2. fejezet

2.fejezet

~Gátak~

    
  A kést remegő kezemben tartottam, és a másik csuklóm felé helyeztem.

      Nem fog fájni, nem fog fájni – mantráztam magamban. Olyan gyávának éreztem magam, amiért képtelen vagyok megcsinálni, hogy dühömben megrándult a kést tartó kezem. Aztán már csak a fájdalmat éreztem a csuklómban, és a kés ki is esett a kezemből.

      Azt sem tudtam már, mi a francért akartam egyáltalán megtenni, de így, hogy – akár véletlen, akár nem – túl voltam rajta, nagyon nem tűnt okos dolognak az egész. Arra viszont nem nagyon volt időm, hogy a saját eszement logikámon töprengjek, hisz a bal csuklómon egy szép vágás éktelenkedett, és úgy vérzett, hogy csak na.

      Hiába nem volt túl mély, a csontozó kés azért hosszú csíkban megsértette a bőröm.

      Ritka szánalmasnak éreztem magam. Képes voltam megvágni magam! Elővettem a csontozó kést a fiókból, és nekiestem a csuklómnak. Mikor lettem én ilyen felelőtlen?

      Kivettem egy konyharuhát és a csuklóm köré tekertem, majd fölkaptam a kulcsaimat, és a kórházba indultam. Nem voltam benne biztos, hogy otthon egyedül sikerülne ellátnom magam. Oda úton pedig a fedő sztorimon töprengtem. Hagymapucolás közben megcsúszott a kezem, és elvágtam magam. Természetesen apának főztem.

      Amióta „egyedül maradtam”, nagyon ritkán, sőt, szinte soha nem főztem. De azért Charlie biztos el fogja hinni. Sosem fordulna meg a fejében, hogy az ő kislánya fel akarhatja vagdosni az ereit. Legalábbis reméltem, hogy nem.

Két nap múlva kiengedtek a kórházból, és kaptam egy étrendet, valamint beírtak, hogy két hét múlva vissza kell jönnöm. Azt mondták, híznom kell, túl sokat leadtam magamról. Én nagyon nem is vettem ezt észre. Bár, hogy őszinte legyek, ezen a nyáron nagyon eddig semmit sem vettem észre.

Begipszelt lábbal és karral érkeztem haza. Charlie próbált szorgalmas apuka lenni. Rendelt nekem pizzát, és segített leülnöm a kanapéra; benyomta nekem a tévét. Amíg vártunk a kajánkra, ő eltelefonált Billyékhez. Ő és Jacob az első éjszakát bent töltötték velem a kórházban, csak másnap mentek haza.

Üveges szemmel néztem előre, nem is láttam, milyen műsor megy a képernyőn. Nem is érdekelt.

Nem tudtam, hogy sikerül majd leráznom magamról Charlie-t. Igaz, hogy nem az a nagyon törődő apuka, de azért abban biztos voltam, hogy ez után az eset után sokkal több figyelmet fog rám fordítani – sajnos. Nem akartam, hogy foglalkozzon velem. Nem akartam, hogy bárki is észrevegyen.

El akartam tűnni.

Csengettek, és hallottam, ahogy Charlie ajtót nyit, és kifizeti a pizzánkat. Aztán bejött, és leült mellém.

-          Milyet kérsz, Bells? A hawaii-t szereted? Jó illata van.

-          Most… nem vagyok éhes – válaszoltam. – De kösz.

-          Bella. – Éreztem a hangja súlyát, és előre megijedtem, hogy milyen beszéddel áll elő nekem. – Muszáj enned! A nővér is megmondta. Nézz magadra! Csak csont és bőr vagy.

-          De most nem kérek – suttogtam, majd utána tettem a varázsszót -, apu.

-          Bella, egyél! – Tudtam, hogy mindjárt kiabálni kezd, de még mindig nem néztem a szemébe, inkább a tévét szuggeráltam, mintha azt a baromságot nézném, ami benne megy.

-          Nem.

-          Bella! – kiáltott rám, és levágta a pizzás dobozt a padlóra.

-          Fáradt vagyok – néztem rá, bele a szemébe, a legőszintébben, ahogy csak tőlem tellett. – Hadd fürödjek meg.

Megrázta a fejét, de azért segített felállni, végig mellettem bicegett a lépcsőn. Bevitt a szobámba is, hogy kihozzam a pizsamámat, majd betámogatott a fürdőbe.

-          Segítsek valamit? – nézett szét.

-          Boldogulok – motyogtam.

-          De ha bármi kell…

Bólintottam, hogy minél hamarabb eltűnjön. Így is lett. Gyorsan becsukta maga mögött az ajtót, én pedig, ahogy meghallottam a nyikorduló lépcsőfokot, elfordítottam a kulcsot.

Visszafordultam az apró fürdőszobába, és leültem a vécé fedelére, hogy gondolkozzak. Tudtam, hogy a gipszeimet nem érheti víz, márpedig így elég nehéz lesz megfürödnöm.

Aztán eszembe jutott, hogy amikor pár éve anya eltörte a kezét, zacskót húztunk rá, és bekötöttük, így nem ment bele a víz. A szekrény aljában találtam nejlonzsákot, és gumikat is. Nagy nehezen levetkőztem, majd félig-meddig talán még normálisan is fel sikerült raknom magamra a vízálló felszerelésem.

Először inkább csak leültem a kád szélére, ép lábamat belelógatva, a másikat meg kint hagyva. Fogtam a fürdőszivacsot, és lemostam vele magamat, de aztán feltűnt, mennyire ki vagyok hűlve. Sosem vágytam még ennyire egy forró fürdőre.

Meleg vizet engedtem a kádba, majd belefeküdtem. A sérült kezem és lábam kilógattam belőle. Nem volt kényelmes, de a víz melege felolvasztott bennem mindent.

Egyszer csak azt vettem észre, hogy nem a fürdővíztől nedves az arcom, hanem sós könnyek folynak végig rajta. Tudtam, hogy miért sírok, tudtam kiért.

Edward.

A név széles pengeként hasított belém, és halkan felzokogtam. Nem érdekelt, ha Charlie meghallja, egyszerűen jól esett, hogy sírhattam. Egész nyáron elfojtottam a fájdalmam, és most előtört belőlem. Miatta van minden…

-          Bells, jól vagy? Minden rendben? – kopogott Charlie, mire összerezzentem a vízben. Egy másodperce még nem érdekelt, ha meghall, de amint kijózanodtam, rájöttem, hogy az mennyire nem lenne jó. Így is azt hiszi, hogy zakkant vagyok.

-          Aha – szóltam ki. – Mindjárt kész vagyok.

-          Biztos?

-          Igen.

Kikászálódtam a kádból, majd megtörölgettem magam, és leszedtem a lábamról meg a karomról a nejlonzsákot. Visszaraktam őket a szekrénybe. Fölküzdöttem magamra a pizsamámat, majd a vécé tetején ülve megmostam a fogam, mert a meleg víztől kiszállt belőlem az erő, és kedvem sem volt állni.

Amikor végeztem elfordítottam a kulcsot az ajtóban, és kitártam. Charlie ott volt rögtön szemben velem. Minden bizonnyal eddig az ajtónak tapadva állt, és hallgatózott, nem-e esek össze.

Kedvem lett volna dühösen odaszólni neki, hogy hagyjon békén, de lenyeltem a haragomat. Rájöttem, hogyha odaszólnék, csak még jobban rám tapadna. Nekem pedig az a célom, hogy lerázzam magamról.

-          Még mindig nem vagy éhes? – próbálkozott újra. – Hagytam neked.

Megráztam a fejem. Amikor láttam, hogy újból kezd begurulni, hozzátettem: - Most nagyon fáradt vagyok. Majd holnap eszek… Már mostam fogat is.

Pár másodpercig az arcomon járt a tekintete, majd sóhajtott egy nagyot, és segített lefeküdnöm. Még csak délután volt, elég világos, így Charlie elhúzta a sötétítőket az ablakomon. Betakart, de aztán nem ment el, leült az ágyam szélére. Összeszorítottam a fogaimat, és próbáltam nagyon közönyösnek és álmosnak tűnni.

-          Nézd, kicsim… - Ez már rosszul kezdődött. Charlie nem szokott kicsimnek hívni. Még kisebbre húztam magam össze. – Értem, hogy nagyon hiányzik Edward – ne, ne mond ki a nevét, könyörögtem.

Mély, egyenletes levegőket vettem, és megpróbáltam visszapislogni a még ki sem szabadult könnyeimet, nehogy mégis…

-          De ő volt az idióta, hogy itt hagyott egy ilyen lányt. – Kisimította a hajamat az arcomból. – Viszont egy ilyen… okos és szép lánynak, mint te, nem szabad egyetlen fiú miatt ennyire összetörnie. – Ne, ne! Légy szíves hagyd abba!

Könnyek csípték a szemem. Amióta elment, senkivel sem beszéltem róla. Hiába nem Charlie volt a legmegfelelőbb személy egy ilyen beszélgetésre, aznap elég összezuhant állapotomban voltam. Engedtem egy könnycseppet végigfutni az arcomon.

Charlie arcán egy pillanatra megdöbbenés tükröződött, de aztán rendezte a vonásait. Tudtam, hogy nagyon nehéz lehet neki ilyen dolgokról beszélgetni velem, az meg még nehezebb, hogy sírni lásson, de… Úgy éreztem, egy rég fölépített, erősnek hitt gát omlott le bennem. Azt az egy könnycseppet több követte, és a takarót kezdtem markolászni, hogy ne zokogjak fel.

Charlie szeme idegesen járkált az arcomon, de aztán felém nyúlt, és óvatosan letörölte a könnyeimet. Én nem bírtam tovább türtőztetni magam, és a kezéhez kaptam. Olyan erősen szorítottam, ahogy csak bírtam.

Az agyam egy szeglete küldte nekem a vészüzeneteket, hogy ilyet nem lenne szabad csinálnom, senkinek sem mutathatom meg, hogy mennyire fáj, nehogy észrevegyenek. De annyira fájt.

-          Ó, Bells – dörmögte Charlie.

Összeszorítottam a szemem, hiába fájdult meg ettől a homlokom. Addig koncentráltam, amíg el nem álltak a könnyeim. Aztán lassan kinyitottam a szemem, és a fogaimat sem szorítottam már annyira össze. Charlie kezét elengedtem, a sajátomat bedugtam a takaró alá. Nagyon halványan, és nagyon savanyúan mosolyogtam rá. Cseppet sem volt szívből jövő, de szükség volt, rá, hogy Charlie elmenjen. Felelőtlennek éreztem magam, amiért az érzelmeim eluralkodtak rajtam. Nem lett volna szabad hagynom.

-          Most már jól leszel? – Azt akartam mondani, hogy nem, sosem leszek már jól. De csak bólintottam. – Akkor oké. Aludj jól, Bells. – Búcsúzóul egy tétova puszit nyomott a fejem búbjára, majd kiment a szobámból. Az ajtót csak félig hajtotta be.

Felbámultam a plafonra. Nem voltam álmos, cseppet sem.

Addig helyezkedtem, míg egy nagyjából kényelmes pózt nem találtam, aztán megpróbáltam elaludni, de valahogy sehogy sem sikerült.

Zavart magamon a takaró, a pizsama. Zavart a párnám, zavart a plafon. Zavart a gipszem. Zavart a fájdalom a mellkasomban.

Zavart az életem is.

Aztán végre sikerült elaludnom.

Gazzal benőtt ösvényen gázolok. Nem tudom, hová, de azt igen, hogy mennem kell. Hirtelen elfog a rettegés, és a kényszer, hogy menekülnöm kell. Magam mögé nézek, hogy követ-e valaki.

Mögöttem a Cullen ház magasodik, sötéten, porosan és veszélyesen.

Rohanni kezdek, nem nézek többé vissza. Hirtelen az úton termek, és a saját Chevy furgonom száguld felém, olyan sebesen, hogy az lehetetlen. Mielőtt elgázolna, egy sötét árny fut el közöttünk, majd a szélvédővel találom szembe magam.

Zihálva ültem fel gyorsan az ágyban. Éreztem, hogy le vagyok izzadva. Dübörgött a szívem a mellkasomban, úgy, hogy már majdnem ki is törte a bordáimat. Mély levegőt vettem, hogy lenyugodjak. A takarót gyorsan lerántottam magamról, mert nagyon melegem volt.

Mivel késő délután aludtam el, biztos voltam benne, hogy nincs olyan mázlim, hogy reggelre ébredjek. Jól is gondoltam. Az órám hajnali fél négyet mutatott. Visszadőltem a párnámra, és próbáltam úgy elhelyezni a kezem, hogy ne fájjon annyira. Álmomban biztosan ráfordultam kicsit, mert sajgott.

De a fájdalom legalább elvonta más dolgokról a figyelmem. Fölkattintottam egy lámpát, ami az ágyamnál volt, és behunytam a szemem. Azt képzeltem, hogy a meleg tengerparton fekszem, és süt rám a nap. Nem tudom, mennyi ideig ringattam magam ebbe az álomképbe, de egy idő után mintha a tenger morajlását is hallani véltem volna. Aztán fölnyúltam a naphoz, a fényforráshoz, ami gyógyulást hoz és… a lámpa megsütötte az ujjam. Nem a tenger morajlott, hanem Charlie horkolt a szomszéd szobában.

Mérgesen leoltottam a villanyt, és ráparancsoltam magamra, hogy aludjak el. Természetesen nem működött, de egy próbát megért. Forgolódtam, helyezkedtem, fölszisszentem a rossz mozdulatokra. Úgy éreztem magam, mint egy átlátszó műanyag doboz, ami a tengeren hánykolódik. Egy üres doboz, ami össze van karcolva és el van törve. Amiből hiányzik egy darab, és nemsoká lemerül a mélybe, mert a tengervíz megtölti.

Valahogy biztosan sikerült újból elaludnom, mert amikor legközelebb kinyitottam a szemem, reggel volt. Hallottam Charlie lépteit a házban. Ha meg is próbált halk maradni, nem sok sikerrel tette. Biztos bejött már a szobámba egyszer, mert az ajtóm teljesen ki volt nyitva, és a függönyöket is elhúzták. Odakint a felhők mögül éppen csak kikandikált a nap, de errefelé már ez is nagy dolog volt. Mint a kánikula.

Meghallottam a nyikorduló lépcsőfokot, ami jelezte nekem, hogy Charlie felfelé tart. Behunytam a szemem, és próbáltam úgy tenni, mint aki alszik. Az ágyam besüppedt mellettem, vagyis Charlie leült mellém.

-          Még alszik – suttogta. Magába beszél? Az nem az ő műfaja – inkább az enyém.

-          Ébreszd fel! – hallottam egy másik hangot. Furcsa volt. Aztán rájöttem, hogy biztosan telefonál. És Renée-vel telefonál.

-          Bella! – Charlie enyhén megrázta az ép karomat. Ez volt a világ legbénább ébresztési próbálkozása. – Ébredj fel! Anyád akar beszélni veled!

Dörmögtem valamit, mint aki épp most ébredezik, aztán kábán nyitogatni kezdtem a szemem.

-          Hm?

-          Tessék, beszélj vele! – Ezzel a kezembe nyomta a mobilját, és sután kiment a szobámból. A lépcsőn biztosan nem ment le, mert nem hallottam nyikorgást. Biztos voltam benne, hogy a falnál áll, és hallgatózik.

-          Szia, anyu! – szóltam bele végre a telefonba.

-          Ó, szia, kincsem! – Egyfajta felüdülés volt Renée napfényes hangját hallgatni, még ha csak telefonon keresztül is. – Hogy vagy? Hallottam a balesetedről. Ó, drágám, annyira aggódtam!

-          Jól vagyok. – A hangom közepesen volt csak meggyőző. Reméltem, hogy senki nem veszi észre. – Semmi bajom.

-          És egyébként? Milyen a nyarad? Jól vagy? – Az utolsó mondatot úgy hangsúlyozta, hogy eltéveszthetetlen volt. Tudtam, hogy tudja, mi történt, de vele sosem beszéltem róla. Nem is akartam beszélni róla.

-          Kicsit… unatkozom. Tudod, itt a nyár is esőt jelent, nincs valami sok program. – És fáj, nagyon.

-          Hát, tudod, apáddal azt terveztük, hogy miután leveszik a gipszeidet, nyár végéig itt lehetnél nálunk. Phil is itthon van, képzeld, az ő karja is eltört – csacsogta.

Egy pillanatra lelassult a világ, ahogy felismertem a dolgokat. Nekem nem szabad Floridába mennem. Nem vihetem be a sötét dolgaimat anyám napsütötte a világába.

Nyeltem egy nagyot, és gyorsan kitaláltam valami ésszerűt, amivel visszautasíthatom.

-          Ó, anya, tudod milyen drágák a repülőjegyek! – kezdtem. Ez tökéletes volt. Nem voltunk gazdag család, csak úgy eltengődtünk. Senkinek sem hiányzott az én drága repülőjegyem. Biztos voltam benne, hogy ezzel meg tudom győzni őket.

-          Tudom, szívem. De képzeld, Phil a múlt hónapban kapott valami akciós kupont, amivel sokkal olcsóbban kapunk jegyet. – Renée boldog hangja egy pillanatra bekúszott az agyamba, és talán el is hittem, hogy jó ötlet egy kicsit hozzájuk költöznöm. De még épp időben tisztult ki a fejem.

Idegesen rágtam az ajkam, miközben új kifogáson gondolkodtam, de semmi olyan nem jutott eszembe, amivel nem bántottam volna meg Renée-t. Csapdába csaltak. Ő és Charlie.

-          Char… apa azt akarja, hogy elmenjek? – Semmi más nem jutott eszembe, csak hogy tettetem a kétségbeesettet, aki nem szeretné elveszíteni az apját.

-          Nem, kicsim, dehogy! – kezdett mentegetőzni Renée rögvest. Ezek szerint bevált. – Hogy jut ilyen eszedbe?

-          Akkor miért akarjátok, hogy elutazzak?

-          Mert… - nagyot sóhajtott – jót tenne neked. Egy kis kimozdulás.

Az elmém egyik része eszeveszettül ellenkezett akár csak gondolatától is annak, hogy elhagyjam a várost. Mert az azt jelentette volna, hogy feladom. És hogy belenyugszom. Féltem attól, hogy el fogom felejteni.

De mit mondhattam volna?