15. fejezet

Sziasztok!
Mint ígértem, jövök! :)) Sajnálom, hogy tegnap nem tudtam feltenni a fejezetet, de négy előtt pár perccel estem haza a suliból, és fél ötkor már a barátaimmal találkoztam - ami nagyon jól kikapcsolt a pénteki 9 órám után. Negyed tizenegy után értem haza, egy Baricz Gergő "Az első X" 500 Ft-ra leértékelt CD-vel a Tescoból (már csak ezért megérte a 7 km gyaloglás oda és vissza). Kókuszgolyót ettünk, sírtunk, perverzkedtünk, kijött a macska-allergiám, vettünk ivós joghurtot, gumicukrot és borzasztó ízű túró rudit. Mindent, ami csak kell :)
Na, de belőlem elég is ennyi, hagylak benneteket olvasni. Remélem tetszeni fog a fejezet! ;)

Puszilok mindenkit!
Dóri

15. fejezet

~Hivatalosan~

-          Be… be kell mennem – szuszogta Bella.

Viszont mindketten tudtuk, hogy nem akar bemenni.

Még szorosabban fogtam át, ő pedig nem próbálta kitépni magát a karjaimból. Imádtam, hogy ennyire közel van hozzám. Sosem kerültem még ennyire közel egy lányhoz sem.

-          Charlie ki fog nyírni… - sóhajtotta, de továbbra is a mellkasomhoz bújt, és a dzsekim cipzárjával játszott.

-          És akkor muszáj leszünk titokban találkozgatni, az éj leple alatt, meg ilyen gagyi közhelyek, ugye? – nevettem, és a hajával kezdtem el játszani.

Már több mint tíz perce parkoltunk a házuk előtt, de képes lettem volna itt maradni egész éjszaka.

-          Lenne kedved máskor is találkozni? – kérdezte félénken.

-          Hülyéskedsz? – tartottam el magamtól, hogy a szemébe nézhessek.

Elpirult, de nem sütötte a le a szemét. Megnyalta és beharapta az alsó ajkát, amit én konkrét célzásnak vettem, így felé hajoltam és újra megcsókoltam. Automatikusan erősen átfogtam a derekát, ő pedig a mellkasomon nyugtatta a kezét.

Bella előtt mindösszesen egy lánnyal csókolóztam, még általánosban, és azt inkább nevezhetnénk szájra puszinak. Sőt, a végén úgy sípcsonton rúgott, hogy szívesen visszacsináltam volna az egészet.

Végül magamhoz öleltem, és beszívtam a haja illatát.

-          Annyit fogok veled lógni, hogy megunod a pofám – motyogtam a fülébe.

-          Vagy te az enyémet.

-          Majd meglátjuk – mosolyogtam. – Mit csinálsz jövő hét szombaton?

-          Azt hiszem, épp most hívnak el valahová…

Kicsit eltávolodtunk egymástól, ahogy hátradőltünk az ülésen, de az arcunkat még így is csak pár centi választotta el egymástól.

-          Ha van kedved, bemutatnálak a srácoknak. Meg ez lesz az utolsó hétvége a nagy fagy előtt, ilyenkor még lehet sütögetni a tengerparton. Csak adj egy hetet, hogy kicsit… megneveljem őket.

-          Szóval jól megfenyegeted szegényeket, hogyha elmesélik a kiskori sztorijaidat, lapossá lesznek verve? – nevetett.

-          Hát… valami hasonlóra gondoltam – vigyorodtam el.

Bella felsóhajtott, és a felkapcsolódó kinti lámpájukra nézett. Úgy gondoltam, ez Charlie-tól egy végső jelzés, hogy ha Bella nem megy be, ő jön ki, és annak nem lesz jó vége.

-          Akkor szombat? – kérdeztem.

-          Persze – mosolyodott el. – Alig várom a kiskori sztorijaidat – ugratott, mire én megcsikiztem az oldalát, és ő vihogni kezdett. Az egész újra csókolózásba torkollott. – De most már tényleg mennem kell. Charlie így is ki lesz akadva.

-          Charlie kedvel engem – bizonygattam, és próbáltam maradásra bírni.

-          Ezek után – mutatott kettőnkre – számíts egy kis változásra.

-          Hát, akkor jó éjt!

-          Neked is – mosolygott rám.

Pár pillanatig csak egymás szemébe néztünk; Bella keze már a kilincsen volt, de még odahajolt hozzám egy csókra, mielőtt kipattant volna a kocsiból. Az ajtóból visszaintegetett; csak ez után indultam el, és addig néztem hátra, amíg teljesen el nem tűnt a ház a látóteremből.

Hangosra kapcsoltam a rádiót, és egész hazafelé úton a randink egyes pontjait pörgettem végig a fejemben. Frenetikusan jó estém volt, és ezt az egész világgal képes lettem volna megosztani. De nem nagyon szerettem volna azért elkiabálni a dolgokat, így csak felhívtam Embryt, hogy ő meg hívja fel Quilt, és találkozzunk a tengerpart északi részénél.

Mikor odaértem már körülbelül kismilliószor játszottam le a fejemben a csókjainkat. És ez még mindig nem tűnt elégnek. Kicsit már betegesnek éreztem magam, de ki ne kattanna meg, ha alkalma nyílna csókolózni – és nagy valószínűséggel járni is – azzal a csajjal, akiért több tucat megtermett amerikai focistán is képes lenne átverekedni magát. Biztos vannak kivételek, de az ebben az esetben nem én vagyok.

Leállítottam a kocsit a tengerpart parkolójában, és sétálva mentem tovább arra a helyre, ahol kiskorunkban elég sokat lógtunk a fiúkkal, ha éppen rossz jegyet kaptunk, és egy ideig nem szándékoztunk hazamenni.

Már vaksötét volt, csak a tenger csillogott a hold halvány fényétől, én viszont elég jól eligazodtam, és hipp-hopp megtaláltam a törzshelyünket, a nagy rönkfával, mögötte pedig egy tucat furcsa színű és formájú kővel meg kagylóval – ilyeneket keresgéltünk régebben, hogy elüssük az időt, mert volt olyan időszak, amikor még nem a tévé előtt rohadtunk,vagy a moziban. Hihetetlen, ugye?

Öt percen belül a tenger morajlásán kívül mondatfoszlányokat csíptem el, ahogy a fiúk közeledtek. Álmos kinézetük volt, mint akik egy ideje félig aludva bámulták a tévét. Le mertem volna fogadni, hogy így is volt, mivel amikor Embry felvette a telefont, először csak annyit szólt, hogy „Ha nem dögös csaj vagy, amint felébredek, meghalsz”.

-          Mi a francért kellett idejönnünk, ember? – dörmögött Quil, és ásítva ledobta magát a homokba.

-          Tizenegy sincs. Ne rinyálj már! – Hiába voltam kicsit mérges rájuk – mint mindig -, a hangom végig vidám volt.

-          Tesó, ma volt matek, biosz, fizika, angol, latin, és… szóval sok, dögunalmas órám. Én már reggel fél tízkor álmos voltam! – zuttyant le Embry is.

Fél percig csak a hullámok morajlása hallatszott, miközben én magamban próbáltam megfogalmazni a mondandómat.

-          Milyen volt a randid Bellával? – csapott a közepébe Quil.

-          Ugye nem szúrtad el, haver? Ha ennyi epekedés után neked nem jön össze, én beállok valami papnak – dünnyögte Embry.

-          Hát, azt még nem mondom, hogy járunk, de… - Önkéntelenül és egyre szélesebben kezdtem el vigyorogni. – Már szinte majdnem. Mármint, a nélkül is járhatunk, hogy kimondanánk, nem? Nem kell mindent felcímkézni.

-          Szóval egész este smároltatok és tapiztad – vonta le a számára egyértelmű következtetést Quil.

-          Figyelj, lehet, hogy te rögtön letámadnád a fenekét, vagy…

-          Jake úriember, Quil. Mi, barbár tapasztalatlan visszamaradottak ezt nem érthetjük.

Elvörösödtem. Igaz, hogy tényleg „le akartam tapizni” Bellát, de még korántsem éreztem azt, hogy itt van az ideje. Biztos voltam benne, hogy nem igazán tetszene neki, és rögtön faképnél hagyna – akár egy pofon keretében. És egyébként is, ha a csókolózás ilyen nagy hatással volt rám, bele sem mertem gondolni a reakciómba, ha nem csak Bella derekát vagy csípőjét fognám.

-          Szóval csak locsi-fecsi, smárolás és mellnézés volt.

-          Annyira primitív vagy.

-          Na, hagyjuk már, mi van még? Be akar mutatni az apjának? Na, nem mintha nem találkoztál volna még Charlie-val. Hisz végignézte, hogy habarodsz bele az egy szem lányába – magyarázott elvont kézmozdulatokkal Embry, mint aki be van állva, pedig valószínűleg csak álmos volt. – Én a helyedben azért vennék egy jó kis ágyékvédőt.

-          És mégis mit védenél vele? A fejedre húznád, faszfej? – morgott még mindig Quil. Úgy tűnt, nagyon rossz állapotban van. Ő valószínűleg már aludt.

-          Be akarom mutatni nektek – tértem vissza a tárgyra.

-          Most?! – ült fel Quil.

-          Jövő szombaton. De addig szeretném, ha kicsit… összekapnátok magatokat. Mintha normálisak lennétek, oké? Tudjátok, a forksi gimiben biztos vannak jó csajok; ha Bellánál bevágódtok nem lesz nehéz a tengerpartra szervezni valami összejövetelt – dobtam be az ötletet. Reménykedtem, hogy kimondatlanul sikerül meggyőznöm őket, hogy ne égessenek le teljesen Bells előtt.

Quil végre teljesen éber lett, és oldalba bökte Embryt, majd különös, összeesküvő pillantást váltottak. Ki ellen? Hát persze, hogy ellenem!

-          Ugye még véletlenül sem, semmiképp nem arra gondoltok, amire én?

-          Hát, nem tudom, mire gondolsz haver, de ha arra, hogy szarrá fogunk cikizni, akkor… á, nem dehogy! Nem akarunk porba tiporni életed első barátnője előtt.

-          Már az első találkozáskor.

-          Nem.

-          Majd utána, ha már ideszokik, és állandóan együtt lógtok, akkor adagoljuk majd szépen azt a rengeteg kellemes kis történetet a tökéletesen úriember Mr. Blackről.

-          De persze még az előtt, hogy megdönthetnéd.

-          Nehogy neked legyen meg bárki is először hármunk közül.

-          Majd nekem! – vigyorgott öntelten Quil.

-          Álmodozz csak – bökte oldalba Embry, mire kisebb verekedésbe fogtak a homokban.

Az én agyam ott lefagyott, hogy Bella plusz egy ágy plusz én.

Nem tudom, mennyi ideig fantáziálgattam agyban, miközben bambán meredtem magam elé, de a fiúk abbahagyták a birkózást.

-          Fejben pornót forgat. Fix! – vágott vállon Embry.

-          Szóval felébredtetek? – próbáltam elterelni a témát az igazságról, és föltápászkodtam, kinyújtóztattam a lábam, meg a kezemet lóbáltam. Sokszor csináltam azt idegességemben, hogy állandóan mocorogtam.

A srácok csak a fejüket rázták, mert tudták, mire megy ki a terelő kérdésem.

Dumáltunk még kicsit, majd hazavittem őket kocsival, aztán végre én is hazaestem. Apa már nem volt fent, ezért csak csöndesen a szobámba osontam és bedőltem az ágyba. Hiába éreztem magam fáradtnak, az agyam folyamatosan kattogott – Bella körül. Nem tudtam kiverni a fejemből, bár nem is akartam. Újra jeleneteket játszottam vissza, és följegyeztem fejben, hogy a következő randinkon mindenképp mondanom kell neki, hogy milyen csinos. Ezt eddig miért nem mondtam?

Csak forgolódtam és gondolkodtam, amíg annyira álmos nem lettem, hogy az agyam is felmondta végre a szolgálatot.

Szombat délelőtt elég nyugtalan voltam, mert miután apának beszámoltam úgy nagyjából a történtekről, a fejembe költözött az az ösztön, hogy fel kéne hívnom Bellát. De attól féltem, hogy túl tapadós vagy tolakodó leszek, esetleg még alszik, vagy Charlie a tegnap este után elvette a telefonját – bár olyan sokat nem késtünk, de bármi lehetséges.

-          Hívd már fel azt a lányt vagy én fogom! – pirított rám apa. Úgy tűnt, megunta, hogy fel alá járkálok, és furcsa keresztkérdéseket teszek fel, amiknek semmi értelme.

Sóhajtottam, és magamra csuktam a szobám ajtaját; elővettem a mobilom a zsebemből. Aztán túl szűknek éreztem a szobát, és inkább vettem a cipőm meg a dzsekim és elindultam sétálni a kihalt utcákon, miközben zöld gombot nyomtam, és vártam, hogy Bella felvegye.

A második csengésre meg is tette.

-          Szia! – Hallottam a hangján, hogy mosolyog, és ettől nekem is mosolyognom kellett.

-          Hogy vagy?

-          Remekül, köszi. – Úgy éreztem, van benne valami utalás, hogy a hangulata nekem is köszönhető, de nem akartam elbízni magam.

-          Charlie? Ki volt akadva?

-          Nem igazán. Kicsit ideges volt, hogy már vagy háromnegyed órája voltunk a ház előtt, és még mindig nem jöttem be, de… szerintem még kedvel téged.

-          Reméljük.

-          És Billy? Későn értél haza?

-          Ó, ő már húzta a lóbőrt – nevettem. – Előtte még a srácokkal lementünk a tengerpartra, szóval… jóval éjfél után kerültem haza. De tőle ne tarts, imád téged, meg a tévéteket.

-          Ó, igen, az a fránya meccs!

-          Jók azok a meccsek, hidd el – piszkálódtam vicceskedve.

-          Szóval most már nekem is néznem kell? Mindet?

-          Úgy bizony!

-          És ha nekem lenne jobb ötletem helyette? – kacérkodott.

-          Mire gondolsz?

-          Természetesen kérdezz-felelekre és sakkra.

-          Meg kell tanítanod sakkozni.

-          Azt hittem, majd te megtanítasz.

-          Van más ötletem is sakk helyett – dobtam be magam.

-          Mégpedig?

-          Ha itt lennél megmutatnám.

Kicsit vihogósan felnevetett, aranyos volt. Mint aki zavarban van, de tetszik neki.

-          Apa megölne, ha máris odamennék. Tegnap azt kérdezte, hogy „ Ugye azért nem fogtok minden álló nap egymásnál lógni? Tudod, hogy vannak kötelességeitek, ugye?” – próbálta meg Charlie dörmögős hangját utánozni, amin pedig nekem kellett nevetnem.

-          Add át neki, hogy kötelességem kényeztetni a lányát.

Bella megint nevetni kezdett.

Több mint fél órát beszélgettünk, aztán neki el kellett mennie ebédet csinálni Charlie-nak – a kedvencét, hogy ne érezze elhanyagolva magát.

-          Mikor hívhatlak fel? – kérdeztem.

-          Hmm… öt perc múlva?

-          És Charlie nem kap ebédet?

-          Tud pizzát rendelni – érvelt.

-          Kegyetlen vagy vele.

-          Nem. A te pénztárcáddal vagyok kegyetlen, mert csődbe fogsz menni, ha ennyit fogunk beszélgetni.

-          Vagy többet. Ne aggódj, eladom apát egy cirkusznak, és abból a pénzből telefonálgathatunk.

-          Most te vagy kegyetlen! – vádolt meg.

-          Kezdem átvenni a szokásaidat…

-          Ó, igen? – nevetett. – Majd meglátjuk.

-          Szóval hívlak…

-          …este – fejezte be a mondatomat.

Annyira boldog voltam, hogy ilyen fesztelenül tudunk beszélgetni. És már egymás mondatait is befejeztük. Körül tudtam volna repülni az egész Földet vagy egy tucatszor. De mégsem akartam, mert akkor távol kerültem volna Bellától, azt pedig nem tudtam volna elviselni. Legszívesebben minden pillanatban magamhoz szorítottam volna, nehogy valami baja essen, vagy hasonlók. De igazából csak mérhetetlen örömöt okozott, amikor összesimultunk.

Miután elköszöntünk egymástól még sétáltam kicsit, mire kilyukadtam a kisboltnál. Hirtelen kivágódott az ajtó, és egy látásból ismerős srác jött ki rajta fújtatva. Rám sem hederített.

Bementem a boltba a biztonság kedvéért, megnézni, mi történt, de csak a tulajdonos nő volt bent, és konokul számolgatta a pénzt a kasszában.

-          Elnézést, öö…  - hátramutattam az ajtóra, a srácra utalva – tudok valamiben segíteni?

-          Billy fia vagy, ugye? – mosolygott rám erőltetetten.

-          Igen.

-          Most mondott fel a rész-munkaidős alkalmazottam.  – Felcsillant a szeme. – Nincs szükséged egy kis kiegészítő zsebpénzre…

-          Jake –segítettem ki.

-          Jake. Igen, Jake, nincs kedved dolgozni? Egy kis raktárban pakolás, és kettő-három délután te vinnéd a boltot. Ki tudnánk egyezni – győzködött.

-          Végül is… - Rögtön Bella és az autóm jutott eszembe. Miért ne dolgozhatnék? Úgyis kell a pénz. – Rendben.

-          Ó, remek! – csapta össze a két tenyerét. – Hétfőn be tudnál jönni, hogy megbeszéljük a részleteket?

-          Persze.

-          Akkor olyan négy órakor. Örültem, Jake.

-          Én is – mosolyogtam, majd kimentem a boltból, és hazafelé vettem az irányt.

-           

Megjegyeztem magamban, hogy az első fizetésemből Bellának fogok majd venni valami szépet. Azt még nem tudtam, hogy mit, de volt pár ötletem.

Ezentúl Bellával ha nem is minden nap, de minden második nap mindenképpen beszéltünk. Volt, amikor ő hívott engem, mert azt mondta, „már annyira hiányolta a hangom”. Telefonon nagyon megnyíltunk egymásnak, és reméltem, hogy ezt élőben is fent tudjuk majd tartani, szemtől szemben.

Bella örült, hogy kaptam munkát, és bíztatott, hogy gyűjtögessek a kocsimra. Azt persze nem tudta, hogy miatta a kocsimat is képes vagyok magasról leszarni.

A fiúk és apa egész héten cukkoltak, hogy „becsajoztam”. Ez a legkevésbé sem zavart, nagyon boldog voltam, és büszke magamra, hogy végül is sikerült meghódítanom Bellát. Végre elértem valamit.

Csütörtökön tudtam, hogy Bellának kevesebb órája van, mint nekem, úgyhogy előre megbeszélés nélkül meglepetésszerűen reggel jó korán felkeltem, és érte mentem kocsival.

-          Hát te? – lepődött meg, miután megcsörgettem, hogy nézzen ki az ablakon. Lecsapta a telefont, és pár másodperc múlva már nyílt a bejárati ajtó. – Szia!

Nagy lendülettel jött felém, de mikor már csak alig fél méter volt közöttünk tétován megtorpant.

Igen, telefonon azért nagyon más volt, mint így, élőben állni szemtől szemben. De én azért nem akartam visszafogni magam.

-          Szia – mosolyogtam, és a derekát átfogva lehajoltam megcsókolni. Nemsokára a nyakam köré fonta a karjait, és teljesen hozzám simult. Mikor éreztem, hogy a csókunknak így is-úgy is mindjárt vége lesz, megcsikiztem, mire ő megpróbálta visítva kitépni magát a karjaimból, én viszont nem hagytam. – Hiányoztam?

Ő csak tovább vergődött és vadul bólogatott, hogy hagyjam békén.

-          Hm? Hiányoztam neked? – vigyorogtam.

-          Nagyooon! – visította, mire abbahagytam a kínzását.

Az egyik kezemmel a derekát fogtam át, a másik kezem ujjait pedig összefontam az övéivel.

Miután csillapodott a szívdobogása, újra kérdőn nézett rám, hogy mit keresek itt.

-          Gondoltam, ma elviszlek a suliba. Meg délután érted is tudok jönni, mert kevesebb órám van, mint neked.

-          Ó! – pirult el.

-          Vagy nem akarsz velem mutatkozni? – cukkoltam.

-          Hát, nem is tudom… - ment bele a játékba.

Most ő pipiskedett, hogy megcsókoljon.

-          Hozom a cuccom, aztán mehetünk – mosolygott rám, miközben kicsusszant a karjaim közül, és besietett a házba.

Két perc sem telt el, mikor újra kijött; bezárta az ajtót, majd beültünk a kocsiba. Úgy éreztem, befújta magát parfümmel, mert megint mindent elárasztott az a tipikus Bella-illat.

Az iskolába úton elmesélte, milyen hülyeséget álmodott, én meg elmondtam, hogy apa és a fiúk velünk vannak megáldva. Ezen csak elpirult és mosolygott.

A parkolóban már voltak páran, mikor odaértünk. Be akartam kísérni az első órájára, vagy legalább a barátaihoz, szóval leállítottam a kocsit. Mikor kiszálltunk álmentem Bella oldalára, és kézen fogtam.

Hirtelen egy alacsony, barna hajú lány lépett oda hozzánk, ezer wattos mosollyal.

-          Bella! Ki ez a fiú? – csapott a közepébe. Próbáltam barátságosan nézni, de elég fura lány volt. Úgy gondoltam, amolyan felhúzhatós nyuszi lehet, aki addig pörög, amíg csak van energiája.

-          Szia Jess – köszönt Bella. Az ő hangjából is kihallottam egy kis ellenszenvet, vagy valami hasonlót. – Jess, ő Jacob, a… - rám pillantott, majd határozottan azt mondta: - a barátom. Jake, ő itt Jess.

-          Ó. Óó! – kerekedett el Jess szeme, és még szélesebben mosolygott. – Nos, nagyon örülök nektek.

Ekkor egy szőkés hajú srác jött oda hozzánk. Tipikus kotnyeles képe volt, és nagyon nem tetszett, ahogy Bellára, majd róla rám nézett.

-          Sziasztok. Minek örülünk? – Ekkor megakadt a szeme az összekulcsolt kezünkön, és erre közelebb lépett a Jesshez.

-          Jacob vagyok – nyújtottam felé a kezem.

-          Mike.

Tudom, hogy nagyon hülyeség ez az egész, de muszáj volt jól megszorongatnom a kezét.

-          Jake Bella új barátja! – újságolta Jess csicseregve.

Kezdtem kellemetlenül érezni magam, és úgy tűnt, Bella is.

-          Nekünk mennünk kell – kezdett el az egyik melléképület felé húzni. – Majd órán találkozunk!

Nem vártuk meg a válaszukat, csak gyorsan faképnél hagytuk őket.

-          Jajj, bocsi…

-          Semmi gáz – szorítottam meg a kezét. – Bár ez a Mike gyerek nagyon nem tetszik nekem.

-          Hát, nekem sem – biztosított.

-          Pedig szerintem beléd van esve – cukkoltam, pedig belül kezdett forrni bennem a düh. Nagyon szívesen bemostam volna ennek a kis taknyosnak.

-          Akkor nincs szerencséje, mert én ám foglalt vagyok – mosolygott rám, majd apró csókot nyomott az ajkaimra.

Csak akkor esett le, hogy Bella a barátjaként mutatott be engem – nem mint „haver”-féle barátot, hanem mint a fiúját. Elszállt a haragom, és mérhetetlen örömet, büszkeséget éreztem.

-          El fogsz késni a suliból – figyelmeztetett.

-          Nagyon nem érdekel – vallottam be.

-          Billy nem fog sokáig kedvelni, ha miattam lógsz – makacskodott. – Várlak délután – mosolygott rám.

Lehajoltam megcsókolni, de Bella nemsoká eltolt magától, erősen utalva, hogy ha most nem indulok el vissza, nem érek be az első órámra.

-          Oké, felfogtam. Meguntad a képem…

-          Ne butáskodj!

-          Na, persze! Eleged van belőlem, értem én – vonogattam játékosan a szemöldököm.

-          Hát, igen, igen…

Újra megcsókoltam, félbeszakítva. Gyorsan elbúcsúztunk, és én Mike és Jess furcsa pillantásaival kísérve sétáltam a kocsimhoz. Bella még intett egyet, mikor kifordultam a parkolóból, majd bement az épületbe, én pedig La Push felé vettem az irányt.

Szóval most már hivatalosan is a barátja vagyok, mosolyogtam magamban.