8. fejezet

Sziasztok!

Először is bocsánatot szeretnék kérni, amiért kicsit később jött a feji, de bevallom őszintén: teljesen elveszettem az időérzékem, eszembe sem jutott, hogy ma fejezetet kell raknom.

Az egyik barátnőm eljött délután, és az érkezése előtt fél órával kaptam észbe, hogy: basszus, fejezet! De aztán úgy döntöttem, nem csapom össze a képeket, a tagolást és az átbogarászást,  inkább kicsit később rakom fel :)

Remélem jól telik az őszi szünetetek, mert az enyém nagyon klassz, olvasok, és barátnőzök, és finomságokat eszek ;) Kell több?
És szeretném megköszönni Elenának a jókívánságokat, remélem neked is jó Halloweened volt :)) A csatolt képet viszont sajnos nem sikerült megjelenítenem :(

Most már jó olvasást nektek, ééés(!!):

Ezt a fejezetet "küldöm" Andinak, akinek mindjárt itt a szülinapja :)

Puszi mindenkinek,

Dóri

8. fejezet

~Megmentők~

 

Nagyon késő volt már, koromsötét, az égen nem látszottak sem a csillagok, sem a Hold. Idétlennek éreztem magam, fél lábbal az első lépcsőfokon állva. Próbáltam nem állandóan Edwardot bámulni, de mesésen festett abban a szmokingban.

-          Mi az? – A szája félmosolyra húzódott, huncutul. Lesütöttem a szemem.

-          Semmi.

Halnak nevetett, majd közelebb lépett hozzám, egyik kezével az állam alá nyúlt, és fölemelte a fejem, hogy a szemembe tudjon nézni.

-          Gyönyörű vagy – suttogta. A hangja nagyon komoly volt, és a szemében sem csillant semmi, ami arra utalt volna, hogy tréfál velem.

-          K… Köszönöm – hebegtem a közelségétől megrészegülten. Elgondolkodtam, vajon valaha tudnék-e teljesen normálisan viselkedni mellette. Az illata, a szépsége, a hangja… mind úgy hatott rám, mint valami kábítószer.

Az ajkai az enyémekhez közeledtek, s én behunytam a szemem, hogy át tudjam magam adni a pillanatnak. Persze a csókunk nem tartott olyan sokáig, mint szerettem volna, de én a szokásosaknál is rövidebbnek éreztem.

Nem engedett el, hűs karjait közém fonta, mélyet szippantott az illatomból. Ajkai a homlokomra tapadtak, majd egy pillanat múlva elváltak onnan. Én is átkaroltam.

-          Bella?

-          Igen? – leheltem szorosan a mellkasához bújva.

-          Szeretlek.

-          Én is szeretlek, Edward – mondtam.

Aztán minden mintha egy kicsit túl gyorsan történt volna. Elengedett, és mire felnéztem, már az autóban ült. A műszerfal kijelzői megvilágították az arcát. A száját összeszorította, egy egyenes vonallá, és úgy éreztem, még véletlenül sem szeretne a szemembe nézni.

Nem intett, nem mosolygott, csak elhajtott. Én pedig továbbra is ott álltam a lépcsőfokon az egyik lábammal, félig kábultan. Edward máris hiányzott.

Reggel egy levelet találtam az ágyon, magam mellett.

Csengettek. Sóhajtottam még egyet utoljára, majd szélesre tártam az ajtót.

-          Sziasztok! – mosolyogtam Blackékre.

Billy nagy mosollyal az arcán üdvözölt. Ölében egy papírdoboz volt. Jacob viszont csak halkan elmotyogott valamit, úgy tűnt, idegesebb, mint én. Kicsit megkönnyebbültem.

Elég feszülten éreztem magam egész délelőtt a születésnapi köszöntésem miatt, hisz kicsit sem vágytam rá, hogy ilyen „sokan” megünnepeljenek. Az ajándékoktól pedig még inkább tartottam.

Bementünk a nappaliba, ahol Charlie a kedvenc karosszékében trónolt. Üdvözölte Billyéket, aztán letette a dobozos sörét maga mellé a földre. Egy pillanatig néma csönd volt. Én idegesen egyik lábamról a másikra helyeztem a súlyom.

Billy törte meg a kellemetlen csöndet.

-          Hát, Bella… - Szélesen rám mosolygott, majd közelebb gurult hozzám, és felém nyújtotta a papírdobozt. – Remélem olyan finom, mint amilyen szép.

Átvettem a dobozt, majd lerakva a nappali asztalkájára kibontottam. Egy meseszép csokoládétortát rejtett, rajta tizenhét szál zöld színű gyertyával.

Charlie előkapott valahonnan egy doboz gyufát, és a kezembe nyomta, hogy gyújtsam meg a gyertyáim.

Egy gyufaszállal sajnos csak hármat tudtam lángra lobbantani, de Jacob készségesen fölállt, és odajött segíteni nekem. Nem néztem fel rá, még akkor sem, amikor majdnem megégettem szegényt.

-          Bocsánat – hadartam, és elkaptam a kezem az övétől. Ezzel a gyufám is kialudt.

-          Á, semmi gáz – legyintett, és meggyújtotta az utolsó két gyertyát is.

Tizenhét kis lobogó, narancsszínű láng.

-          Kívánj valamit – bíztatott Billy.

Behunytam a szemem.

Mit kívánjak?

A kis hangocskák a fejemben életre keltek, és akaratosan hajtogatták az ötleteiket.

Kívánd, hogy visszajöjjön! – Kívánd, hogy felejtsd el! – Hogy legyen minden olyan, mint régen. – Hogy soha eszedbe ne jusson, milyen volt vele! – Légy olyan, mint ő! – Ne is tudd, mi ő!

Úgy tettem, mint pénteken. Nem figyeltem rájuk, azt kívántam, ami először eszembe jutott.

Nagy levegőt vettem, majd vakon fújtam el a gyertyákat. Amikor kinyitottam a szemem, egy láng sem táncolt a zöld viaszpálcikákon.

Charlie fölpattant a karosszékéből, mire én is fölálltam. Odajött hozzám, és szorosan átölelt.

-          Boldog szülinapot, Bells – motyogta a fülembe. Én is átkaroltam.

Mint egy normális születésnapon.

-          Kösz, apa.

Elengedett, és hátrább lépett, miközben egyik kezével mintha letörölt volna valamit a szeme sarkából.

-          Vágd fel a tortát!

Halványan rámosolyogtam, majd gyorsan hoztam egy kést a konyhából, addigra pedig Jacob lekapkodta a gyertyákat. Úgy éreztem, nem is olyan szörnyű ez a születésnapozós dolog.

Az első szeletet Jacobnak akartam nyújtani, de ő megrázta a fejét.

-          Az első a születésnaposé – mondta, és rám vigyorgott.

-          Oké – egyeztem bele, és letettem a tányérom az asztalra.

Miután mindenki kapott tortát, Charlie még felém fordult.

-          Arra gondoltam, hogy ha te is szeretnéd – biccentett -, akkor még tél előtt fölújíthatnánk a szobádat. Festés, pár új bútor, meg ilyenek.

A villám megállt a levegőben. Erre végképp nem számítottam. Tippem sem volt igazából, hogy mit is fogok Charlie-tól kapni. Azt hittem, majd anyu mondja meg neki, hogy mit vegyen nekem. De ez a felújítós dolog nem olyan volt, amit anya javasolt volna. Ez tényleg Charlie saját ötlete lehetett.

-          Az… klassz lenne – mosolyodtam el.

Új szoba. Az a továbblépés egyik eleme, nem? Megváltoztatjuk a környezetem, úgy könnyebb felejteni. Vagy ez csak badarság?

-          Khm… ha már itt tartunk, akkor… - Jacob jobban kihúzta magát mellettem, amikor felé fordultam. – Én meg arra gondoltam, hogy megjavítanám a furgonod. Ha szeretnéd – tette hozzá ő is.

A szemem elkerekedett, és önkéntelenül is egy vigyor kezdett el felkúszni az arcomra.

Végre visszakaphatnám a járgányom?

-          Komolyan? – ámuldoztam.

Jacob láthatóan megkönnyebbült, amiért ilyen jól reagáltam. Biztos nagyon izgult, mit fogok szólni az ötletéhez.

-          Az lenne a… - Kerestem a szavakat, de a fejem csak azzal volt tele, hogy milyen jó lesz újra a saját autómmal járni. –… legszuperebb ajándék – nyögtem ki.

Jacob szélesen vigyorgott rám, és halvány pír öntötte el rézszínű arcát.

-          Örülök – mosolygott, és lesütötte a szemét, de aztán újra belenézett az enyémbe.

Egy pillanatra elkaptam Billy vigyorát Jacob mögött. Nem tudtam mire vélni, de nem is nagyon gondolkoztam rajta, az egész fejem a furgonom visszakapásának örömével volt tele.

Gyorsan megettük a szeletünket, sőt, Jacob és én még vágtunk magunknak.

Amikor összeszedtem a tányérokat, Charlie hirtelen föltartotta a mutató ujját, aztán felszaladt a lépcsőn. Homlokráncolva néztem utána. Egy pillanat múlva valami színes dobozzal tért vissza.

-          Majdnem elfelejtettem. Anyádék küldik neked – magyarázta, miközben átadta a dobozt. Letettem a tányérokat, és átvettem tőle.

Visszaültem Jacob mellé a kanapéra, és bontani kezdtem a csomagolópapírt, majd fölemeltem a doboz tetejét. Egy kártya pihent valamiféle anyagon.

„ Remélem egyszer lesz hová fölvenned. Renée”

A kártyát kitettem az asztalra, és megfogtam az anyagot a dobozban, majd kiemeltem belőle.

Ruha volt.

Pont kellőképp dekoltált, nem veszélyesen rövid, és kellemes anyagú. A válla fekete csipkéből volt, és egy ugyanilyen szalag volt a derék részen is.

Szépen visszahajtottam a ruhát a dobozba.

-          Nem veszed fel? – kérdezte meg Charlie.

Megmerevedtek az izmaim. Mikor volt legutoljára rajtam ilyen gyönyörű ruha? Pontosan tudtam a dátumot.

A tavaszi bál.

-          Öhm… nem, most nem. – ráztam meg a fejem.

-          Pedig biztosan jól állna – szólalt meg mellettem Jacob. Amikor rálestem a szemem sarkából, mintha kővé vált volna, levegőt sem vett.

Mély levegőt vettem, miközben a megfelelő válaszon gondolkodtam.

-          Biztos – bólintottam, majd felálltam, letettem a dobozt a helyemre, és a tányérokkal a konyhába vonultam.

A mosogatnivalókat a pultra tettem, majd leültem az egyik székre. Az asztalra könyököltem, és egyszerűen próbáltam megnyugodni. Visszatért belém az üresség érzete.

Hirtelen a tortám termett előttem. Jacob kihúzta a széket mellettem, majd felém tartott egy villát. Rámosolyogtam, és elvettem, majd falatozni kezdtem a tortából. Jacob is így tett.

-          Minden okés?

Éreztem a hangján, hogy őszintén érdekli, és nem csak azért kérdezi meg, hogy ne legyen csend.

-          Aha, persze – dünnyögtem. – Csak nem igazán tudok mit kezdeni a ruhákkal.

Meghallottam, hogy a nappaliban bekapcsolódott a tévé; Billy és Charlie beszélgetni kezdtek.

Annyira ízlett a torta, hogy szinte habzsolni kezdtem, hiába ettem már így is elég sokat belőle. A gyomrom mintha nem tudott volna megtelni vele. Jacob megmosolyogta a mohóságom, és jobban felém tolta a finomságot.

-          Ízlik? – nevetett.

-          Isteni! – vallottam be. És tényleg az volt. Életemben nem ettem még ilyen finom tortát. Mindig úgy gondoltam, hogy egy torta vagy szép, vagy finom. Hát, pedig ez a darab mindkettő volt egyszerre.

Egy ideig megint csak a nappaliból átszűrődő zajok voltak, aztán letettem a villám, és Jacobra néztem.

-          Tényleg meg tudnád csinálni a furgonom?

-          Hát… még nem tudom, milyen állapotban van, de amilyen masszív az a kocsi, szerintem alig van rajta egy-két horpadás.

-          Ja, egy igazi tank – mosolyogtam.

Pár másodpercig csak némán néztük egymást, és én kezdtem kellemetlenül érezni magam.

-          Tényleg nagyon örülnék neki, ha sikerülne megjavítanod – vallottam be halkan. – Ezért… tiéd lehet az utolsó három falat a tortából! – jelentettem ki ünnepélyesen.

-          Ó, köszönöm – vigyorgott rám, majd egy falással eltűntette a tortámat.

Mosogatni kezdtem, Jacob pedig nekidőlt a pultnak mellettem.

-          Na, és mi újság a rezervátumban? Történt valami érdekes? – kérdeztem csacsogósan. Minél inkább el akartam terelni a gondolataimat arról a bizonyos bálról.

-          Hát, pénteken megkaptam a jogosítványom – mondta.

-           Hű, gratulálok!

Még emlékeztem, én mennyire örültem a jogsimnak.

Olyan volt, mint egy kis darabka szabadság.

-          Amúgy… ha majd tényleg ki akarjátok pofozni a szobád, szívesen segítenék – mondta Jacob, én pedig fölnéztem a mosogatóból.

-          Kösz. Majd észben tartom – biccentettem.

Jacob tényleg nagyon kedves és segítőkész fiú volt. Ahhoz képest, amilyeneknek a „mai fiatalokat” tartják, Billynek nagy mázlija van vele. Amennyit kihámoztam a történeteiből – és most tényleg, igazán figyeltem rá -, nem járt rossz társaságba, a jegyei is tűrhetőek voltak, és próbált mindenben az apja segítségére lenni.

A konyhában ülve beszélgettünk miután elmosogattam. Dumáltunk a suliról – arról a tömérdek házi feladatról, amit mind a ketten kaptunk -, a furgonomról, meg Jacob készülő kocsijáról. Úgy éreztem, bármilyen téma jönne fel, Jacob mindenhez tudna hozzászólni. Nagyon jó volt beszélgetni vele, ha csak ilyen felszínes dolgokról is.

-          Jacob, indulhatunk? – szólt be Billy a konyhába, félbeszakítva Jacob kiselőadását a rettenetes irodalomtanárukról.

-          Ja, aha – kapta fel a fejét. Tudtam, hogy érez, engem is váratlanul ért, hogy így elszaladt az idő.

Charlie már épp Billyt segítette le a lépcsőn, miközben valamit nagyban nevettek.

Jacobbal kicsit feszélyezve álltunk egymással szemben az előszobában, a búcsú előtt. Izzadt a tenyerem, de nem tudtam az okát. Talán ennyire nem akartam volna, hogy véget érjen ez a kellemes délután?

-          Khm… - kezdtem volna, de nem igazán tudtam, hogy köszönjem meg. Talán Jacob nem is értette volna, mennyi mindent tesz értem. – Kösz. Mindent… tényleg – makogtam. Mi ütött belém? Miért akadt össze a nyelvem?

-          Nagyon szívesen – mosolygott. – És boldog szülinapot, még egyszer… bár csak holnap lesz, ugye?

-          Ja… aha – dünnyögtem.

-          Akkor majd – mutatott a háta mögé, én meg hevesen bólogattam a… a semmire?

-          Igen, majd… beszélünk – ráztam a fejem helyeslőn tovább.

Jacob hirtelen felém hajolt, és puszit nyomott mindkét arcomra.

Aztán rögtön megfordult, és indult kifelé, de még gyorsan visszakanyarodott.

-          Majd felhívlak, ha megérkezik a furgonod, jó? – hadarta.

-          Oké, persze, kösz… Szia!

-          Szia…

Nem mentem ki elköszönni, ahhoz úgy éreztem, túlságosan remegnek a térdeim. Csak álltam az előszobában, és néztem a csukott bejárati ajtót. Aztán Charlie bejött, én pedig összerezzentem. Gyorsan összeszedtem magam, és rámosolyogtam.

-          Jó srác ez a Jacob, nem? – kérdezte, miközben sután háton veregetett.

-          Ühüm…

Teljesen elveszítettem az időérzékemet másnap reggel. Túl későn keltem, így semmire sem volt időm. A hajam kócos maradt, a gyomrom korgott a reggelim hiányában, és nem tudtam, mit vettem fel. Ráadásul Charlie már elment munkába, így gyalogolnom kellett.

Épp, amikor kiléptem volna az ajtón, megcsörrent a vonalas telefonunk. Nem tudtam ki lehet az ilyenkor, de gyorsan odapattantam és fölvettem. Ki akarja ennyire, hogy elkéssek az iskolából?!

-          Igen?

-          Szia Bella, Angela vagyok!

-          Ó, szia… hogyhogy ilyenkor hívsz? – szaladt ki a számon a kérdés. – Mármint nem baj, csak… beteg lettél?

-          Semmi, ezek szerint otthon vagy. Maradj ott! – Ezzel letette a telefont, én pedig értetlenül meredtem a készülékre.

Végül arra jutottam, hogy ha nem lenne fontos, Angela nem kérné, hogy maradjak, és késsem le a sulit – mert ha most nem indulok el, gyalog nem érek be időben. Így aztán magamhoz vettem egy müzli szeletet, és kimentem a ház elé várakozni. Talán Angela erre jön, és futhatunk együtt az első óránkra?

Egy perc múlva Ben kocsija fékezett be elém, az anyósülésen Angelával.

Bepattantam hátra, és a két ülés között előrehajoltam hozzájuk.

-          Hű, köszi – hebegtem, miközben elindultunk.

-          A szülinapos nem gyalogolhat! És nem is késhet el… - nevetett Ben, hátrafordulva hozzám.

-          Boldog szülinapot, Bella! – mosolygott rám Angela. Teljesen hátrafordult, és egy kis színes valamit nyújtott a kezembe.

-          Ó, nem kellett volna – ráztam a fejem, de nagyon örültem neki, hogy gondolt rám. – De köszönöm!

-          Na, nyisd ki! – bíztatott Angela vigyorogva. Nagyon izgatott lehetett, hogy mit szólok az ajándékához.

Ügyetlenkedve letéptem a csomagolópapírt, fölfedve egy CD-t. The Beatles, olvastam.

-          Ismered őket? – kíváncsiskodott Angela.

-          Annyira nem. De majd most megismerem őket! Köszi – mosolyogtam, majd hátradőltem az ülésen. A müzli szeletemet majszoltam, és az új cédém borítóját nézegettem.

Ők az én megmentőim, gondoltam, Angela és Ben.

Ők, és Jacob.