Közérdekű közlemények!

Sziasztok, kedves olvasók!

Néhány hírrel, információval, és egy nagy köszönetnyilvánítással fordulok hozzátok :)

Először is szeretnék köszönetet mondani mind a 15 rendszeres olvasónak! És nagyon köszönöm a kommenteket is, ígérem, mindre szorgosan válaszolgatni fogok :) Nagyon jól esik, hogy mindig jöttök, és szavazgattok, meg írtok nekem megjegyzéseket. Tényleg, nagyon köszi!

Egy kisebb-nagyobb rossz hírrel szolgálhatok, ugyanis hogy beköszönt a jövő héten az iskola-szezon, én sem fogok tudni már hetente fejezeteket hozni nektek. Ezt kitolom két hétre. És mostantól nem hétfőnként, hanem péntekenként jönnek a fejezetek (csak hogy a legjobb barátnőm is rögtön olvashassa, amint hazaér :D ).

Én ma jöttem haza a gólyatáborból, remélem nektek is jól telik az utolsó nyári hét vége. Használjátok ki!

Puszilok mindenkit!
Dóri
xoxo

3. fejezet

3. fejezet

~Kezdetnek~

 

      Egész hétvégén szakadt az eső, és én egész hétvégén az ágyat nyomtam.

Sírtam.

Kifejezetten örültem, hogy Charlie ennyire irtózik az érzelmektől. Így legalább békén hagyott. Néha bekukkantott a szobámba, és megpróbált beszélgetni velem, de nem ment sokra. Nem akartam beszélni. Nem tudtam beszélni. Egyszerűen el akartam tűnni.

De hétfőn muszáj volt újra iskolába mennem. Rettegtem kilépni a házból. Megpróbáltam beadni Charlie-nak, hogy rosszul vagyok, és itthon szeretnék maradni, de átlátott rajtam. Ez biztosan valami zsaru-dolog.

Így aztán mégiscsak elindultam, bár majdnem elkéstem az első órámról. Olyan voltam, mint egy zombi. Kerültem az embereket, azt szerettem volna, ha figyelmen kívül hagynak, ha rám sem néznek. Az ebédszünetet kikerültem azzal, hogy az eső ellenére kimentem, átvágtam a parkolón, majd beültem a furgonomba. Mélyeket lélegeztem és próbáltam megnyugtatni magam, de nem ment. Haza szerettem volna menni. Rögtön.

Sikerült ráparancsolnom magamra, és a következő órámra is engedelmesen indultam el. Amíg be nem léptem a terembe. Az agyam vészüzeneteket küldött, hogy meneküljek, annyira fájt az üresség. Az az üres hely a biológia teremben, az enyém mellett.

Sarkon fordultam, és visszarohantam a furgonomhoz. Gondoltam, majd később beadom, hogy rosszul lettem, és hazamentem. Persze így is lesznek gondok, biztosan megkérdezik majd, miért nem mentem el az orvosi szobába, de ezekkel most nem foglalkoztam.

Beindítottam a motort, és kihajtottam a parkolóból. Nem tudtam, hová megyek. Csak azt, hogy el innen.

-          Ne, ne, ne! – őrjöngött Quil, mi ketten Embryvel pedig jót nevettünk rajta. Állandóan levertük a videojátékokban.

-          Semmi baj, haver. Majd legközelebb – vigasztalta Embry. – Vagy akkor sem.

Újból kitört belőlünk a nevetés. Mindig jó volt mérgesnek látni Quilt.

Megcsörrent a vonalas telefon, én pedig rögtön nyúltam is érte, hogy felvegyem.

-          Igen, Black lakás – szóltam bele.

-          Hello, Jacob! Billy? – Charlie volt a vonal túlsó végén.

-          Máris. – Fölálltam a kanapéról, és apa szobája felé vettem az irányt, magammal rángatva az egész készüléket a vezetékekkel. – Bella jól van? – érdeklődtem gyorsan.

-          Igen. Két napja utazott el Floridába, az anyjához.

-          Ó – már csak ennyit tudtam szólni, mielőtt apa kikapta volna a telefont a kezemből. Mérgesen néztem rá, de nem figyelt oda.

Visszamentem a srácokhoz, de mellettük nem lehetett hallgatózni, bármennyire is szerettem volna.

-          Jake! – lengette meg a szemem előtt a kezét Embry.

-          Ha? – kaptam feléjük a fejem.

-          Azt kérdeztem, átjössz-e hozzánk kicsit bütykölni a motoromat?

-          Ja, persze, menjünk! – egyeztem bele rögtön.

Még mielőtt leléptünk volna azért beszóltam apának, hogy átmegyek Embryékhez. Ő még mindig Charlie-val telefonált, és csak intett nekem. Fúrta az oldalam a kíváncsiság.

*~.~*

Már majdnem hét óra volt, amikor hazaértem. Apát a kanapén találtam; tévét nézett és evett. Hoztam magamnak is kaját, és beültem mellé.

-          Miért hívott Charlie? – kérdeztem. Reméltem, hogy most nem ráz majd le. Jól tudta, hogy érdekel Bella.

-          Horgászni hívott – mosolygott rám.

-          És… Belláról nem mondott valamit? – faggatóztam tovább.

-          Floridába ment, az anyjához. Ja, és Charlie vett neki egy mobilt, hogy elérhessék egymást. Megadta a számát.

Fölcsillant a szemem.

-          Aha. – Csak ennyit mondtam, hogy ne fogjon gyanút. Valahol volt egy mobil a házban, de nem nagyon használtuk. Elhatároztam, hogy megkeresem.

-          Fölírtam egy papírra, ott van a hűtőn. Ha kellene… - Az összetéveszthetetlen hangsúly. Pontosan tudta, hogy mit akarok. Csak tudnám, hogy honnan? – A mobil meg abban a kacatos komódban van.

Összevont szemöldökkel néztem rá, mire csak nevetett.

-          Úgy csillog a szemed, mint egy óvodásé a játékboltban.

-          Apa! Hagyjál már! – Fölálltam mellőle, a tányérom a mosogatóba raktam, és a szobámba indultam.

-          A középső fiókban van! – szólt utánam. És kuncogott.

Meg tudott őrjíteni!

Ledőltem az ágyamra, és a plafont néztem. Odakint egész jó idő volt, még most is. Már három napja nem esett eső. Mintha nem is itthon lennék.

Nemsokára meghallottam, hogy apa fürödni ment, így pár másodperc vacillálás után fölpattantam, hogy megkeressem a mobilt. Tényleg a középső fiókban volt, könnyen megtaláltam. Aztán gyorsan elmentettem a hűtőn lévő lapról a számot, és visszamentem a szobámba.

Tudtam, hogy apa minimum fél órát a fürdőszobában tölt, így volt időm.

Először arra gondoltam, hogy felhívom. De ezt könnyen elvetettem, túl tolakodó lett volna. Az SMS mellett döntöttem. Aztán az volt a probléma, hogy gőzöm sem volt, mit írjak.

Írtam, és kitöröltem, és írtam, és kitöröltem.

A fejemet a matrachoz ütöttem, hátha ettől eszembe jut valami. Végül, amikor a fürdőszobában nem folyt tovább a víz, kétségbeesésemben gyorsan írtam valamit, aztán elküldtem.

„Hello. Hallottam, hogy Floridába mentél. Milyen? Meddig maradsz? Jake”

-          Te jó ég… basszus… mi az, hogy „hello”? – dörmögtem, és a matrac helyett inkább a falba ütöttem a fejem.

-          Jake, mit csinálsz? – kiáltott át apa.

-          Semmit.

Ó, anyám. Miért nem tudok jobb szöveget kitalálni?

Aztán hirtelen az is eszembe jutott, hogy vajon mennyi idő lehet Floridában? Hisz időeltolódás van! Előszedtem az egyik régi atlaszom, és még egyszer a falba ütöttem a fejem, amikor kiszámoltam. Floridában fél tizenegy van! Mi van, ha Bella már alszik? Még egyszer a falba ütöttem a fejem.

-          Fiam! Baj van?

-          Nem, csak… arrább húztam az ágyat, mert beesett valami.

Miért kell minden zajt meghallania? Hát papírból vannak itt a falak? Arra gondolva, hogy mennyire áthallatszódik este a horkolása, igen, papírból vannak.

A telefont zsebre vágtam, majd miután apa végzett, én is mentem a fürdőbe. Mielőtt beálltam volna a zuhany alá, megzörrent a mobil.

Egy percig farkasszemet néztem vele, aztán nem bírtam tovább, és fölkaptam. Bella visszaírt!

„Szia! Itt baromi meleg van. Hiányzik az eső… Nyár végéig maradok. Otthon mi van? B.”

Neki akartam támaszkodni a csapnak, de mellényúltam, és majdnem hátraestem. Szaltózni tudtam volna.

„Itt semmi – mint mindig. Most még eső sincs. Ugye nem ébresztettelek fel?”

Leültem a földre, és vártam a választ. Nemsoká jött is.

„Á, nem. Még fönt vagyok. Ilyen melegben nem lehet aludni…”

Magamban vigyorogva írtam vissza. De azért koncentráltam, hogy ne legyen hülye helyesírási hibám.

„Akkor oké”

Nem tudtam, mit írhatnék még. És mivel a telefon több percig néma maradt, végül rávettem magam, hogy beálljak a zuhany alá. De közben háromszor kinéztem, hátha mégis jött volna SMS. De nem.

Éjszaka leginkább csak forgolódtam, és a mobilt tapogattam a párnám alatt. Vagy nyolcszor megnéztem, de nem jött üzenet.

Reggel mérges is voltam magamra, hogy miért nem voltam képes aludni. Aznap akartunk Embryvel elmenni a roncstelepre, alkatrészeket kutatni.

-          Charlie kocsijával mentek? – puhatolóztam.

-          Igen, mindjárt itt is lesz.

-          Jó szórakozást - dörmögtem, miközben még mindig álmosan zuttyantam le a kanapéra.

-          Kérlek, ne szedjétek szét a házat a fiúkkal. Oké?

-          Oké – ásítottam, és próbáltam nyitva tartani a szemem.

Nemsoká dudáltak, és apa elment Charlie-val horgászni, én meg egyedül maradtam.

Letusoltam, hátha attól majd felébredek, aztán reggeliztem és vártam Embryt. Mázlink volt, hogy apa elment, így nem kellett engedélyt kérnem, hogy elvihessem az autót. Hoquiambe lett volna a legjobb elmenni, de az baromira messze volt, így csak a közeli roncstelepeket akartuk meglátogatni. Az olyan helyeken mindig ráakad az ember valami kincsre.

Tízkor már úton is voltunk.

Embryvel mindig is jobban kijöttem, mint Quillel. Biztos azért, mert ő csendesebb… vagy nem is tudom. Quil néha olyan fura. Nagy a szája, meg jártatja is, de amúgy nem tesz semmit. Örültem, hogy most csak Embryvel mentünk.

Meg amúgy is föl akartam töltetni a mobilt. Quil rögtön beledumált volna, és mindenképpen tudni akarta volna, hogy kivel telefonálgatok. Komolyan, néha olyan, mint egy idegesítő lánytestvér.

Kora délután már végeztünk a roncstelepekkel, és miután beültünk egy gyorskajáldába föltöltettem a mobilom. Így már lesz elég pénzem rajta, hogy Bellával esetleg beszélhessek is. Embry kicsit gyanakodva nézte a mobilom, de nem szólt semmit, egészen a hazafelé út feléig.

-          Minek neked mobil? – Összevonta a szemöldökét, és így úgy nézett ki, mint egy pszichológus.

-          Mert? – kérdeztem vissza. Elég az, ha apa piszkál Bellával, nem kellenek a fiúk is. Mert Embry biztosan elmondaná Quilnek. Pletykás vénasszonyok.

-          Csak mert eddig nem volt. – Több percig újra csend volt, aztán Embry megint felém fordult. – De most komolyan, kivel telefonálgatsz te?

Kedvem lett volna kilökni a kocsiból, és ott hagyni az út szélén.

-          Nem telefonálgatok senkivel. – Ez igaz is volt. Még nem mertem felhívni Bellát. Valószínűleg soha nem is fogom.

-          Akkor? – Miután nem válaszoltam, felkacagott. – Úgy viselkedsz, mintha nem is lennénk barátok.

Nem válaszoltam. Gondolkodtam, hogy vajon hogyan rázhatnám le Embryt. Ugyanolyan idegesítő, mint Quil, döntöttem el magamban. De a kocsiból kidobáson kívül semmi nem jutott eszembe hirtelen.

Amíg én az útra koncentráltam, meg Embry lekaparására, ő gyorsan felém nyúlt, és elvette a mobilt. Az ablaka le volt tekerve, így kidugta a kezét, és úgy kezdett el kutakodni, hogy ne érjem el.

-          Embry! Add vissza! – kiáltottam rá, de nem tudtam normálisan megfenyegetni, mert az utat is néznem kellett. Egy kézzel fogtam a kormányt, a másik kezemmel pedig erősem Embry felé csaptam. Meg sem érezte.

-          Ó, szia, itt baromi meleg van – kacagott Embry. Magas hangon olvasta az SMS-eket, és így totál olyan volt, mint egy homokos.

-          Menj vissza anyádba! Add ide a telefont! Embry, add már ide! Megöllek, esküszöm megöllek! Kilöklek a kocsiból, hallod? Bazdmeg, add vissza!

Őrülten dühös voltam, Embry meg csak nevetett, mint egy hiéna.

És akkor megzörrent a telefon.

-          Ó-ó! Bella írt…

Még jobban nekiestem, és egy másodpercre átsodródtunk a másik sávba. Ha elkapnak a zsaruk, te jó ég… még jogim sincs. Megölöm Embryt! Amint hazaérünk, szarrá verem. Még beszélni se fog tudni.

-          Itt még mindig forróság van. Tépd le rólam a ruhát, és fenekelj el! Egész éjjel nem aludtam, mert rád gondoltam, és még most is olyan nedves va…

Mielőtt folytathatta volna, egy leállósávba értünk, és erősen behúztam a kéziféket, így Embry beverte a fejét. Kipattantam az autóból, megkerültem és kinyitottam az ajtaját. Kikaptam a kezéből a telefont, a fejét még egyszer a műszerfalnak vágtam, majd visszaültem a kormány mögé.

Simán bírtam volna még tovább ütni, de nem verhettem meg a főút mellett. Majd ha hazaértünk.

-          Á – nyögte, és a fejét simogatta. – Ezt most miért kellett?

Én csak elnyomva a vigyoromat csóváltam a fejem, és továbbindultam. Próbáltam leállítani azt a részem, ami helyben kivágta volna Embryt a kocsiból. Csak azért nem akartam megtenni, mert azzal felhívnám magamra a figyelmet, esetleg egy rendőr is igazoltatni akarna, aztán majd apának kéne kihozni az őrsről, és akkor meg magyarázkodhatnék, hogy miért vittem el a kocsit. Szóval inkább úgy döntöttem, kivárom, míg hazaérünk.

Embry tíz perc után fölnevetett.

-          Mi van? – estem neki ingerülten.

-          Olyan sértődött képet vágsz, mint egy kislány.

-          Te meg úgy beszélsz, mint egy buzi.

Még egyszer felnevetett.

-          Ez a Bella… Charlie lánya, ugye? A rendőrfőnöké?

Sóhajtottam egyet, mielőtt bólintottam volna.

-          Mekkora lenne már, ha ő kapna el minket. Még mindig nincs meg a jogsid ugye?

-          Ja. – Gondolatban azért felderültem, hogy Charlie épp horgászni van.

Kicsit kezdtem megnyugodni, és mire Forksba értünk, már újra együtt röhögtünk. De azért azt a verést nem felejtettem el.

Leparkoltam Embryék háza előtt. Kiválogattuk azokat az alkatrészeket, amik az övéi, és mielőtt még bement volna, utána szóltam.

-          Hé, Embry!

-          Ha? – fordult vissza egyenesen bele a jobb öklömbe.

Nem esett el, de jól megtántorogott, és pár alkatrészt is leejtett.

-          Dögölj meg, Black – szólt utánam, amikor elégedetten ültem vissza az autóba.

-          Te is.

Otthon oda parkoltam az autót, ahol volt, majd átvágtam a fák között, és bementem a garázsba. Normálisan el akartam olvasni Bella SMS-ét, mert biztos voltam benne, hogy akármennyire is örülnék egy olyan üzenetnek, amit Embry talált ki, Bella biztosan nem ezt írta. Igazam is lett, persze.

„Itt még mindig forróság van. Mit csinálsz ma? Engem anya városnéző szarra akar vinni. Még visszasírom Charlie-t…”

Leültem egy sámlira, a még alig kész Rabbitom mellé. Még tavasszal kaptam apától egy húszast „kisegítésként”, de továbbra is gyűjtenem kellett az alkatrészekre. Azért a húszasért is tennem kellett valamit. Apa elküldött Belláék báljára, hogy beszéljek vele, és mondjam neki, hogy szakítson a barátjával, Edwarddal.

Így visszagondolva a bál után egy héttel Cullenék leléptek. Gőzöm sincs, mi történhetett, de az óta apa is mintha derűsebb lenne, meg a többi tanácsbéli tag. Fene tudja, miért rühellték Cullenéket.

„Én ma alkatrészekért voltam az egyik haverommal. Neki a crossmotorjához, nekem meg a kocsimhoz kell. Melyik városban is vagy? Charlie amúgy apával van horgászni.”

Egy zacskóban behoztam a talált alkatrészeket, és kipakoltam őket a padlóra. Rendezgettem őket, amíg Bella nem írt vissza.

„Jacksonville-ben vagyok. Hát, nem tudom, hogy vagy vele, de én utálok horgászni… Saját kocsit építesz? Én az ébresztőórámat sem tudom szétszerelni… nem hogy össze.”

Magamban nevettem Bella próbálkozásán a viccekkel. A végén valami szarkasztikus humorista lesz belőle.

„A horgászás unalmas. Majd, ha visszajöttél, és esetleg szeretnéd, átjöhetnél, és megnézhetnéd. Még nem nagy szám, elég lassan haladok.”

Várakozás közben megint az alkatrészekkel bíbelődtem. Aztán az eszembe véstem, hogy ha Bella tényleg átjön egyszer, ki kell takarítanom. Rohadt piszkos a hely. És minden tele van kacattal. Persze én tudom, hogy mi hol van, meg mi micsoda, de csak nem egy szeméttelepre kéne meghívni Bellát.

„Majd meglátjuk…jó? Bocs, most indulunk városnézni. Hurrá. Renée képes lesz még éjjel is pörögni. Legyen jó napod!”

Mit jelent az, hogy majd meglátjuk? A „nem, kösz, soha” szép megfogalmazása? Vagy mi?!

„Jó szórakozást! Biztos király a város. Legalábbis jobb, mint Forks…”

Elküldtem az SMS-t, aztán vissza akartam ülni a sámlira – merthogy az írás közben muszáj volt fel-alá járkálnom -, de valahogy sikerült melléülnöm, és bevertem a fejemet a Rabbitba.

Nem figyeltem jól, mert közben az járt a fejemben, hogy ez az SMS-ezés elég jó kezdetnek… bármihez. Nem? Remélem igen…

Viszont ha ilyen béna maradok, Bellának esze ágába sem fog jutni, hogy találkozzon velem. Franc!

2. fejezet

2.fejezet

~Gátak~

    
  A kést remegő kezemben tartottam, és a másik csuklóm felé helyeztem.

      Nem fog fájni, nem fog fájni – mantráztam magamban. Olyan gyávának éreztem magam, amiért képtelen vagyok megcsinálni, hogy dühömben megrándult a kést tartó kezem. Aztán már csak a fájdalmat éreztem a csuklómban, és a kés ki is esett a kezemből.

      Azt sem tudtam már, mi a francért akartam egyáltalán megtenni, de így, hogy – akár véletlen, akár nem – túl voltam rajta, nagyon nem tűnt okos dolognak az egész. Arra viszont nem nagyon volt időm, hogy a saját eszement logikámon töprengjek, hisz a bal csuklómon egy szép vágás éktelenkedett, és úgy vérzett, hogy csak na.

      Hiába nem volt túl mély, a csontozó kés azért hosszú csíkban megsértette a bőröm.

      Ritka szánalmasnak éreztem magam. Képes voltam megvágni magam! Elővettem a csontozó kést a fiókból, és nekiestem a csuklómnak. Mikor lettem én ilyen felelőtlen?

      Kivettem egy konyharuhát és a csuklóm köré tekertem, majd fölkaptam a kulcsaimat, és a kórházba indultam. Nem voltam benne biztos, hogy otthon egyedül sikerülne ellátnom magam. Oda úton pedig a fedő sztorimon töprengtem. Hagymapucolás közben megcsúszott a kezem, és elvágtam magam. Természetesen apának főztem.

      Amióta „egyedül maradtam”, nagyon ritkán, sőt, szinte soha nem főztem. De azért Charlie biztos el fogja hinni. Sosem fordulna meg a fejében, hogy az ő kislánya fel akarhatja vagdosni az ereit. Legalábbis reméltem, hogy nem.

Két nap múlva kiengedtek a kórházból, és kaptam egy étrendet, valamint beírtak, hogy két hét múlva vissza kell jönnöm. Azt mondták, híznom kell, túl sokat leadtam magamról. Én nagyon nem is vettem ezt észre. Bár, hogy őszinte legyek, ezen a nyáron nagyon eddig semmit sem vettem észre.

Begipszelt lábbal és karral érkeztem haza. Charlie próbált szorgalmas apuka lenni. Rendelt nekem pizzát, és segített leülnöm a kanapéra; benyomta nekem a tévét. Amíg vártunk a kajánkra, ő eltelefonált Billyékhez. Ő és Jacob az első éjszakát bent töltötték velem a kórházban, csak másnap mentek haza.

Üveges szemmel néztem előre, nem is láttam, milyen műsor megy a képernyőn. Nem is érdekelt.

Nem tudtam, hogy sikerül majd leráznom magamról Charlie-t. Igaz, hogy nem az a nagyon törődő apuka, de azért abban biztos voltam, hogy ez után az eset után sokkal több figyelmet fog rám fordítani – sajnos. Nem akartam, hogy foglalkozzon velem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen.

El akartam tűnni.

Csengettek, és hallottam, ahogy Charlie ajtót nyit, és kifizeti a pizzánkat. Aztán bejött, és leült mellém.

-          Milyet kérsz, Bells? A hawaii-t szereted? Jó illata van.

-          Most… nem vagyok éhes – válaszoltam. – De kösz.

-          Bella. – Éreztem a hangja súlyát, és előre megijedtem, hogy milyen beszéddel áll elő nekem. – Muszáj enned! A nővér is megmondta. Nézz magadra! Csak csont és bőr vagy.

-          De most nem kérek – suttogtam, majd utána tettem a varázsszót -, apu.

-          Bella, egyél! – Tudtam, hogy mindjárt kiabálni kezd, de még mindig nem néztem a szemébe, inkább a tévét szuggeráltam, mintha azt a baromságot nézném, ami benne megy.

-          Nem.

-          Bella! – kiáltott rám, és levágta a pizzás dobozt a padlóra.

-          Fáradt vagyok – néztem rá, bele a szemébe, a legőszintébben, ahogy csak tőlem tellett. – Hadd fürödjek meg.

Megrázta a fejét, de azért segített felállni, végig mellettem bicegett a lépcsőn. Bevitt a szobámba is, hogy kihozzam a pizsamámat, majd betámogatott a fürdőbe.

-          Segítsek valamit? – nézett szét.

-          Boldogulok – motyogtam.

-          De ha bármi kell…

Bólintottam, hogy minél hamarabb eltűnjön. Így is lett. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, én pedig, ahogy meghallottam a nyikorduló lépcsőfokot, elfordítottam a kulcsot.

Visszafordultam az apró fürdőszobába, és leültem a vécé fedelére, hogy gondolkozzak. Tudtam, hogy a gipszeimet nem érheti víz, márpedig így elég nehéz lesz megfürödnöm.

Aztán eszembe jutott, hogy amikor pár éve anya eltörte a kezét, zacskót húztunk rá, és bekötöttük, így nem ment bele a víz. A szekrény aljában találtam nejlonzsákot, és gumikat is. Nagy nehezen levetkőztem, majd félig-meddig talán még normálisan is fel sikerült raknom magamra a vízálló felszerelésem.

Először inkább csak leültem a kád szélére, ép lábamat belelógatva, a másikat meg kint hagyva. Fogtam a fürdőszivacsot, és lemostam vele magamat, de aztán feltűnt, mennyire ki vagyok hűlve. Sosem vágytam még ennyire egy forró fürdőre.

Meleg vizet engedtem a kádba, majd belefeküdtem. A sérült kezem és lábam kilógattam belőle. Nem volt kényelmes, de a víz melege felolvasztott bennem mindent.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem a fürdővíztől nedves az arcom, hanem sós könnyek folynak végig rajta. Tudtam, hogy miért sírok, tudtam kiért.

Edward.

A név széles pengeként hasított belém, és halkan felzokogtam. Nem érdekelt, ha Charlie meghallja, egyszerűen jól esett, hogy sírhattam. Egész nyáron elfojtottam a fájdalmam, és most előtört belőlem. Miatta van minden…

-          Bells, jól vagy? Minden rendben? – kopogott Charlie, mire összerezzentem a vízben. Egy másodperce még nem érdekelt, ha meghall, de amint kijózanodtam, rájöttem, hogy az mennyire nem lenne jó. Így is azt hiszi, hogy zakkant vagyok.

-          Aha – szóltam ki. – Mindjárt kész vagyok.

-          Biztos?

-          Igen.

Kikászálódtam a kádból, majd megtörölgettem magam, és leszedtem a lábamról meg a karomról a nejlonzsákot. Visszaraktam őket a szekrénybe. Fölküzdöttem magamra a pizsamámat, majd a vécé tetején ülve megmostam a fogam, mert a meleg víztől kiszállt belőlem az erő, és kedvem sem volt állni.

Amikor végeztem elfordítottam a kulcsot az ajtóban, és kitártam. Charlie ott volt rögtön szemben velem. Minden bizonnyal eddig az ajtónak tapadva állt, és hallgatózott, nem-e esek össze.

Kedvem lett volna dühösen odaszólni neki, hogy hagyjon békén, de lenyeltem a haragomat. Rájöttem, hogyha odaszólnék, csak még jobban rám tapadna. Nekem pedig az a célom, hogy lerázzam magamról.

-          Még mindig nem vagy éhes? – próbálkozott újra. – Hagytam neked.

Megráztam a fejem. Amikor láttam, hogy újból kezd begurulni, hozzátettem: - Most nagyon fáradt vagyok. Majd holnap eszek… Már mostam fogat is.

Pár másodpercig az arcomon járt a tekintete, majd sóhajtott egy nagyot, és segített lefeküdnöm. Még csak délután volt, elég világos, így Charlie elhúzta a sötétítőket az ablakomon. Betakart, de aztán nem ment el, leült az ágyam szélére. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam nagyon közönyösnek és álmosnak tűnni.

-          Nézd, kicsim… - Ez már rosszul kezdődött. Charlie nem szokott kicsimnek hívni. Még kisebbre húztam magam össze. – Értem, hogy nagyon hiányzik Edward – ne, ne mond ki a nevét, könyörögtem.

Mély, egyenletes levegőket vettem, és megpróbáltam visszapislogni a még ki sem szabadult könnyeimet, nehogy mégis…

-          De ő volt az idióta, hogy itt hagyott egy ilyen lányt. – Kisimította a hajamat az arcomból. – Viszont egy ilyen… okos és szép lánynak, mint te, nem szabad egyetlen fiú miatt ennyire összetörnie. – Ne, ne! Légy szíves hagyd abba!

Könnyek csípték a szemem. Amióta elment, senkivel sem beszéltem róla. Hiába nem Charlie volt a legmegfelelőbb személy egy ilyen beszélgetésre, aznap elég összezuhant állapotomban voltam. Engedtem egy könnycseppet végigfutni az arcomon.

Charlie arcán egy pillanatra megdöbbenés tükröződött, de aztán rendezte a vonásait. Tudtam, hogy nagyon nehéz lehet neki ilyen dolgokról beszélgetni velem, az meg még nehezebb, hogy sírni lásson, de… Úgy éreztem, egy rég fölépített, erősnek hitt gát omlott le bennem. Azt az egy könnycseppet több követte, és a takarót kezdtem markolászni, hogy ne zokogjak fel.

Charlie szeme idegesen járkált az arcomon, de aztán felém nyúlt, és óvatosan letörölte a könnyeimet. Én nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a kezéhez kaptam. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam.

Az agyam egy szeglete küldte nekem a vészüzeneteket, hogy ilyet nem lenne szabad csinálnom, senkinek sem mutathatom meg, hogy mennyire fáj, nehogy észrevegyenek. De annyira fájt.

-          Ó, Bells – dörmögte Charlie.

Összeszorítottam a szemem, hiába fájdult meg ettől a homlokom. Addig koncentráltam, amíg el nem álltak a könnyeim. Aztán lassan kinyitottam a szemem, és a fogaimat sem szorítottam már annyira össze. Charlie kezét elengedtem, a sajátomat bedugtam a takaró alá. Nagyon halványan, és nagyon savanyúan mosolyogtam rá. Cseppet sem volt szívből jövő, de szükség volt, rá, hogy Charlie elmenjen. Felelőtlennek éreztem magam, amiért az érzelmeim eluralkodtak rajtam. Nem lett volna szabad hagynom.

-          Most már jól leszel? – Azt akartam mondani, hogy nem, sosem leszek már jól. De csak bólintottam. – Akkor oké. Aludj jól, Bells. – Búcsúzóul egy tétova puszit nyomott a fejem búbjára, majd kiment a szobámból. Az ajtót csak félig hajtotta be.

Felbámultam a plafonra. Nem voltam álmos, cseppet sem.

Addig helyezkedtem, míg egy nagyjából kényelmes pózt nem találtam, aztán megpróbáltam elaludni, de valahogy sehogy sem sikerült.

Zavart magamon a takaró, a pizsama. Zavart a párnám, zavart a plafon. Zavart a gipszem. Zavart a fájdalom a mellkasomban.

Zavart az életem is.

Aztán végre sikerült elaludnom.

Gazzal benőtt ösvényen gázolok. Nem tudom, hová, de azt igen, hogy mennem kell. Hirtelen elfog a rettegés, és a kényszer, hogy menekülnöm kell. Magam mögé nézek, hogy követ-e valaki.

Mögöttem a Cullen ház magasodik, sötéten, porosan és veszélyesen.

Rohanni kezdek, nem nézek többé vissza. Hirtelen az úton termek, és a saját Chevy furgonom száguld felém, olyan sebesen, hogy az lehetetlen. Mielőtt elgázolna, egy sötét árny fut el közöttünk, majd a szélvédővel találom szembe magam.

Zihálva ültem fel gyorsan az ágyban. Éreztem, hogy le vagyok izzadva. Dübörgött a szívem a mellkasomban, úgy, hogy már majdnem ki is törte a bordáimat. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. A takarót gyorsan lerántottam magamról, mert nagyon melegem volt.

Mivel késő délután aludtam el, biztos voltam benne, hogy nincs olyan mázlim, hogy reggelre ébredjek. Jól is gondoltam. Az órám hajnali fél négyet mutatott. Visszadőltem a párnámra, és próbáltam úgy elhelyezni a kezem, hogy ne fájjon annyira. Álmomban biztosan ráfordultam kicsit, mert sajgott.

De a fájdalom legalább elvonta más dolgokról a figyelmem. Fölkattintottam egy lámpát, ami az ágyamnál volt, és behunytam a szemem. Azt képzeltem, hogy a meleg tengerparton fekszem, és süt rám a nap. Nem tudom, mennyi ideig ringattam magam ebbe az álomképbe, de egy idő után mintha a tenger morajlását is hallani véltem volna. Aztán fölnyúltam a naphoz, a fényforráshoz, ami gyógyulást hoz és… a lámpa megsütötte az ujjam. Nem a tenger morajlott, hanem Charlie horkolt a szomszéd szobában.

Mérgesen leoltottam a villanyt, és ráparancsoltam magamra, hogy aludjak el. Természetesen nem működött, de egy próbát megért. Forgolódtam, helyezkedtem, fölszisszentem a rossz mozdulatokra. Úgy éreztem magam, mint egy átlátszó műanyag doboz, ami a tengeren hánykolódik. Egy üres doboz, ami össze van karcolva és el van törve. Amiből hiányzik egy darab, és nemsoká lemerül a mélybe, mert a tengervíz megtölti.

Valahogy biztosan sikerült újból elaludnom, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, reggel volt. Hallottam Charlie lépteit a házban. Ha meg is próbált halk maradni, nem sok sikerrel tette. Biztos bejött már a szobámba egyszer, mert az ajtóm teljesen ki volt nyitva, és a függönyöket is elhúzták. Odakint a felhők mögül éppen csak kikandikált a nap, de errefelé már ez is nagy dolog volt. Mint a kánikula.

Meghallottam a nyikorduló lépcsőfokot, ami jelezte nekem, hogy Charlie felfelé tart. Behunytam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Az ágyam besüppedt mellettem, vagyis Charlie leült mellém.

-          Még alszik – suttogta. Magába beszél? Az nem az ő műfaja – inkább az enyém.

-          Ébreszd fel! – hallottam egy másik hangot. Furcsa volt. Aztán rájöttem, hogy biztosan telefonál. És Renée-vel telefonál.

-          Bella! – Charlie enyhén megrázta az ép karomat. Ez volt a világ legbénább ébresztési próbálkozása. – Ébredj fel! Anyád akar beszélni veled!

Dörmögtem valamit, mint aki épp most ébredezik, aztán kábán nyitogatni kezdtem a szemem.

-          Hm?

-          Tessék, beszélj vele! – Ezzel a kezembe nyomta a mobilját, és sután kiment a szobámból. A lépcsőn biztosan nem ment le, mert nem hallottam nyikorgást. Biztos voltam benne, hogy a falnál áll, és hallgatózik.

-          Szia, anyu! – szóltam bele végre a telefonba.

-          Ó, szia, kincsem! – Egyfajta felüdülés volt Renée napfényes hangját hallgatni, még ha csak telefonon keresztül is. – Hogy vagy? Hallottam a balesetedről. Ó, drágám, annyira aggódtam!

-          Jól vagyok. – A hangom közepesen volt csak meggyőző. Reméltem, hogy senki nem veszi észre. – Semmi bajom.

-          És egyébként? Milyen a nyarad? Jól vagy? – Az utolsó mondatot úgy hangsúlyozta, hogy eltéveszthetetlen volt. Tudtam, hogy tudja, mi történt, de vele sosem beszéltem róla. Nem is akartam beszélni róla.

-          Kicsit… unatkozom. Tudod, itt a nyár is esőt jelent, nincs valami sok program. – És fáj, nagyon.

-          Hát, tudod, apáddal azt terveztük, hogy miután leveszik a gipszeidet, nyár végéig itt lehetnél nálunk. Phil is itthon van, képzeld, az ő karja is eltört – csacsogta.

Egy pillanatra lelassult a világ, ahogy felismertem a dolgokat. Nekem nem szabad Floridába mennem. Nem vihetem be a sötét dolgaimat anyám napsütötte a világába.

Nyeltem egy nagyot, és gyorsan kitaláltam valami ésszerűt, amivel visszautasíthatom.

-          Ó, anya, tudod milyen drágák a repülőjegyek! – kezdtem. Ez tökéletes volt. Nem voltunk gazdag család, csak úgy eltengődtünk. Senkinek sem hiányzott az én drága repülőjegyem. Biztos voltam benne, hogy ezzel meg tudom győzni őket.

-          Tudom, szívem. De képzeld, Phil a múlt hónapban kapott valami akciós kupont, amivel sokkal olcsóbban kapunk jegyet. – Renée boldog hangja egy pillanatra bekúszott az agyamba, és talán el is hittem, hogy jó ötlet egy kicsit hozzájuk költöznöm. De még épp időben tisztult ki a fejem.

Idegesen rágtam az ajkam, miközben új kifogáson gondolkodtam, de semmi olyan nem jutott eszembe, amivel nem bántottam volna meg Renée-t. Csapdába csaltak. Ő és Charlie.

-          Char… apa azt akarja, hogy elmenjek? – Semmi más nem jutott eszembe, csak hogy tettetem a kétségbeesettet, aki nem szeretné elveszíteni az apját.

-          Nem, kicsim, dehogy! – kezdett mentegetőzni Renée rögvest. Ezek szerint bevált. – Hogy jut ilyen eszedbe?

-          Akkor miért akarjátok, hogy elutazzak?

-          Mert… - nagyot sóhajtott – jót tenne neked. Egy kis kimozdulás.

Az elmém egyik része eszeveszettül ellenkezett akár csak gondolatától is annak, hogy elhagyjam a várost. Mert az azt jelentette volna, hogy feladom. És hogy belenyugszom. Féltem attól, hogy el fogom felejteni.

De mit mondhattam volna?