2014. június 27., péntek

23. fejezet

Sziasztok!

Jelentem: véglegesen is visszatértem, most már tényleg. És mi nem bizonyíthatná ezt jobban, mint egy teljes, friss fejezet megjelenése?
Nagyon hálás vagyok mindenkinek, aki még mindig olvas. Nem győzöm elmondani, milyen sokat jelent ez számomra, nagyon köszönöm nektek, hogy... hát, hogy egyszerűen vagytok nekem :)
Remélem mindenki élvezi a nyarat és kellemesen tölti az idejét - vagy ha dolgoztok, akkor legalább hátha ezzel a fejezettel kikapcsoltok kicsit.
Jó olvasást kívánok, várom a véleményeket - nagyon remélem, nem zökkentem ki ilyen hatalmas szünet után a történetből, ettől függetlenül ömleszthettek rám hideget-meleget.

Puszilok mindenkit, imádlak titeket :))
  Dóri




23. fejezet

~Ösztön~











A napok egyszerre folytak össze és voltak mégis kontúrosak.  Nem tudom pontosan, ez hogy volt lehetséges, de így éreztem. Néha hirtelen felélénkültem, máskor viszont leginkább egy zombi viselkedéséhez hasonlíthattam volna a magamét. Elgondolkodtam, vajon ilyen-e a nők hirtelen hangulatváltozása is. És senki ne kérdezze meg, hogy jutottak ilyenek eszembe. Fogalmam sincs.

Az ott alvásomat követő napon, vasárnap délután nagy kelletlenül hazamentem. Bella rábeszélt, hogy tanulnom kellene – ahogy neki is -, így végül csak hazajöttem. De megbeszéltük, hogy ha bármi baj lenne, egyszerűen átmegyek hozzájuk, és akár ott is töltöm az éjszakát. Ezzel Charlie is megbékélt, nagyjából, miután elmondtam neki, hogy otthon apa és köztem elég sok dolog nincs rendben. Vicceskedve megjegyezte, hogy azért „ideköltözni még nem kéne”, de láttam rajta, hogy aggódik kicsit miattam.

Köszönés nélkül léptem be a házunkba, és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Magamra is csuktam volna az ajtót, ha nem hallom meg apát. Összeszorított fogakkal megfordultam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül néztem el felette.
-          Hazajöttél?
Lekezelően pufogtam egyet, de nem szólta semmit. Idefelé Bella próbált megnyugtatni, de ahogy kihajtott az utcánkból újra elkezdett fölforrni az agyvizem. És pontosan nem is tudnám megmondani, miért lettem hirtelen annyira ideges. De nem akartam mást, mint bemenni a szobámba, elterülni az ágyon, és aludni. Ennyit.
-          Belláéknál töltötted az éjszakát? – hangzott az újabb értelmetlen kérdés, hisz jól tudta a választ.
Aprót bólintottam, válaszként. Bellára gondoltam, a tegnap estére, és arra, hogy milyen puha a bőre, hátha ettől lenyugszom. Vagy legalább elmulasztja a hirtelen feltörő dühömet.

Az elmém peremén ott táncolt a tudat, hogy ebben az állapotomban veszélyes vagyok – magamra és a környezetemre egyaránt. De annyira, de annyira dühös lettem apámra, és az egész istenverte rezervátumra, amiért ilyeneket titkoltak.
Becsaptam az ajtót apa orra előtt, és egyszerűen az ágyra zuhantam. Próbáltam lenyugtatni magam, kontrollálni a zakatoló és össze-vissza szívdobogásomat, lassítani a légzésemet. Már épp még jobban feldühödtem volna, amiért nem sikerül, mikor kaptam egy SMS-t:

„Máris hiányzol… Pláne a tegnap éjszaka után ;)”

Kezdtem azt hinni, Bella mentalista vagy jósnő vagy valami hasonló, mert pontosan erre volt szükségem. Hamarosan rendbejöttem és hozzáfogtam a tanuláshoz. Megírtam a leckémet és jó ideje először tényleg meg is tanultam az anyagot.
Már sötétedett, mire végeztem, és fáradt is voltam, de alvás előtt még felhívtam Bellst. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, miközben körülöttem kezdett széthullani és megkérdőjeleződni minden.



Eltelt egy hónap. Egy teljes hónap a nélkül, hogy bármi is történt volna.
Viszont mikor pont kezdtem elhinni, hogy megszűnhet ez az őrület… hát, pont akkor kezdődött meg úgy igazán.

Bellsel a hétvégén beautózunk Port Angelesbe; ő könyvesboltba kívánkozott, nekem meg feltétlenül szükségem volt pár ruhára, aztán úgy gondoltuk, beülünk valami kajáldába enni és jövünk is haza. Már a ruhaboltban voltunk, és a harmadik farmert próbáltam fel – Bella nagyon élvezte a nyűglődésemet, én kevésbé -, mikor megcsörrent a mobilom.

-          Igen? - szóltam bele unottan, mikor láttam, hogy Sam hív. Annyiszor csörgetett már meg az elmúlt időben, hogy hiába nem mentettem el a számát, felismertem.
-          Jacob, baj van. - A hangja komoly volt, szóval félretettem a dacomat és az egész nyűglődő, kelletlen viselkedést, amit Sam felé tanúsítottam és figyelni kezdtem.
-          Mi történt?
-          Embry átváltozott.
-          Tessék? - Az agyam leblokkolt, a szemem elkerekedett és nem akartam elhinni, hogy ez is megtörtént. Sam figyelmeztetett, hogy valószínűleg nem csak én vagyok kitéve az átváltozás veszélyének, hanem mások is, de azt egy szóval sem említette, hogy az egyik legjobb barátom lesz a következő.

A "falka" eddig Samből és másik két idősebb fiúból, Paulból és Jaredből állt. Őket ez előtt csak látásból ismertem, és megvolt róluk a magam elég negatív véleménye. Miután beavattak a dolgokba, az után is úgy gondoltam, csak a számomra unszimpatikus, goromba emberek változhatnak szörnyeteggé - nem pedig a legjobb barátom. Ki lesz a következő? Quil?

Ekkor még inkább ledöbbentem, hisz elfelejtkeztem egy fontos dologról.
-          Quil és Embry együtt mentek ma el valahová. Quil jól van? És Embry? Egyáltalán hogy történhetett ez? - Fel-alá járkáltam a kis próbafülkében, az öklömet hol összeszorítottam, hogy elernyedtek az ujjaim és éreztem, hogy csak egy minimális erőkifejtést venne igénybe az, hogy széttörjem a mobilomat.
Bella összezavarodott tekintettel dugta be a fejét és már szóra nyitotta volna a száját, de a mutatóujjamat az ajkaira téve elhallgattattam. Sam egyetlen pisszenését sem akartam elmulasztani.
-          Embry és Quil Seattle felé mentek, és Embry anyjának kocsija lerobbant. Quil szerint nagyon ideges lett, szóval úgy gondolom, ez válhatta ki az átváltozást, legalábbis remélem, hogy nem azok.  Embry farkassá változott, és közben megsebezte Quil karját, aztán befutott az erdőbe. Mi megkeressük Embryt, te pedig menj Quil után, a mentő úton van hozzá, a Seattle-i kórházba viszik be. Nem tudom, a telefonhívása után elájult-e, de úgy beszéltük meg, hogy medve támadta meg. Nagyon össze lesz zavarodva, szüksége lesz rád, Jacob.

Sam elmondta, hogy az eset Sequim után történt, az öböl mentén a 101-es útnak azon a szakaszán, ahol áthalad a Sequiam Bay Állami Parkon. Ez még mondhatni szerencsés is, hisz lehet, hogy nem őshonos ott bármiféle medve, de mégis hihetőbb, mintha például Sequim belvárosában történt volna ez. Onnan nehezebben magyaráznánk ki magunkat, ráadásul többen is megsebesülhettek volna - pedig Quil sérülése is bőven elég.


Bellának gyorsan elhadartam a helyzetet, mire minden farmert a próbafülkében hagyva futólépésben siettük a kocsihoz és bepattanva, ahogy becsaptuk az ajtót már adtam is a gázt.

Nem is tudtam, melyik barátomat sajnáltam jobban - egyikük sem tudta, mi történik. Embry egy állat testében ragadt egyedül, míg a segítség meg nem érkezik, Quil pedig nem hinném, hogy valaha is belegondolt volna, hogy egyszer csak a haverja a szeme láttára farkassá vedlik át, és még ha véletlenül is, de megsebesíti. A karmolásról csak annyit tudott mondani Sam, hogy nem az arcán érte és hogy túl fogja élni mindenképp, de attól függetlenül még kerülhet életveszélyes vagy sokkos állapotba is.
Bella látta, mennyire ideges vagyok, és apró kezét az enyémre tette. Voltaképpen nem segített sokat, de értékeltem a gesztusát, viszont most tényleg szörnyen aggódtam a barátaimért.

Komolyan, miért pont velünk, miért pont ebben a rezervátumban kell megtörténniük ezeknek a szörnyűségeknek?
Régen mind azt hittük, mikor még taknyos korunkban a tengerparton, tábortűz körül üldögélve először hallottuk a népünk ősi legendáit, hogy ez mind mese, amivel az idősebb nemzedék rendre ijesztgetni akarja a fiatalokat. Nem hinném, hogy bárki fejében is komolyan megfordult volna, hogy valaha is megtörténhetnek az elbeszélt dolgok a valóságban, a való életben.


A Seattle-be vezető úton végig feszült voltam - főképp mikor megláttuk az út szélén álló, lerobbant kocsit -, de akkor sem engedtem fel, mikor végre megtaláltuk a kórházat és a recepción kérdezősködni kezdtünk. Quil bátyjának adtam ki magam, ami szerintem elég hihető volt, mivel magasabb voltam nála és voltak a törzsünkre jellemző, hasonló vonásaink. Bár bíztam benne, hogy senki sem akarja ellenőrizni a hitelességét a személyazonosságomnak, és úgy tűnt, mázlim van, hisz elég nagy rohanás volt szerte a kórházban, a recepciós is alig figyelt ránk.

Az ügyeletes nővér gyorsan megnyugtatott minket, hogy Quil rendben van, a biztonság kedvéért kapott egy tetanuszt és ellátták a sérülést a jobb felkarján.
Végig fogtam Bella kezét, úgy éreztem, el sem tudnám engedni - ha ő nem tartott volna a földön felrobbantam volna.
Egy másik nővér útbaigazított minket, és hamarosan megtaláltuk Quilt, aki élettelen szemekkel nézett maga elé egy műanyag székből a folyosón. Jobb karja többszörösen bekötözve, azt dajkálta, miközben bambult. Egy pillanatig fel sem ismert minket, hiába guggoltunk elé és húztuk el a tenyerünket az arca előtt, hogy "hahó". Úgy tűnt, teljesen lesokkolódott.

-          Quil, hol van az a pimasz mosolyod, amivel elcsábítanál Jake mellől? - próbálkozott Bella vicceskedni, hátha az egy pillanatra kizökkenti a gondolatmenetéből - már ha egyáltalán gondolkodott és nem kapcsolta le az agyát teljesen.
Quil értetlenül felkapta a fejét és lagymatagul Bellára mosolygott, majd rám nézett és elkomolyodott. Láttam a szemében a félelmet, a hitetlenséget, egy kis felismerést majd a felháborodást is. Quil nem volt hülye, csak tettette magát, szóval úgy gondoltam, lehetséges, hogy összerakta ezt a hihetetlen kirakóst és rájött, mi történt valójában a legjobb barátunkkal.
-          Haver, amúgy nem kéne valami ágyon feküdnöd és pihenni? Mit keresel a folyosón?
-          Öhm... - nyelt egy nagyot és kicsit megrázta a fejét, hogy kitisztuljon. - Tiszta őrültek háza van itt. Tele van a sürgő, meg minden, kész csoda hogy engem bekötöztek - nevetett erőltetetten, de a szemében még mindig ott ült a zavarodottság.
-          És elengedtek? Mármint hazavihetünk, vagy még itt kell maradnod valameddig? - kérdezte Bella. Még jó, hogy ott volt nekem, hisz az én fejemben ilyenek meg sem fordultak - vagy azon agyaltam, megtalálták-e már Embryt vagy pedig azon, hogy miképp mondunk el mindent Quilnek és hogyan fogja kezelni a helyzetet.
Quil már nyitotta volna a száját a válaszra, mikor egy nővér lépett hozzánk és papírt nyomott a kezünkbe.
-          Ez a jelentése. Sajnáljuk, de most nem tudunk semmilyen helyet biztosítani az ön számára, nagyon sok súlyos esetünk van. Viszont betelefonáltam a Forksi Kórházba, és a holnapi nap folyamán várják ellenőrzésre. Oda vigye el ezt a papírt is magával és a kötését lehetőleg ne érje ma víz.

Megköszöntük a segítséget és a tanácsokat, aztán kitámogattuk Quilt a kórházból a kocsihoz. Amíg el nem értük a helyet, ahol Embry anyukájának lerobbant kocsija parkolt az út mentén nem nagyon beszélgettünk. Bekapcsoltam a rádiót, hogy ne legyen olyan kínos a csend, mert nem tudtam, hogy kezdhetnék hozzá. Azt sem tudtam, ez egyáltalán az én feladatom-e, vagy nem kéne mondanom semmit, mert majd inkább Sam szeretné "felvilágosítani" Quilt, hisz elvégre Sam az alfa. Viszont nem akartam azt sem, hogy Quil összezavarodott maradjon, és ne tudjon semmiről.
Mikor elérkeztünk a lerobbant járgányhoz leálltam az út szélére és kiszálltam a kocsimból. Bella is rögtön kipattant, Quil viszont továbbra is maga elé bámulva ült a Rabbitben.

-          Mit akarsz mondani neki? - biccentett hátra a fejével Bells.
-          Fogalmam sincs - ráztam a fejem kétségbeesetten. - Biztos összerakott valamit, de azt sem tudom, hogy kezdjek neki.
Bella odabújt hozzám és megsimogatta a hátamat, aztán pipiskedve puszit nyomott az arcomra.
-          Meg akarod nézni a kocsit?
-          Igen, arra gondoltam, ha sikerülne, gyorsan kezdene vele valamit később nem kéne érte visszajönnünk, hanem te mennél a Rabbittel, és nem ezzel, vagy fordítva.
-          Rendben – simított végig a kézfejével az arcomon.
Mióta beavattam Bellst is a farkasos dolgokba még közelebb kerültünk egymáshoz. Elég volt váltanunk egy pillantást vagy épphogy megérintenünk egymást, és már az is heves reakciót váltott ki mindkettőnkből – ez alatt azt is értem, hogy Bella megnyugtatott. Ő volt az egyetlen, aki képes volt rá.

Visszaszállt az autóba Quilhez míg én Embryék autóján ügyködtem. Szerencsére találtam az ülések alatt egy szedett-vedett szerszámos ládát és hamar megbütyköltem a járgányt. A szerelés volt a másik dolog, ami még le tudott csitítani, így most is sikerült összeszednem a gondolataimat és fejben felkészültem rá, mit fogok mondani Quilnek.

Ekkor a zsebemben csörögni kezdett a mobilom; gyorsan kikaptam és fogadtam a hívást.
-          Megtaláltátok? – Sam hívott, nem kerteltem, leszartam az olyan formaságokat, mint a köszönés, és hogy kivárjam, mit akar mondani. A legjobb haverom érdekelt csak.
-          Meg, Jacob. – A hangja olyan nyugodj volt, hogy kedvem lett volna kitépni a hangszálait. Hogy lehet nyugodt?! Benyugtatózták, be van szívva?
-          Na, és? Megsérült? Mi van vele? Az istenért, Sam, ne cseszd fel az agyam, beszélj! – mennydörögtem a telefonba.
Bella kiszállt az autóból, de nem jött közelebb hozzám, csak figyelte az arcom és valamit hátramagyarázott Quilnek.
Sam közben megköszörülte a torkát, valaki valamit beszélt még a közelében, de azt nem értettem és azt sem tudtam, ki volt az.
-          Semmi baja, Jake, csak rémült volt. Nagyjából lenyugtattuk, de teljesen kimerült, elaludt, még be sem tudtuk avatni.
-          Mi most vagyunk a „balesetnél”. Mit akarsz, mit mondjak Quilnek?
-          Ne mondj semmit. Siessetek vissza, és akkor megejtjük az egészet egybe, ha ideértek fölkeltjük Embryt. Azt azért áruld el neki, hogy jól van a srác, de ne szólj többet, összezavarnád csak. Majd én.
-          Persze – szakítottam meg a hívást gúnyosan.

Majd ő! Mintha én olyan hasznavehetetlen lennék! És hogy csak összezavarnám? Baromság!
Észre sem vettem Bellát, csak amikor kicsavarta a telefont a kezemből. Szinte összeroppantottam a készüléket, Bells az utolsó pillanatban mentette meg. Hálásan lemosolyogtam rá és magamhoz húztam egy ölelésre.
-          Embry rendben van? Mármint a körülményekhez képest…
-          Azt mondta az a… Sam, hogy semmi baja, csak kimerült. Most alszik.
-          És Quillel mit csináljunk? – lesett hátra a válla fölött a Rabbitre, amiben Quil ült mereven, lehajtott fejjel az ülésen.
-          Az a parancs – kezdtem gúnyosan, idézőjeleket épp nem rajzoltam a levegőbe -, hogy ne mondjunk neki semmit. De én nem bírom ki! A helyében beleőrülnék, mi a franc történik körülöttem!
Mindketten az autóban ülő Quil felé néztünk.
-          Jake, ha Sam ezt mondta… szerintem jobb, ha most bízol benne. – Mikor látta, hogy épp felháborodni készülők, lepisszegett és folytatta: - És te meg Quil nem vagytok ugyanolyanok. Nézz rá! Szerinted felfogna bármit is abból, amit mondunk neki? Még le van sokkolva, jobb, ha békén hagyjuk.
Ellenkezni akartam, de aztán meggondoltam magam, mert beláttam, hogy Bellának igaza lehet.

-          Én megyek a Rabbittel, te pedig viszed Embryék kocsiját, hátha megint lerobbanna – utasított határozottan; nem lehetett semmiféle ellenvetésem.
-          Ha lerobbanok akkor meg hátrahagysz majd az út mentén, mi? – mosolyogtam rá pimaszul és a derekánál becsúsztattam pár ujjam a pólója alá. A hangulat máris oldottabb lett.
-          Persze – vágta rá. Úgy nézett rám, mintha ez teljesen egyértelmű lenne és soha senki fejében még csak meg sem fordulhatott volna az ellenkezője. – Most Quil a fontos. De neked meg jobb lesz, ha nem utazol vele egy kocsiban.
-          Értettem, főnökasszony – szalutáltam neki
Mindketten beszálltunk a kocsiba, Bella Quil mellé én pedig a frissen megszerelt járgányba és elindultunk vissza, amilyen gyorsan csak tudtunk.

Bekapcsoltam a rádiót, hogy elvonja a figyelmemet, de az egyik monoton ütemű zene annyira idegesített, hogy inkább kikapcsoltam és csendben vezettem. Port Angeles után, mikor már közel voltunk Forkshoz elhaladtunk egy baleset mellett. Egy kisteherautó az árokba borult, és ha ez még nem lenne elég nagy tragédia, felfigyeltem valamire. A teherautó fehér oldalát pirosság színezte, és kétségem sem volt a felől, hogy ez vér. És a felől sem, hogy azok a vérszopók művelték ezt, akiket a falka már egy ideje hasztalanul hajkurász. Megfordult a fejemben, hogy ha ez tényleg így van, talán Embry átváltozását nem csak az idézte elő, hogy ideges lett a kocsi miatt – lehet, hogy a közelében voltak azok.

Bedühödtem. Eddig cseppet sem vágytam rá, hogy farkassá váljak, most viszont alig bírtam magammal. Át akartam változni. Meg akartam ölni azokat a mocsadékokat, akik ilyet műveltek. Ezt nem csak a balesetre és a többi gyilkosságra értettem. Sam elmagyarázta, hogy a törzsünk farkas génjei akkor lépnek életbe, mikor vámpírok tanyáznak a környékünkön és fenyegetéssel vannak ránk nézve. Mikor ezt mondta, rögtön Cullenék jutottak eszembe, de aztán elmagyarázta, hogy nekik ehhez nincs közük. Még régen az egyik ősapámmal egyezséget kötött a Cullen család, miszerint békében elélnek egymás mellett, felhúztak egy határt. Ezt sosem szegte meg egyik fél sem.
Ráadásul Cullenék egy ideje már leléptek, szóval innen jött a következtetés, hogy új, veszélyes vámpírok járják a környéket, és elég könnyű volt megtalálni az összefüggést a különös halálesetekkel.
Az idegenek macska-egér játékot játszanak velünk. Kidugják az orrukat és megmutatják magukat nekünk, aztán visszaiszkolnak az egérlyukba, ahová már nem ér el a kezünk. Állandóan visszatáncolnak a fennhatóságunk peremére, arra pedig nincs lehetősége a falkának, hogy itthon is hagyjon védelmezőket és közben üldözőbe is vegye a betolakodókat. Így marad az a verzió, hogy amikor a területünkre jönnek, elkezdődik a hajsza, aztán ha felszívódnak jön a feszült várakozás a következő csapásra.

Sam elmondta, hogy először a déli határon bukkantak fel, majd körülbelül egy hónapja úgy tűnt, elmentek északra és bíztunk benne, hogy nem is akarnak visszatérni. Most viszont mégis bekövetkezett ez a dolog.

Gondolkodás közben fel sem tűnt, csak utána, hogy végig többes szám első személyben emlegettem magamban a falkát – mintha már a részük lennék, és oda illőnek érezném magam. Valószínűleg már így is volt. Elfogadtam, hogy alakváltó vagyok, sőt, izgatottan néztem a dolgok elébe.


Mire beértünk La Pushba teljesen felspannoltam magam. Sam háza előtt kipattantam a kocsiból, de aztán hirtelen eszembe jutott Bella és Quil, akiket Forks határán lehagytam, viszont most ők is bekanyarodtak az utcára.
Bella leállította a Rabbitet és mellém lépve összekulcsoltuk az ujjainkat. Quil sokkal komótosabban mozgott és vissza kellett fognom magam, hogy ne szóljak rá, csipkedje már egy kicsit magát. Megértőnek kellett vele lennem, pedig ki akartam ugrani a bőrömből – valamilyen szinten szó szerint.

-          Gyertek be! – Emily állt az ajtóban mosolyogva, és kedvesen invitált.
Quil magunk elé engedtük, ahogy beléptünk a falka úgynevezett főhadiszállására. Az első, akit megláttam Embry volt. Egy kopott fotelban ült és két kézzel tömte magába Emily híres óriási muffinjait.

Lehetünk bármilyen stresszhelyzetben, akár életveszélyben is, a la pushi fiúknak biztos, hogy mindig van étvágya. Ezt bizonyította az a hirtelen csillanás is Quil szemében, ami akkor tűnt fel, mikor az asztalra nézett, ami tele volt süteménnyel és üdítővel.

Embry felállt a helyéről, ahogy az utolsó hatalmas falatot is betömte a szájába és odajött, hogy megöleljen. Nem voltunk nagy ölelkezősök, maximum, ha cukkolni akartuk a másikat, de most erősen magamhoz szorítottam a legjobb barátomat hogy tudja, szavak nélkül is, aggódtam érte, csak nem vagyok hajlandó ilyen nyálas dolgokat kimondani.
Mikor a következő pillanatban elléptünk egymásról, láttam, hogy Embry szeme már nem engem figyel; a hátam mögé nézett, és mikor én is arra lestem láttam, hogy egymásra néznek Quillel.
A szobában csend volt, csak egy morajló dörrenés hallatszott odakintről, ahogy az egyre pöffeszkedő vihar elérte a rezervátumot. Mikor a két legjobb haverom egymásra mosolygott, ömleni kezdett az eső.

A srácok beavatása csöndesen telt – Sam beszélt, kint esett az eső, mi, többiek pedig majszoltuk a süteményt. Paul és Jared a nagy kanapén ültek, kettejük között Emily, aki szeretettel nézte a párját, amint magyaráz. Quil beült az Embry melletti fotelba, míg mi Bellával egy konyhából hozott széken ültünk, ő az ölemben.
Bella egyre lassabban evett, őt is nagyon lekötötte Sam mondókája, hisz még nem hallott minden részletet, volt pár dolog, amit nem mondtam el neki, persze nem direktből, csak nem tartottam fontosnak vagy elfeledkeztem róla.

Mire végeztünk, Quil és Embry arcán egyszerre látszott az összezavarodottság és a megértés, bár az elfogadás még nem igazán. Mindketten kimerültek voltak, így Sam hazavitte őket a saját autójával. Jared és Paul is elmentek, őket nem érdekelte a szakadó eső, fűtötte őket a farkas vérük, egy szál rövid ujjúban és farmerban elflangáltak volna bárhol.
Bella szeme ide-oda cikázott a lakásban, ő cseppet sem volt fáradt és úgy tűnt, tetszik neki a hely, még sosem járt itt korábban.
Emily, miután a használt tányérokat elvitte a konyhába beült az egyik fotelba és mosolyogva figyelt minket. Bella épp további részletekről faggatózott, tisztára felpörgött, nagyon benne volt a dolgokban és mindent tudni akart.

Jól esett, hogy ennyire érdeklődik, hisz tudtam, mindezt miattam csinálja. A lehető leg szervesebb módon akart részese lenni az életemnek, és ehhez most elég sok új dolgot kellett feldolgoznia. Szorosan magamhoz öleltem, ő pedig belepuszilt a hajamba.
Voltaképp csak ezután tudatosult bennünk, hogy Emily is egy légtérben tartózkodik velünk, mert mosolyogva mélyet sóhajtott.

Ahogy a két lány szóba elegyedett sütikről és valami dísztárgyakról én visszasodródtam azokhoz a gondolatokhoz, amelyek a hazafelé tartó utamat szegélyezték. Most már én is részese akartam lenni a falkának, komolyan. Ki akartam venni a részem belőle, kerül, amibe kerül.
Nem tudom, hogy csak Embry esete miatt jött-e az elhatározásom, vagy netán fellobbant bennem az alfa-vér és az ösztön, de mindenképp megszilárdult. Át akartam változni, amilyen hamar csak lehet.


Sam hamar visszaért és kissé meglepett arcot vágott, mikor észrevette, hogy még mindig vannak vendégeik.
-          Mindjárt jövök, Bells – álltam fel alóla, mire csak hanyagul bólintott nekem és odatelepedett Emilyhez. Nagyon elmerültek a beszélgetésben.
Samnek a hátsó terasz felé intettem, utalva rá, hogy négyszemközt szeretnék vele beszélni.
Úgy láttam, nem tudja mire vélni a helyzetet, de követett.

-          A barátaid rendben lesznek, Jacob, ne aggódj miattuk – mosolygott rám apáskodóan. Ezzel el is kezdhettem a tervemet.
Kiéleztem magam, és az apáskodó hangnemétől és viselkedésétől már kezdtem hergelni az idegeimet.
-          Változtass át – közöltem egyszerűen. A kezem ütemesen ökölbe szorult és elernyedt. Ezt észrevéve Sam bólintott.
-          Megpróbálhatjuk megint, de előbb Bellát biztonságba kell helyezni. Emily hazaviszi.
Visszamentünk a nappaliba, Sam megkérte Emilyt, én pedig elbúcsúztam Bellától. Nem mondtam el neki, mi a tervem, mert egy kicsit tartottam tőle, hogy vagy ellenezné vagy maradni akarna. Jobbnak láttam, hogyha majd akkor szólok neki, mikor sikerül is valami eredményt elérnünk Sammel.


Az ablakban álltunk, amíg a fényszórók el nem vesztek a kanyarban. Sam levetette velem a cipőm, pólóm és a farmerom, majd mindössze egy alsónadrágban igyekeztünk be a fák közé, ahol kevésbé vert minket a heves esőzés.
-          Ha azt mondod, próbáljuk meg, én támogatom – bólintott Sam, majd egy hatalmasat behúzott nekem.
Ezzel kezdődhetett a móka.

3 megjegyzés:

  1. szia remélem sikerül és jake át változik és quil is hamar követi
    gratula a fejihez pusy

    VálaszTörlés
  2. Szia!

    Még még még ennyi nem elég! :)
    Nem kis megemészteni valót kapott Embry és Quil. Ezek után a három barát összetartva nem sok idő kell, hogy Emby-t kövessék.
    Jake ennyire még nem határozta el magát hogy átváltozzon, és sikerülni fog majd neki, de hogy "ilyen módszer " segítségével - verekedéssel - bírja rá Jake-t Sam hogy átváltozzon?! Nekem fura. Eddig csak felidegesítette korábban de nem húzott be neki Sam.
    Kíváncsi vagyok vajon Bella mit fog szólni ahhoz, hogy Jake átváltozik / át akar változni. Mit fog ezért kapni? Vagy hamar kiengeszteli Bellát?
    Alig várom az új részt.

    Ui.: Ez a fejezet pont jókor jött. Elég bolondok háza volt a munkahelyen, és jó volt olvasni az új fejezet a hosszú kimaradás után. :)

    Nóci

    VálaszTörlés
  3. Szia Dóri!

    Olyan jó újra olvasni téged! Komolyan. Mintha csak tegnap töltötted volna fel az előző fejezetet, könnyű volt ismét belemerülni a történetbe. :)
    Tudom, már említettem "párszor", de most is megteszem: annyira szeretem Jake-et és Bellát együtt! Jó, nyilván ha ez nem így lenne, nem lennék most itt (:P), de... érződik, hogy közelebb kerültek egymáshoz, és annyira édes, ahogy így támogatják és szeretik egymást! A te Bellád olyan kedves és megértő, látszik, hogy tényleg törődik a fiúkkal - Jacobnak nagy szerencséje van vele :)
    Embryt és Quilt mindig is szerettem (kivéve azt a néhány ritka pillanatot, amikor az agyamra mentek :P), és most nagyon aggódtam szegényekért. De szerencsére, (a körülményekhez képest) minden rendben van velük. Az az összemosolygás... :)
    Sam irányába viszont még mindig érzek egy kis ellenszenvet; talán túl sokat "főnökösködik", vagy nem is tudom. Oké, ő az Alfa, és csak jót akar a fiúknak, de néha egy kicsit már sok belőle...
    Kíváncsi vagyok, hogy Jake-nek sikerül-e átváltoznia, és ha igen, mit fog hozzá szólni Bella.
    Örültem a hosszú fejezetnek - nem kis munkád lehet benne! :) Nagyon tetszett, és várom a következőt.

    Puszillak,
    Andi

    VálaszTörlés