant a nevetés. – Na, de most már! – Fenyegetően megrázta az ujját előttem, és mivel nem hatott, a vállamba bokszolt egyet.

Én nem számítottam erre, és valószínűleg meg is csúsztam, vagy botlottam valamiben, nem tudom. De a következő pillanatban már a földön terültem szét.

És most Bellán volt a nevetés sora. Kétrét görnyedve kacagott rajtam, de aztán kinyújtotta felém mindkét kezét. Nagy nehezen sikerült föltápászkodnom.

-          Nagyon sajnálom, ezt tényleg nem akartam – mondta őszintén.

-          Na, persze – tettettem a durcást, de Bella valószínűleg észrevette azt a kis mosolyt a szám sarkában, amit nem tudtam visszafogni.

-          Így legalább kvittek vagyunk!

-          Úgy hiszed? – néztem rá felvont szemöldökkel. Ő csak mosolyogva ingatta a fejét.

Bent apa telefonált valakivel, így nyugodtan bevetettük magunkat a konyhába, és elkezdtünk összedobni valami szenyát. Találtunk felvágottat és paradicsomot meg paprikát, így már megvolt minden. Épp, amikor én is elkészültem a szendvicsemmel apa gurult oda hozzánk.

-          Ne egyetek sokat. Áthívtam Charlie-t vacsorára. A múltkori úgyis elmaradt, most bepótoljuk.

-          Milyen múltkori? – kíváncsiskodott Bella, miközben harapott egyet.

-          A… baleseted napján. Aznap estére hívtunk volna meg benneteket, és még pár barátot – felelt apa.

Bella szájában egy pillanatra megállt a falat, de aztán összeszedte magát, és tovább rágott.

-          Segítsünk valamit? – kérdezte, amint lenyelte.

-          Dehogy! Boldogulok, nyugodtan csináljátok, amit akartok – mosolygott ránk apa, és máris kezdte rámolni a hozzávalókat.

Bellával beültünk a nappaliba, és csendben ettünk. Éreztem rajta, hogy nem tett jót neki a balesete megemlítése, és tudtam, hogy jogtalanul, de azért kicsit haragudtam apára.

Miután befejeztük az evést, jobb tevékenység híján ülve maradtunk, majd Bellának – szerintem ritka mazochista – ötlete támadt:

-          Van házid? Megcsinálhatnánk – rántotta meg a vállát.

Hiába nem volt semmi kedvem a tanuláshoz, mégis beleegyeztem. Bellával nem lehet olyan rossz lecót írni sem, gondoltam.

Kis keresgélés után – komolyan nem tudom, hogy kerül a táskám állandóan az ágyam alá – megtaláltuk a cuccaimat, és kiköltöztünk velük a nappaliba. Bella javaslatára az angol házival kezdtük. Elég hamar végeztünk is vele, nem volt valami nehéz – pláne hogy Bella diktálta nekem a megfejtést, mert ők már csináltak ilyen feladatot. Aztán úgy gondoltunk, ugrunk egy fejest a mélyvízbe, és magunk elé vettük a matekot. Jót szórakoztunk rajta, hogy egyikünk sem igazán értette, mit is kéne csinálni. De aztán szerencsére valahogy csak rájöttünk a megoldásra.

Ez után egy kis pihenőt iktattunk, és Bella ragaszkodott hozzá, hogy segíthessen apának leszűrni a tésztát, én meg addig töltöttem magunknak üdítőt. Amikor vissza akartam tenni a dobozt, elkaptam apa tekintetét, aki sunyin mosolygott, és rám kacsintott. Én csak forgattam a szemem.

Amikor visszaültünk a kanapára eleredt odakint az eső, és őrült módjára kezdtek dobolni az esőcseppek a tetőn és az ablakon.

-          Mi lenne Washington állammal eső nélkül? – tette fel Bella a költői kérdést, mikor újra visszaültünk a kanapára.

-          Elképzelni sem tudom – ráztam a fejem mosolyogva. – Ha jellemeznem kéne egy szóval, azt mondanám: esős.

-          Ha két szóval, akkor pedig hogy: nagyon esős.

Magunk elé vettük a latin felszerelésem, és megkerestük a házit. Nem is tudtam, hogy latinból volt házim… És azt sem, hogy mennyire helytelen a kiejtésem.

Nagyjából húsz perc múlva egy autó állt meg a ház előtt, és nemsoká Charlie iszkolt be az ajtón. Hiába csak a kocsitól a házig érte az eső, így is csurom víz lett. Tényleg nagyon esett.

-          Sziasztok, kölykök – mosolygott ránk.

-          Szia – köszöntünk egyszerre Bellával.

-          Á, farkaséhes vagyok! Billy, kész van már? – indult a konyhába.

-          Öt perc- válaszolt apa.

Mi erre Bellával elrámoltuk az iskolai cuccomat, hogy majd elférjünk vacsoránál. Nemsokára már mind a négyen tányérral a kezünkben ültünk a nappaliban, és ettük a spagettit. Eszembe jutott, hogy a múltkori, elhalasztott vacsorán is ez lett volna a menü.

Charlie és apa egy ideig ketten beszélgettek, aztán Charlie felénk fordult:

-          Mit csináltatok eddig?

-          Hát… - kezdte Bella, a szemembe nézve. – Jacob megmutatta a házat, aztán a garázsban voltunk. Az előbb meg a házit csináltuk…

-          Péntek este? – nevetett fel Charlie. – Betegek vagytok, gyerekek?

Mindketten elmosolyodtunk.

Vacsora után még nagyjából fél óráig maradtak Belláék, aztán Charlie felállt a kanapéról, és készültek elindulni. Nem akartak tovább maradni, mert már így is kicsit késő volt, és a vihar épp enyhült valamennyire.

-          Holnap meg kezdhetünk rámolni – veregette meg Bella hátát Charlie.

-          Rámolni? – vontam össze a szemöldököm.

-          Tudod, szobafelújítás… - magyarázta Bella. Beszívta az alsó ajkát, aztán határozott tekintettel rám nézett. – Van programod?

-          Nincs.

-          Akkor szavadon foghatlak? – mosolygott. Ekkor jutott eszembe, hogy fölajánlottam neki a segítségemet. Nagyon megörültem, hogy Bellának magától is eszébe jutott.

-          Persze. Szívesen – mosolyogtam.

Charlie és apa még pár percig beszélgettek valakiről, aztán elindultak az autóhoz. Hiába szakadt az eső, én azért kikísértem őket az autóig. Hunyorítottam az esőben, és a karomat összefontam a mellkasom előtt.

Bella az eső ellenére is visszafordult hozzám, mielőtt kinyitotta volna az ajtót.

-          Akkor holnap. Várlak. – Sután intett egyet, majd sebesen beszállt az autóba.

Már a fényszórókat sem láttam, de még mindig kint álltam a sötétben, és nem érdekelt, hogy bőrig ázom.

„Várlak.”

Nem azt mondta, hogy „várunk”, vagy egyszerűen semmit, nem! Bella azt mondta: „Várlak.”

Vár engem…

-          Jacob! Mi a fenét csinálsz még odakint?! – kiáltott ki apa.

Miközben visszafordulta a ház felé is csak ez zakatolt a fejemben, és közben egyre nagyobb vigyor úszott fel a képemre.

Bella vár engem.