A váratlan életjel

Sziasztok, 'Legkitartóbb Olvasók A Blogger Világában'!
(Azt hiszem, alapítok egy ilyen díjat, mert aki még mindig hűségesen idetéved néhanapján és ebből kifolyólag látja ezt a bejegyzést, az megérdemelné... - én pedig pofonokat érdemelnék, de ez már más tészta)

Lassan egy év telik el azóta, hogy publikáltam a legutóbbi fejezetet a blogon.
Remélem tudjátok, hogy mérhetetlen bűntudatot érzek és elmondhatatlanul sajnálom ezt az egész helyzetet, mindent. Ha meg tudtok bocsájtani nekem és egyáltalán, még mindig itt vagytok, hát minden tiszteletem a Tiétek és távpuszi és -ölelés csomagot fogtok kapni.

Azért jelentkezem most, mert ellenben az eltelt hónapokkal, az utóbbi hétben azt hiszem, újra föltámadt bennem az író. Többet dolgozom (ergo nem csak bámulom) a saját könyv-kezdeményeimen, ha lehet azt a pár csonka oldalt egyáltalán kezdeménynek nevezni. Ezek után, és pár igazán megható olvasói e-mail után úgy döntöttem, megint megpróbálkozom a folytatással.

Mivel már többször is nekivágtam a 23. fejezetnek, van egy meglévő kezdete, amit úgy gondoltam, most bemásolok ide nektek.

Ha még tényleg van itt valaki, hát üdvözlöm újra, feléledtem, mérhetetlenül hálás vagyok bárki jelenlétéért is és próbálkozni fogok a folytatással, mert sem a történet, sem pedig Ti nem ezt érdemlitek.



"Jacob Black

A napok egyszerre folytak össze és voltak mégis kontúrosak.  Nem tudom pontosan, ez hogy volt lehetséges, de így éreztem. Néha hirtelen felélénkültem, máskor viszont leginkább egy zombi viselkedéséhez hasonlíthattam volna a magamét. Elgondolkodtam, vajon ilyen-e a nők hirtelen hangulatváltozása is. És senki ne kérdezze meg, hogy jutottak ilyenek eszembe. Fogalmam sincs.
Az ott alvásomat követő napon, vasárnap délután nagy kelletlenül hazamentem. Bella rábeszélt, hogy tanulnom kellene – ahogy neki is -, így végül csak hazajöttem. De megbeszéltük, hogy ha bármi baj lenne, egyszerűen átmegyek hozzájuk, és akár ott is töltöm az éjszakát. Ezzel Charlie is megbékélt, nagyjából, miután elmondtam neki, hogy otthon apa és köztem elég sok dolog nincs rendben. Vicceskedve megjegyezte, hogy azért „ideköltözni még nem kéne”, de láttam rajta, hogy aggódik kicsit miattam.
Köszönés nélkül léptem be a házunkba, és egyenesen a szobámba vettem az irányt. Magamra is csuktam volna az ajtót, ha nem hallom meg apát. Összeszorított fogakkal megfordultam, és a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül néztem el felette.
 - Hazajöttél?
Lekezelően pufogtam egyet, de nem szólta semmit. Idefelé Bella próbált megnyugtatni, de ahogy kihajtott az utcánkból újra elkezdett fölforrni az agyvizem. És pontosan nem is tudnám megmondani, miért lettem hirtelen annyira ideges. De nem akartam mást, mint bemenni a szobámba, elterülni az ágyon, és aludni. Ennyit.
 - Belláéknál töltötted az éjszakát? – hangzott az újabb értelmetlen kérdés, hisz jól tudta a választ.
Aprót bólintottam, válaszként. Bellára gondoltam, a tegnap estére, és arra, hogy milyen puha a bőre, hátha ettől lenyugszom. Vagy legalább elmulasztja a hirtelen feltörő dühömet.
Az elmém peremén ott táncolt a tudat, hogy ebben az állapotomban veszélyes vagyok – magamra és a környezetemre egyaránt. De annyira, de annyira dühös lettem apámra, és az egész istenverte rezervátumra, amiért ilyeneket titkoltak.
Becsaptam az ajtót apa orra előtt, és egyszerűen az ágyra zuhantam. Próbáltam lenyugtatni magam, kontrollálni a zakatoló és össze-vissza szívdobogásomat, lassítani a légzésemet. Már épp még jobban feldühödtem volna, amiért nem sikerül, mikor kaptam egy SMS-t.
„Máris hiányzol… Pláne a tegnap éjszaka után ;)”
Kezdtem azt hinni, Bella mentalista, vagy jósnő, vagy valami hasonló, mert pontosan erre volt szükségem. Hamarosan rendbejöttem és hozzáfogtam a tanuláshoz. Megírtam a leckémet és jó ideje először tényleg meg is tanultam az anyagot.
Már sötétedett, mire végeztem, és fáradt is voltam, de alvás előtt még felhívtam Bellst. Ő volt az egyetlen kapaszkodóm, miközben körülöttem kezdett széthullani és megkérdőjeleződni minden.


Eltelt egy hónap. Egy teljes hónap a nélkül, hogy bármi is történt volna.
Viszont mikor pont kezdtem elhinni, hogy megszűnhet ez az őrület… hát, pont akkor kezdődött meg úgy igazán.
Bellsel a hétvégén beautózunk Port Angelesbe; ő könyvesboltba kívánkozott, nekem meg feltétlenül szükségem volt pár ruhára, aztán úgy gondoltuk, beülünk valami kajáldába enni és jövünk is haza. Már a ruhaboltban voltunk, és a harmadik farmert próbáltam fel – Bella nagyon élvezte a nyűglődésemet, én kevésbé -, mikor megcsörrent a mobilom."

Ennyi van meg eddig. A folytatásig küldöm a pusziözönt, szeretlek benneteket - akkor is, ha nincs a túloldalon senki.
Dóri (akinek végtelenül bűntudata van és megbocsájtásért esedezik)